Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-10-28 / 43. szám

679 DŰNANTÚLI PROTESTÁNS LAP. is ne? — Megszólalt az Urnák igéje ismét templomukban — saját lelkészük szájáról — a mely után oly eped ve vágytak, mint szarvas a forrás vizére. — A mostoha sors megfosztotta őket lelkészüktől, egyházuk eladósodva, meg­szűnt az igehirdetés. — Hogy adósságukat kifizethessék, administratort rendelt hozzájok a felsőbb hatóság, majd a szomszéd egyház buzgó lelkészére bízatott vezetése; a kinek lelkiismeretes vezetése által jutott jórészt e kis gyülekezet oda, ahol van.—Az áldozatkész madiak, élükön a két lelkes gondnokkal — mindent elkövettek, hogy ren­des lelkészi állomásukat vissza nyerhessék. Tettek, mun­kálkodtak. Rövid idő alatt nem csak adósságukat fizették ki, hanem a lelkész fizetésének biztos alapot teremtettek 30 hold fold vásárlása által; —a paplakot, kis templom­jukat csínnal rendbehozták. Örömmel mentek már most a felsőbb hatóság színe elé, kérve, — hogy miután megvan a minimális 600 írtjuk a lelkész számára, adják meg ne­kik az annyira óhajtott kérelmet. — A mily örömmel men­tek, oly lehangoltan tértek vissza. A felsőbb hatóság 3 évi időt kötött ki még erősödésükre, félvén, hogy ismét vissza esnek az előbbi állapotba. — Eltelt a 3 év is s miután most sem akart az egyházmegye kérésüknek helyt adni, azzal a határozott szándékkal mentek a népnek, lelkes vezetői vivén az egész gyülekezet megbízását, hogy ők készek inkább vallásukat elhagyni, mint tovább lelkész nélkül maradni. — Az egyházmegye méltányolván végre e kis gyülekezetnek — mondhatni apostoli buzgó­­ságát, — helyt adott kérésüknek. —Volt öröm! Tehát is­mét lesz lelki attyuk, a ki hirdetni fogja nekik azokat az örök igéket, a melyeknek hatása alatt tették, a mit tettek. Választásuk Vályi Miklósra esett, kit közvetlen a határo­zat kihirdetése után egyhangúlag meg is hívtak. De lássuk magát az ünnepélyt. A kis egyház harangjai megkondultak s hívogatták a népet e szép ünnepélyre. — Nehány perez múlva meg­telt a csinosan feldíszített kis templom áhitatos könség­­gel, vallás különbség nélkül. — Eljött a gyülekezet, el­jött a vidék örege és apraja, ünnepies köntösbe öltözve, hogy jelen legyen e ritka ünnepélyen. Midőn az ünnepeltek, élükön főt. Esperes urunkkal és a közel levő eklézsiák lelkészei és a szerető szivek által kisérve, a templomba érkeztek, rázendiilt a templo­mot zsúfolásig megtöltőt népek ajakán az „lm bé jöttünk nagy örömmel“ — oly örömmel, oly buzgósággal, hogy szinte le lehetett olvasni a hívek ajakáról: „Nagy dolgot ■cselekedett velünk az Űr“! A buzgó énekek elhangzása után kiált az édes apa, hogy szivére kösse, mint „Esperese", fiának, pályatársá­nak az Űr szőlőjében, azokat a kötelességeket, a miket szem előtt tartani első és legfőbb kötelessége egy lelkész­nek. — Szavai szivet és lelket megrázok voltak. Nem kí­sérlem meg ecsetelni azt a hatást, a mit e szavak mind­nyájunkra, de különösen a szerető szivekre gyakoroltak. De azt láttam, éreztem, hogy mindannyian át valánk hatva azon rövid negyed óra alatt, valóban felemelkedtünk a földről és az Isten szavát hallottuk. Azután a beiktatott lelkész lépett a szószékre és tartotta meg1 beköszöntő beszédét tűzzel lelkesedéssel. Adja a mindenható Isten —, hogy mind ő, mind a gyüle­kezet beváltva azokat, mik a beszédben kivántattak és ígérteitek, haladhassanak a megkezdett úton tovább, hogy e kis gyülekezet virágozzék , régi lelkesedése ne hi­degüljön és legyen elválasztott lelkészének e hely bol­dogság tanyája. Ezek után következett az ünnep második része az iíju atyafiak, névszerint: Osváld Kálmán kamocsai, Ud­­vardy Gyula perbeteí, Sedivi László szt.-péteri s. lelké­szek — kibocsátása. A jövel szent-Lélek elhangzása után — ecsetelte előttük főt. Esperes úr a lelkészi pálya örömeit és töviseit, számos példát, útmutatást, tanácsot hozva elő tapasztalatainak gazdag tárházából. Intve, buz­dítva, bátorítva őket, hogy kezdjék meg a zarándoklást a kötelesség amaz útján, melyen elfáradni nem szabad, meg­pihenni nem lehet, melyen megállapodás csak a siruál van. — A szokásos kézfogás, eskütétel, palást felkötés és áldás után véget ért e szép, a niaga egyszerűségében is megható ünnepély. Kijőve a templomból körülfogák egymást a szerető szivek, rokon lelkek. Egy kis erdő volt ez, melynek gá­lyái most mind összeölelkeztek. Mindegyik szempárból egy pár köny csillámlott elő, melyek ezt látszottak mon­dani: „Nagy öröm ez Uram, hála neked“! Ez alatt elkészült az ebéd és kedélyes társalgás közt fogyasztunk az Ízletes ételeket, közben-közben megem­lékezvén a nap hőseiről, a lelkes gyülekezetről, nem fe­ledkezvén el az ünnepély fáradhatatlan rendezőjéről tiszt. Varga József úrról és végül különösen főt. Esperes urunk­ról és asszonyunkról, „kik közül az első Páli lelkesedés­sel — szellemi —, az utóbbi Mária szeretetével és Mártha türelmével — testi eledellel tartott el bennünket. Ebéd után a fiatalság tánczra perdült, a mely más­nap reggelig tartott. — Reggelre kelve elhagytuk e kis falut, lelkűnkben egy édes emlékkel és azon gondolattal, hogy egy nép, mely igy tud még lelkesedni egyházáért — „Van abban élni hit, jog és erő“. Perbete, 1894. okt. 18-án. Udvardy Gyula. s. lelkész. ISKOLAÜGY. Ev. reform, középiskoláink az 1893—94-ik tanévben. (Folytatás.) Vizsgáljuk most középiskoláinkat abból a szem­pontból, hogy mennyi bennük a vidéki s mennyi a hely­beli tanuló! Különösen érdekes ezt tudnunk a nagyobb és jelentékenyebb iskolákról, mert megláthatjuk, 'hogy mennyiben szolgálják nagy vidékek érdekeit vagy talán inkább csak helyi szükségletek kielégítésére szorítkoznak. 880

Next

/
Oldalképek
Tartalom