Dunántúli Protestáns Lap, 1895 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-28 / 30. szám

471

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

472

a nemzet egy nagy és szent factum, egy elv, mely minden egyébnél jobban felkölti korunkban a lelkesültséget s hősies tettekre és áldozatokra lelkesített. A tiszta hazaszeretet nem zárja ki az e mb érsz ere tetet, sőt legszebb nyilvánulásainak egyike, mely a rokonszenv különféle kötelékeivel egy testté fűzi a társadalom tagjait, felemeli őket önmagákon felyül a hazájuk és nemzetük iránti kötelesség tudatára, melyek ezer és ezer visszaemlékezésnél fogva drágák előtttük, s erőt ad nekik arra, hogy alárendeljék magukat mindazon föltételeknek, a melyektől a népélet öszhangja és boldogsága függ.

Hát az igazsággal minő viszonyban vau a socialismus ? Jogosan követeli, hogy az emberi társadalom alapja az igazság legyen. Nincs olyan igazi erény, mely az igazsággal összhangban ne volna ; ép igy egy olyan társadalom sem lehet erkölcsileg egészséges, melyet nem az igazság eszméje vezérel. Minthogy azonban a socialismus a társadalomnak az egyesekhez való viszonyát illetőleg hamis föltevésből indul ki, ennélfogva az igazságról ferde fogalma vau. Az az alapelve, hogy a magán vagyonnak elkobzása, mihelyest arra a proletariátusnak hatalma lesz, jogosult, a tolvajok régi szövetkezetének alapelve s végül egyszerűen oda lyukad ki, hogy a hatalom jog. Imagin arie ez a socialisták által állított jog az élethez, a munkához, a munka teljes jövödelméhez. Természetes, hogy ha már a társadalom absorbeaita az egyedet, akkor ennek joga van ahhoz, hogy az tartsa el. Minthogy azonban a társadalomnak nincs joga arra, hogy absorbealja az individuumot : ennélfogva nem is jogszerű kötelessége, hogy azt eltartsa, a mig csak az el tudja tartani maga magát. Emberiességi okokbol erkölcsileg kötelezve van arra, hogy a szüköiködőket gyámolitsa, de szerződésszerű kötelezettsége erre vonatkozólag senkivel szemben sincs, ép úgy mint a gondviselés sokszor nem akadályozza meg azt, hogy emberek pusztuljanak el.

Továbbá a munkához való jog csak azt jelentheti, hogy senkit se lehet akadályozni abban, hogy munka után lásson, s kenyerét ez utón keresse meg, nem pedig azt, hogy a társadalom kötelezve van arra, hogy gondoskodjék mindenki számára munkáról; ez utóbbi minden munkának kényszer szerinti organisatioja mellett volna csak lehetséges, a mikor is megszűnnék az egyesuek az a joga, hogy maga keressen magának munkát. Az az állam, mely jogi következményekkel járó felelősséget válalna az iránt, hogy gondoskodik a munkanélküliek számára munkáról csak a dologtalanságot mozdítaná elő, fokozná az ipari foglalkozást űzők ellenszegülését, csökkentené az egyedi válalkozás kedvet, megölné a személyes felelősség érzetét: Végkövetkezménye ennek az lenne, hogy minden munkánál maga az állam lenne a fővállalkozó és a munkához való minden eszköznek egyedüli birtokosa, tehát megfosztaná az egyeseket a tulajdonhoz való jogtól és így attól a jogtól is, hogy munkát vállalhassanak, vagy azt folytathassák. Ez pedig a személyiség erkölcsi alapjogának a legdurvább megsértése lenne. Végül a munka teljes jövödelméhez való jog Marx és társai minden dialecticus sophismái daczára sincs bebizonyítva. Ha azok a munkások, akik házat építenek, azt a maguk számára követelnék, vagy kívánnák annak teljes pénzértékét, akkor csak hamar elmenne mindenkinek a kedve attól, hogy házat épitessen. Ez a követelés azonban igen igazságtalan volna, mert ügyeimen kiviil hagyná azt, hogy a ház értékéhez nem csak az épitŐ napszámosok munkája conferált, hanem a telek is, a melyen az épület áll, a materialék, melyekből készült, a munkáseszközök, különösen pedig a tervelő s munkavezető értelmessége s ügyessége. Mindezeket a faetorokat mellőzni s a napszámosok munkáját tekinteni egyedüli olyan factornak, kit a ház vagy értékének teljes joga megillet, ellentétbe jövés az igazsággal. Ha a társadalmat collectivísta alapon szerveznénk is, a munkának a productumhoz való mostani viszonyán alig változtathatnánk valamit. A munkadij megállapításánál az értékből való levonások, ha más név alatt is, tényleg ugyanazok maradnának, vagy még nagyobbak lennének, mint a mostaniak. Ha pedig megengedjük, hogy a munka csak egyike a productio factorainak: akkor azt is meg kell engedjünk, hogy a munkások csak viszonylagos, ezen egyes factor értékének mindenkor megfelelő részesülésre tarthatnak igényt a productumból. Hogy mekkora legyen ez a részesülés, arra nézve változhatatlan arány megállapítást még senkinek sem sikerült felmutatni eddig s jövőre sem fog sikerülni senkinek.

A P. K. Z. után (Folyt, köv.)

Kivonat

a pápai ev- ref. egyházmegye lelkész! értekezletének 1895. jul. 4-ikén tartott ülése jegyzőkönyvéből.

Megbeszélés tárgyává tétetett az 1894. évi szept 9-én tartott kér. lelkészi értekezlet jkönyvének 8. p. alatti felolvasása Kis József tlieol tanár urnák.

Egyházmegyei lelkészi értekezletünk az egész értekezésből egy ideális léleknek a vallásos buzgóságra nézve túlságos aggodalmait, a kötelességét nem teljesítő lelkésznek erős színekkel festését, de egyúttal szerzőnek a mai hírlapirodalomból tapasztalható azon áramlat általi elragadtatását is látja, hogy a vallásos buzgóság hanyatlásának főképpen a lelkészek volnának az okai.

Miután éitekező — mint maga kifejezi — tapasztalatait csak egy egyházmegyéből merítette s az mintegy hallgatva ki is van fejezve, hogy honuét: ennél és a magunkban érzett egyházunk iránti szeretetné], ügybuzgőságnál fogva nem erezi magát egyházmegyei lelkészi karunk találva lenni az értekezésben fel hozottak által.

Az értekezésben kifejtett azon nézet, hogy egy jó lelkésznek, aki a Krisztusnak hű munkása akar lenni, miként keli tenni magán, családi és hivatalos körében, osztatlan véleményünkkel találkozik. Hogy azonban e részben hanyatlás tapasztalható ne legyen, az éppen theolologus ifjaink nevelésétől, oktatásától, tehát éppen értekező hivatalos munkakörétől is függ. Ott kell már a társadalmi, családi, morális és hivatalos kötelességek öröm-