Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1895-08-25 / 34. szám
533 DUNÁNTŰLIPROTESTÁNS LAP 534 napfényre kerülve, az emberiségnek, mint legbecsesebb fütő és világitó anyag szolgálatokat tegyenek. Csaknem százezer év enyészett el s szállott az idők sírjába, mig a Niagara, észak Amerikában az Erie és Ontario tavak között a ma csodált, s kiszámitliatlan dünamo-mehanicaj eiöt magába rejtő vízesést megalkothatta! Hány ezer-meg ezer évnek kellett elszállania addig? inig földünk jelen alakját mostani formáját megnyerte mig izzó gőztömegből évezredek, talán miliárdok alatt szilárduló kéreggel óriási hegyekké, virányos völgyekké» szárazföld és tengerré alakulhatott át! És a szellemi, az eikölcsí világ terén. Hány rabszolga nyögött igavonó járom alatt, patakzott a vér korbácsütésektől meghasgatott sebeiből, vagy szolgált játék, tárgyául a „pánem et circenses“t kiabáló tömeg vérszomju gyönyörének, mig lehulbattak a lánczok s az a vérző, nyögő barom is emberré lön! Hány vértanú, hány elvérzett hős kiömlő vére táplálja a szabadság- egyenlőség fáját, melynek azelőtt csak parányi magvacskája élt a jobbak szivében, mig most dús lombokkal, üde gályákkal folytonosan egyre női és reménykeltőén virágzik! Hol vannak a régi idők fogat-fogért, szemet szemért elven alapuló erkölcsi törvényei, hol van a külömbség ember és ember, ur és szolga, szegény és gazdag között?? s hol van a lealázott, megvetett nő, ki csak kényelmi és élvezeti czikk —játéktárgy volt ura előtt, kit megunva szabadon küldhetett el, vagy bántalmazhatott büntetlenül. Csak regéknek, meséknek tetszenek ezek már mkűnk? világossághoz szokott szemeinket bántja a sötétség, melly a múltból kietlenkedik elénk s onnan mintha elfordulni akarna a tekintet, keresve kutatva ama fel-fel csíilámló fényt, biztató sugárt, melly a messze, a távol jövőből ragyog biztatólag, hivogatólag felénk. Az emberiség várva várt, óhajtva sejtett arany korszaka az, midőn megszűnik, gyógyítva lesz az Ínség, a nyomor, az egyedi individuális jólét halálos ellenségei. Ez a merev választó fel, mely most ridegen különit el szegényt és gazdagot, nyomorultat és boldogot egymástól» Midőn e különböző népek és nemzetek versenyezni fognak egymással nem az öldöklő fegyverek legnagyobb rafinériával kigondolt különböző tökély ti alakításában, hanem a béke. a közjóiét, az anyagi- szellemi lehető boldogság eszközeinek megteremtésében; igen, akkor 1 eszen az egy akol egy pásztor, midőn az Isten tiszteletére rendelt templomokban nem akülönböző bitágozatok. nem az ellentétes álláspontok sokszor meddő hangoztatása, nem lényegtelen külsőségek előtérbe állítása, hanem egyedül annak a véghetetlen szellemnek, emberi felfogást meghaladó Teremtőnek Gondviselőnek dicsősége hirdettetík, kinek magasztosabb, tökéletesebb nevet emberi száj nem adhatott mint „mi atyánk“ ki csupa lélek, tiszta szeretet. A midőn nem borul porba, nem hajol meg a meghatott térd szentek, képzelt Istenek, önalkotta bálványképek előtt, csak is annak a magasztos, dicső vértanúnak emlékét őrzi hálás kegyelettel. A názáreti bölcsnek, kinek minden szava minden cselekedete az emberiség boldogságának megteremtésére, a szeretet Istenének dicsőítésére vala szentelve. Igen akkor leszen egy akol és egy pásztor, midőn a keblekben, a szivek mélyén, a testvéri szeretetnek, az általános emberiességnek nemes gyümölcsöket termő magasztos érzelmei, ama nagy magvető által elhintett magvak is gyökeret vernek, midőn az a lélek lakozik bennünk gyarló tökélytelen emberekben: mely vala a Jézus Krisztusban! Patay Károtat. Értsük meg egymást! Teljesen el voltam rá készülve,* ha Rácz ur válaszol észrevételeimre, XIX. századdal, a haladással, a felvilágosultsággal, a lelkiismereti szabadsággal fog előhozakodni. Abban is bizonyos voltam, hogy türelmetlennek, elfogultnak fog nevezni. Nem különben hittem azt is, hogy azt jó alkalomnak találandja holmi vakoskodó, a tudomány fényétől félő orthodoxiának megleczkéztetésére. Sőt megvallom, biztosra vettem azt is, hogy nem csupán egyszerű hithősnek, hanem legalább is magyarországi főín<puisitornak tesz meg. Auynyi erővel azt is megtehette volna. Egy-két jelzővel több vagy kevesebb szintúgy elfért volna a papiroson. S a hatás minden esetre nagyobb lett volna. De hagyjuk e czélhoz nem vezető feszegetéseket. Tisztázzuk inkább az elfogultság és a türelmetlenség kérdését. Kellően méltányolván Rácz ur azon jó igyekezetét, melylyel famosus tételeit utólagosan el, — ki, — és megmagyarázni iparkodik, kérdem, ki az igazán elfogult : az-e, a ki kimutatja, hogy egy könyv megbirálására felállított tételek, úgy, a mint felállitvák részben absurdumok, részben helyesek ugyan, — de ellenök a kérdéses könyv szerzője nem vétett? Nem inkább az-e, a ki már ezen tételek alapján Ítéli el azt a könyvet? Vájjon türelmetlen é az, a ki az ilyen eljárás ellen tiltakozik? De menjünk tovább. Ha én csakugyan olyan türelmetlen volnék, mint Rácz ur elakarja másokkal és velem hitetni, — bizony nem foglalkoztam volna oly hosszadalmasan czikkével •Néhány szóval is kimutathattam volna, hogy felületesen és elfogultan forgatta azt a bizonyos könyvet. Ha én csakugyan oly türelmetlen volnék, vallásos eszméivel és meggyőződésével való kérkedésére nem könnyebb lett volna-é azt válaszolnom: „A ki Jézusnál többre becsüli Mohamedet, Buddhát vagy Confuciust, hát legyen nyíltan Mohamedán, buddhista vagy kinézer. Vagy ha mégis keresztyén akar valaki maradni, de hite nem egyezik meg pl. a mi református hitünkkel, keressen eszméinek megfelelő efflrházat. Ha szive az unitáriusokhoz vonzza, hát legyen nyiitan unitárius“. Mondom, még ha ily ridegen, vagy még ridegebben kimondottam volna is azt a nézetemet, még akkor sem volnék türelmetlen. Ehhez minden egyházát szerető embernek joga van. Minden párt, minden társulat azt vallja Krisztussal: „a ki velem nincsen, ellenem vagyon az“. Épen azért, az elveivel ineghasonlottakat nem tűri meg kebelében, sőt azok önmagok lépnek ki. A ki előtt a meggyőződés, a lelkiismereti szabadság igazán drága, e szerint cselekszik. 34*
