Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-21 / 42. szám
Ötödik évfolya m. 49. szám. Pápa, 1894. október 21. ELŐFIZETÉSI DÍJ: Helyben és vidékre postai szétküldéssel egész évre 4 frt, félévre 2 frt. *----------------------X Az egyház és iskola köréből műim MF. EGYHÁZKEI HIVATALOS KÖZLÖNYE HIRDETÉSEK DIJA: 4 hasábos petitsor többszöri közléséért 5, egyszeriért 7 kr sorja. Ezenkívül bélyegdíj HO kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. 9» TARTALOM: Tanító-hiány. Fülöp József.— Szemelvény Szent Ágoston confessióiból. Csizmadia Lajos.— Iskolaügy. Ev. reform, középiskoláink az 1893— 9á-ik tanévben. Borsos István.— Tár ez a. Szemelvények Kocsi Csergő Bálint müvéből. — Vegyes közlemények. — Hivatalos rész. Pályázat. Hirdetmény. Tanitó-hiány. Nem ismeretlen szó ez ma már, melyet czimnek fölirtam. Hogy is volna az, mikor napról-napra erősebben zúg fülünkbe, mintegy vészkiáltás. Hogy utána aztán azok lelkében, kik e szónak igazán fájó jelentését átérteni s mélyen érezni is képesek — önként fölmerül ama kérdés: Mit cselekedjünk tehát atyámfiai férfiak? — az egészen természetes. Mit is cselekedjünk tehát? Ez a nagy kérdés, melyre még nehezebbnek látszik a felelet megadása. Miért nincs elegendő tanitó? Ez a még előbbre való kérdés, melynek megoldása után lehet csak az előbbi kérdésre is megfelelni. Régi ismert búrt kell érintenem, ba a kérdésre felelni akarok. Az az oldala ez a dolognak, melyet hova tovább kezdenek már az emberek is nagyobb figyelemre méltatni. A pénz, a pénz — mondja Petőfi is — ez életünkben a szekérkenő. Ügy van! Hogy tanító-hiányról lehet és kell beszélnünk, ennek is egyik főoka a pénz. Nyomorúságos fizetések! Hátha még azt is meggondoljuk, hogy lelkiismeretes buzgalommal mily terhes fuukczió vár egy tanítóra, bizony azt kell mondanunk, hogy áldozatot -— de nagyot — hoz., ki e pályára lép. S Horrendum dictu — még a magas kormány is elégnek találta azt a 300 frtos minimumot! Holott sokkal kisebb vagy nagyon csekély kvalifikáczióval biró, szolgálattevő személyek legalább ennyi, vagy magasabb fizetést húznak. S még a mi fő, jobbára készpénzben; mig a legtöbb tanítónak még az emberekkel, vagy a földdel gyűlik meg a baja, hogy fáradságos munkájának jutalmát — vékony jutalmát — megkaphassa. Azért azzal, bogy a 300 frt minimumnak megállapittatott, a semminél nem sokkal több történt; a nyugdíj-ügy rendezése is alig több a feleútnál. Hogy lelkiismeretes, hivatásukat teljesítő, érte lelkesülő tanítóink kellő számmal legyenek — ez a fő éppen, hogy kellő számmal — még sokat kell tenni. Mi természetesen — értem felekezetűnket — e kérdésnél nagyon meg vagyunk akadva. Általánosságban beszélek: szegények, nagyon szegények vagyunk. A megélhetési viszonyok mindig nehezebbek. Híveink a legtöbb helyen állami adóval túlcsigázásig, de egyházi adóval is eléggé megterhelvék. S ha a 300 írtra a fizetést fölemelni sok gyülekezet képtelen volt s ha a korpótlókot majdnem általában kértük: a 300 írtról nagyon kívánatos fölemelésnél még inkább igénybe kell vennünk az államkormány segélyét. Részemről ettől egy cseppet se tartok. Ebben nem rejlik veszedelem! A nyugdíjügy s a korpótlék rendezésével a tanítói kar sorsa annyira a kormányhoz van kötve, bogy a további támogatás szinte önként következőnek látszik. S a hívek azzal, bogy a nyuydij alaphoz, melyet a kormány kezel, kétféleképen is járulnak, méltán el is várhatják a segélyt, a teher egy részének emelését. 42
