Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-12 / 32. szám
49y DÜNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 5*i0 orsz. tanszerkiállitással s igy ez a két dolog majd reábir olyanokat is a megjelenésre, kikre nézve valóban nagy és súlyos áldozat oly hosszú ut költségeinek viselése. S fájdalom! mi prot. tanárok bizony nagyrészt ily helyzetben vagyunk. S épen ezért nagyon helyes és szükséges volna az is, hogy az egyes tanártestületek az iskolafentartó testületeknél szorgalmaznák, hogy némi útiköltség megszavazásával segitsek elő a rájuk nézve is oly fontos és hasznos czél megvalósulhatását. De — még ha nem valami nagy számban jelennének is meg tagok, ha csak mintegy 10 iskola képviselve lesz a közgyűlésen a tiszántúli kerület iskoláin kívül, véleményem szerint még akkor is meg kell alakítani az egyesületet, ha csak az egész ügyet elföldelni nem akarjuk. Mert ha egyházi s egyúttal nemzeti érdek követeli, hogy protestáns iskoláink mint ityenek fenáiljanak, virágozzanak s hivatásukat, mely abban áll, hogy valódi liberális és demokratikus alapon oly önnálló egyéniségeket, jellemeket neveljenek, a kiket — ha még nem hitsorsosaink is — mégis a nagy reformátoroktól, Kálvintól és Luthertől megindított s nagyra növelt szabad szellem és gondolkodás hat át: akkor az ezen czélhoz vezető egyik legfőbb eszközt, a protestáns tanár egyesületet okvetlen meg kell alakítanunk. Helyesen vezetve, s a tagok lelkes munkája mellett igen nagy dolgokat valósíthat meg az az egyesület. S ha a tagok számát tekintve kezdetben nem is lesz oly széles körű, mint lennie kellene, a megalakulását kívánó igaz és nagy czélok idővel okvetlen megnyerik számára a protestáns tanárság egész tömegét. A jó siker érdekében szükséges volna az is, hogy debreczeni tanártársaink a megalakulandó egyesületben ne akarjanak túlságos hegemóniát gyakorolni, mert sokakra az ilyen törekvésnek még látszata is visszariasztólag hat s túlságba vive valóban csak bomlasztó hatású lehet, a mint az országos tanáregyesület példája mutatja, melyben a budapestiek túlságos pretensiói oly sajnos viszályokat idéztek föl. Az igazi érdem előbb-utóbb úgy is megkapja az őt megillető szerepkört és jutalmat. A debreczeni főiskola tanárkara okvetlen kiváló szerepre van hivatva a prot. tanáregyesületben, de épen ezért fölösleges tehát külön kiváltságokat biztosítani számára. Boksos István. Vallási Archaeologia. *) Némi aggály tűnt fel előttem e dolgozat készítésénél, s a nagyon tisztelt Társulat előtt leendő bemutatásnál. — Föl tettem magamnak e kérdést, vatyon nem lesz-e kereten kívüli, abba tele nem illő? és pedig azért, mivel a vallás nem az a szinezet és hatalom, mely hatást tudna elő idézni ott, ahol kiásott antik romok és csontok teszik a kutatást és az érdeklődést annyira nevezetessé. Hogy mégis vállalkoztam, vagy is bátorkodtam a tiszteletre méltó Táisulat elé lépni, oka egyenesen az volt, hogy a vallás mindenhol, miudenkor föltalálja magát, mindenhez van szólója, így hát az archaeologiában is; miért ne lehetne hát vallási archaeologia? Hiszen az archaeologia ásatásai, kutatásai, a kiháuyt csontok, nagyban illustrálják a vallás örök igazságait; én azt oly nagy tekintélylyel bizonyíthatom, mint a tudós Cantu Caesár, aki igy ir „az emberiség épületesnek fogja tartani azon műveket, melyekben a szív és lélek kiöntheti érzelmeit a múlandóság emlékei között, azon boldog haza felé irányozván vágyait, amely nem ismer változást, hanem méhében örök virulás van, szétszórt porok fölélednek, csontok összegyűlnek, s igy a lét titka meg lesz fejtve. „— Sőt tulajdonképpen a vallások archaeologiája a bölcső, melyben a többi is szunnyad, a legszentebb romoknál, reliquiáknál kezdődik a kutatás, s igy a tudomány magát tiszteli meg! Sok már- az, ami el és letűnt, melyről az archaeologia sem vezethet leltárt; de az eszmék, igazságok, melyeket a vallás archaeologiája tartalmaz, nyitva állók, örökös ujulásban vannak, és nincsenek a találgatás ingadozásainak, a haszontalan kutatás ásójának kitéve. Az archaeologiánál is, mint sok másban áll az, hogy a tudomány zsarnok, mely a lelket rabjává teszi, relytélyekkel tizet, találgat, tapogat. — No de ezzel éppen nem akartam az archaeologia világszerte respectált tekintélye ellen izgatni, sőt egész tisztelettel elismerem azon Jézusi elvet „szedjétek föl a maradékokat, hogy semmi azokból el ne veszszen“! — A vallási archaeologia a kezdetleges ős korba megy vissza, — római elv szerint „princípium a Jőve“. Oda, ahol először találkozik az emberrel, mert az ember és vallás, össze nőtt fogalom, mindenik volt kezdetben, van jelenben, és lesz jövőben; mindenik halad, nyomot hagyva maga után, ezt kell kutatni, tanulmányozni, és erről Ítélni, conbinálni. Az ős kor tanulmányozásánál czélzatosan kerüljük a társulás elvont eszméjét, annyival is inkább, mivel Mirabeau mondá, hogy „a társulást részint a félelem, részint a szükség hozza létre, igy hát nagy része van benne az érdeknek, igy asztán hamar is pusztul, tagjai éji lepkék, a világosság körül röpködve.“ Itt látunk erény helyett szokást, ész helyett ravaszságot, való helyett ügyes tettetést, s igy, valamely szent és örök, nem tudhat kellő tekintélyre vergődni! *) Felolvastatott a somogymegyei archaeologiai társu'at gyűlésén.
