Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-10-14 / 41. szám
645 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 646 éppen mi nem adnánk meg nekik?? — Oly jól esett szeretett Főpásztorunknak Püspök urnák fenkölt lelkületű, valóban ideális szárnyalásu beszéde, a legkedvesebb elégtétel vala az nekem. Felülemelkedve az önérdek — felekezetűnk érdeke — sugalta kicsinyes indokokon, eltekintve a materiális veszteség lehetőségétől, el talán a számbeli apadás esélyeitől, nemesen, önérzetesen mondotta: „hogy nem lát abban veszedelmet, ha azok, a kik egész lelkűkkel nem tartoznak hozzánk, kiválnak közülünk. mert ezt nem gyengítésnek, hanem a belső erő fokozásának tekinti, mert a vallás ereje nem a számarányban van, hanem azon belső meggyőződésben, mely az egyház hitelveiben gyökerezik/ — Nincs tehát nekünk, felekezetűnk egyetemes érdekének ellenére, ha azok, a kik semmiféle meggyőződést vallásos tekintetben nem ismernek, a kik zsibbasztólag, lohasztólag hatnak a hitben buzgók lelki életének fejlődésére, a nemes tettekben dicsőülő, élő, munkás hittől lelkesültek keresztyéni buzgóságának nyilvánulásaira; ha azok, a kik lépten-nyomon elárulják, hogy ők csak névleg tagjai felekezetűnknek, más különben kiáltó ellentétben állanak annak egész irányával, szellemével, ha az ilyenek kiválnak annak kötelékéből, s egyedül vagy másokkal társulva keresik a lelkületűknek megfelelő irányt és utat. Mert utó végre is, mondjuk ki nyilván, a vallás — ez a legbensőbb meggyőződés - a lelkiéletnek e magasztos nyilvánulása — ez a kebel benseiében élő érzelem — ez a legnagyobb mértékben psichicai, ideális életnyilvánulás, nem lehet, nem volna lennie szabad összefüggésben rideg számok, élettelen, materiális— önző vagyoni kérdések kapcsolataival! Sajnos, hogy ma még a társadalmi intézmények korlátoltsága, az egyes felekezetek egész rendszere, hitczikkeink, külső szervezkedéseink, alkotmányunk teljes egészükben, lehetetlenné teszik a kettő teljes elkülönítését, s éppen azért fáj , elveszthetni nehány, vagy esetleg sok tagot, gyöngülni látni a szám arányt s apadni szemlélni a lassan csordogáló egyházi jövedelmeket. — Ne keressük, ne kutassuk, hogy mikor jön el, s mily alakban az az idő, addig is higyjük, reméljük, hogy — csak is a lelkiismeret szabadságának, protestáns felekezetűnk éltető elemének, conditio sine qua nonjának szellemével egyetértőleg járva el a felekezetnélküliség elvének elfogadásával, az a veszély, melytől sokan féltik protestáns Egyházunkat, nem fog bekövetkezni, mert az abban rejlő erő fel fogja azt tartani, meg fogja védelmezni, mert annak magának is éltető lelke, alapeleme a tiszta, a szó nemes értelmében vett lelkiísmeret-szabadság. Patay Károly. Bajanik orvoslásának alapfeltétele, (Folytatás.) Valamennyien úgy tartjuk egyházi törvénykönyvünkkel, hogy az iskola az egyház veteményes kertje. Hiszen, nem is mulasztja el közülünk senki, hogy iskolai év elején és végén, meg egyházi elöljárók választása alkalmával ennek meleg felkarolására hathatósan ne buzdítsa az egész gyülekezetét. De hát mi magunk részeltetjük-e ezt a veteményes kertet a megérdemlett, avagy csak a kötelességszerü gondban is? Ültetünk, öntözünk, nyesegetünk-e ott, vagy legalább illő figyelemmel kísérjük-e, hogy mi történik benne? Nem tudom, általában hogyan van; de sok helyen nem hogy naponként, de hetenként, sőt hónaponként se látja a lelkész az iskolát belül, hanem csak a közvizsgák alkalmával. Pedig mindenki tudja, hogy a fogékony gyermeki szív mily hálás a hű gondozásért; hogy a bizalom, a mi már itt gyökeret vert, mily édes gyümölcsöt hoz! És mégis vannak olyan lelkészek, a kik nem hogy a vallásoktatást egészen, de még a konfirmácziói oktatást se tekintették elmulaszthatatlan kötelességüknek. A püspöki jelentés LXII. 1. szerint még ma is vannak ilyenek, a kötelező törvény ellenére. Az iskolában volna a helye, hogy a már értelmesen olvasó s mint közönségesen tudva van — a szép történetkék iránt annyira érdeklődő gyermekeknek jó olvasmányokat nyújtsunk s igy már a jövőre jó irányt adjunk De hányán vannak a lelkészek közt, a kik olyan olvasmányokat vittek az iskolába? Erről talán a néhány évvel ez előtt megindított s csakhamar megbukott Prot. Népkönyvtár tehet tanúságot. Hát az általános erkölcsi követelményekkel hogyan vagyunk? Az Írás azt mondja: „Valaki megbotránkoztat valamelyet a kicsinyek közül, jobb volna annak, hogy egy malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélységébe vettetnék.“ Mi nem gondolkodunk ily ridegen; sokkal humánusabbak vagyunk, mint Jézus; azaz bocsánat, nem humánusabbak, hanem közönyösek; vagy ha nem közönyösek, hát akkor gyávák, (ha úgy tetszik). Mert ha a sok, ismertebb és kevésbé ismert botránkoztatás közül akármelyikkel állunk is szemben: ha nem hunyjuk is be szemünket, de nem is teszünk semmit, hogy hasonló esetek elő ne fordulhassanak; mert hát mi lenne annak a szegént/ embernek a családjából!! Hogy a vallásos érzést, az elöljárók tiszteletét egy egész nemzedékből kioltják a botránkoztatók : az igaz, de hát mit tegyünk ? mit, mi óh tehetetlenek? De hát egyszerre ki kellene talán a nyakát tekerni? Oh nem, vannak enyhébb büntetések is. De mindenesetre meg kellene a bűnösöket büntetni, mert egyetlen példa a büntetésre sok rossznak elejét veszi és mert az erkölcsi hibáknak a következetes takargatása, mig egy részről megátalkodottakká, szinte kihívókká teszi a bűnösöket, addig másrészről rossz véleményt szül a felsőbb egyházi hatóságok igazságossága, komolysága, rendszeretete felől s igy végeredményében az egyházi felsőség tekintélyét teljesen aláássa. De hát — hangzik a mentség — az ilyen esetek csak ritka kivételek! Az volna még csak szép, ha mindennapiak volnának! Igen, ritka kivételek, de azért egy egész vidéket megrázkódtatnak; mint a tó közepébe dobott kő által vert hullámok, oly gyürüzetesen terjed ezek rossz hire, legerősebben a legközelebbieket tántorítva meg. Én a megdöbbentő példákat csekély 10 évi saját 41*
