Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-09-09 / 36. szám
563 DŰNÁNTÚLI PROTESTÁS NLAP. 564 Vélemény es jelentés horvát-szlavon missiói egyházaink ügyében. (Vége.) Az óhajtott kedvezőbb eredmény elmaradásának harmadik oka, hogy kerületünk a slavoniai missionáriusok alkalmazásában, vagy helyesebben megválasztásában nem volt valami nagyon szerencsés. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az illetők talán valami nagy erkölcsi vagy másféle fogyatkozásban szenvedtek, hanem inkább azon tényre akarunk csak rámutatni. lmgy a lelkészi szolgálat terén minden tapasztalás nélküli kezdő fiatal emberekre bíztuk a legnehezebb föladat valósítását: gyülekezetek alakítását és szervezését. Az ebben rejlő elég nagy baj növeléséhez nem kis mértékben járult az a körülmény, hogy az illetők feletti felügyelet gyakorlása, működésük ellenőrzése úgy szólván 0-ra redukálódott az e czélia adott kon ven ti segély megvonása által, amely megvonás annál kevésbbé volt indokolt, mert a b.-somogyi esperes ur egy évben ugyan nem, de máskor megkíildötte az illetőktől bekivánt jelentéseket, sőt a daruvári lelkész távozása után úgy szólván maga gondozta az egész missiókört. A mi jó missionáríus atyánkfiái szerették is az ő híveiket, de az apostol szavai szerint nem jól. Látogatták is őket, de csak őszszel s úgy mint a francíscanus barátok, tehát nem az apostol ezen jelszavával „nem keresem a ti külső gazdagságokat, hanem ti magatokat“, sőt ellenkezőleg. Hogy ennek következtében a kellemetlenségek egész táborával kellett a míssionáriusnak megküzdeni, az igen természetes. Nem is képzelhető viszásabb eljárás annál, mint ha egy a maga régi hazájából bizonyosan nem a túlságos nagy boldogság miatt elköltözött, új otthonában a berendezkedés és gazdasági beszel zés nehézségeivel küzdő települőhöz egy szép őszi reggelen csak betoppan egy előtte egészen ismeretlen egyéniség s felszólítja, hogy fizessen ezt, meg azt, mert hát református. A ki a missiói munkásság természetével, alapél vei vei csak egy kévéssé is ismerős, az bizonyára nem fogja kétségbe vonni, hogy a missionárius működésének ily körülmények közöt eredménye nem lehet. Már pedig a mi atyánkfiái között az e fajta missio is gyakoroltatott. Nem bocsátkozunk annak részletesebb fejtegetésébe. hogy a missióval merev ellentétben álló ezen furcsa gyakorlat kifejlődésében mekkora része van a b.-somogyi egyh. megyében a törvény világos rendelkezése daczára még ma is dívó eljárásnak, hogy a lelkészek illetméu3^eiket közvetlenül szedik; hanem evidens lévén a fentiekből az eddigi eljárás tarthatatlansága, csak arra nézve bátorkodunk szerény véleményünket nyilvánítani, hogy jövőben minő eljárást gondolnánk követendőnek. Mivel mindenki által elismert dolog, hugy az arra valóságnak, a rátermettségnek tán egy téren sincs oly kiváló fontossága, mint a vallásos élet terén való működésben, itt is különösen a lelkek megnyerésére irányuló tevékenységben, vagyis a missionáriusi munkában. Kevéiyen ítélnénk önmagunk felől, ha lelki megalázódással nem ismernénk el, hogy bár pályánkra szivünk vonzalmát követve lépünk, mégis a rátermettség bizonyítékaival nem mindenkor dicsekedhetünk. Tökéletes igaz, hogy „sokan vagyunk a hivatalosok, de kevesen az elválasztottak“. Már pedig alkalmazni feltétlenül az ilyen elválasztottakat kell. Mivel az ilyenek alkalmazására sokkal biztosabb kilátás vau az esetben, ha az illetők lehető nagy körből szenteltetnek ki: ennélfogva leghelyesebbnek tartanánk, ha a missio állomások betöltése a jelentkezők közül a kerületi elnökség által történő kinevezés utján történnék. Szóval bizonyos szabályzat volna készítendő, mely felölelje mindazt, ami a miss, lelkészek alkalmazására, működésére stb. vonatkozik. A missióra vonatkozólag átalánosságbau elmondottak után hátra van még szólanunk az egyes fontosabb pontokon teendőkről. Mielőtt azonban ide vonatkozó javaslatainkat előterjesztenénk, legyen szabad a missio-ügygyel kapcsolatosan fölmerült egy elvi kérdésre vonatkozólag nyilatkoznánk a legmélyebb tisztelettel. A nt. b.-somogyi egyh. megyéből különböző időben beadott jelentésekben többször tétetett említés arról, hogy lelkészi állomások szervezése helyett sokkal jobb volna iskolákat állítani fel Slavoniában. Mivel ez a nézet két alkalommal tetszetős argumentumok kíséretében nyert kifejezést, kerületi közgyűlésünk is foglalkozott vele, az érdemleges határozathozatalt teljesen tájékoztató jelentések beadásától tevén függővé. — Megbízatásunkból folyó kötelességünknek tartottuk tehát, hogy figyelmünket e pontra is kiterjeszszíik, minek alapján nézetünket a következőkben vagyunk bátrak előterjeszteni. Tekintettel a horvát népiskolai törvényekre, melyek csak horvát tannyelvű községi iskolát ismernek s felekezeti iskolának nyilvánossági jog csak úgy szerezhető, ha abban az országos törvény követelményeinek elég tétetik; tekintettel továbbá arra, hogy a községi iskolák fentartásához mindenki járulni tartozik állami adójának 5"/„-jével, és így felekezeti iskola felállítása esetén hitrokonaink kettős terhet lennének kénytelenek viselni; tekintettel arra, hogy a legfontosabb helyeken — Daruvár, Piszanicza, Novoszello - községi iskolák vaunak, s így azok mellett felekezeti iskolák állítása nagy nehézségekbe ütköznék; tekintettel végül arra, hogy gondos lelkészi működéssel is elérhető az, ami a tanítóival, mit megfordítva állítanunk nem lehet: ennélfogva első sorban lelkészi állomások szervezését tartjuk égető szükségnek. Ebből természetesen nem következik, hogy, ha rendelkezünk elegendő segédforrás felett, az iskolák felállítását is azonnal munkába ne vegyük. A fentebb elmondottak után önkényt következik, hogyDaruvárott a lelkészi állomás azonnal leendő betöltését bátorkodunk teljes tisztelettel javaslatba hozni. Nem akarjuk itt is elősorolni azon okokat, melyek Daruvár központtá tevése mellett a régebbi előterjesztésekben oly meggyőző részletességgel felsoroltattak, s melyekről jegyzőkönyvünkben, melyet látogatásunkról beterjeszteni szerencsénk volt, mi is megemlékeztünk; csak azon jellemző tényre utalunk, hogy annak az egész vidéknek reform, vallásit lakossága soha nem is gondolt Daruváron kiviil más központra. Hogy azonban ez megtörténhessék, 36
