Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-06-03 / 22. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 340 339 tétel vagy teljesen elejtendő, vagy legfeljebb a törvény életbelépése idején intés alatt álló iskolákra alkalmazandó. Megjegyzem azonban, hogy a mennyiben itt csaknem kivétel nélkül oly intézetekről van szó, a melyek százados fenállás, tebát a nemzeti kultúrának tett hosszas szolgálat után jutottak épen az állam által támasztott követelmények miatt a pusztulás szélére: a mindez ideig teljesített lontos missióra, de meg a régibb alkalmazottaknak reménytelen állapotára tekintettel e fentartáshoz ragaszkodást indokoltnak még az említett esetben sem lehet tekinteni. Második lényegesebb kifogásom az intézet jövedelmi forrásaira s illetve azok arányára vonatkozik. Nem szólván arról — a mit mások is és már a miniszter által összehívott előértekez-, létén hangsúlyoztak — hogy a tanulókra kirovott dijak a mi növendékeink nagyobb részének anyagi helyzetét tekintve túlmagosak, nem látom arányban állónak az állami hozzájárulást az intézet jellegével és ennek kormányzata körül az állam részére biztosított jogokkal. Mig ugyanis a létesülendő intézet állami jellegű „melynek jövedelmei az állam pénztárában a néptanítói országos nyugdíj és gyámintézet szabályai szerint a kormány kezelése alatt álló közalapként kezeltetnek“ s mig a nyugdíjazások körébe tartozó intézkedések vagy kizárólag a vallás és közoktatásügyi miniszternek vannak fentartva, vagy oly bizottságnak, melyben a kormányt képviselők vannak többségben: addig az állami hozzájárulás jóval kevesebb, mint a íentartó testületeké. Nevezetesen az öszszesen 175483 írt bevételhez az állam 60000 írttal járul, tehát az egésznek '|3 részével; a többit vagy a íentartó testületek szolgáltatják, vagy mindenesetre oly tényezők, melyeknek e czélra megadóztatása a fentartótestületek jogát képezi, t. i. a tanárok és tanulók. Van továbbá a jövedelmi források között egy, mely különösen a kevéssé vagyonos intézeteket lógja terhelni, azokat t. i,, a melyek építkezésre vagy beruházásra állami segélyt lesznek kénytelenek igénybe venni. A 3. § d) pontja szerint ugyanis: „E nyugdíj és gyámintézet kötelékébe tartozó mindazon tanintézetek fentartói, kik iskolai épületre vagy beruházásra állami segélyt kapnak, e segély után 15 éven át 3°|0-ot tartoznak a nyugdíj és gyámintézet javára fizetni.“ Ha most már tekintetbe vesszük, hogy a tanintézetek államsegélyt csak fedezetlen szükségleteikre nyernek s hogy a felszerelésekre forditott és beépített tőke nem kamatozik: lelret-e egyáltalán indokolni a 3°|0 kirovását? Lehet-e indokolni különösen akkor, a mikor a segélyre rászorult, tehát szegény intézetek a 8 s illetve 5{l[0-os fentartói rendes nyugdij-járulékot amúgy is fizetni tartoznak? S vajon összeegyeztethető-e az állam méltóságával azon eljárás, a mely szerint egyik kezével — jövedelem gyanánt — jelentékeny részét visszaveszi annak, a mit a másikkal nélkülözhetlen segély gyanánt nyújtott? Hiszen a 15 éven át fizetendő 3wf0 tulajdonképen azt jelenti, hogy a névleges segélyből a fentartók vasósággal csak 66\-ot kapnak meg, a mi szinte kényszerüleg arra fogja őket utalni, hogy szükségleteiket a valódinál magasabban számítsák fel s igy a 30/0-ot is az állammal fizettessék meg. Ép ezért, ha egyebet nem, annyit • mindenesetre meg lehetne tenni, hogy a 6 §-ban azon jövedelmi források közé, melyeknek mértéke 10 éves kedvező mérleg alapján lejebb szállítható, ez is felvehető s igy annak idején az intézet megerősödésével egészen el is hagyható lenne. Semmi kifogás alá nem eshetik a törvényjavaslat azon propositi ója, a mely szerint a nyugdíj- és gyámintézetbe belépés a jelenleg fenálló intézetekre nem kötelező, vagy a javaslat kifejezését használva: „önkéntes.“ Azonban ismét csak a méltányosságnak tenne a törvényhozás eleget, ha a most fenálló intézetekre is kiterjesztené a jövőben keletkező iskolák fentartóira megállapított azon kötelezettséget, a mely szerint: „Kötelesek tanintézetükkel az országos nyugdíj és gyámintézetbe belépni, vagy alkalmazottjaik számára oly ellátásról gondoskodni, mint a minőt a jelen törvény biztosit és pedig a nélkül, hogy intézetük tanulóit vagy alkalmazottjaikat az adandó nyugdíjért és ellátásért nagyobb mértékben terhelnék meg, mint a minő befizetést a jelen törvény szab meg. Még csak a 8. § az, a melyre reflektálnom kell s a melynek rendelkezését sem az állami alkalmazottakra vonatkozó nyugdíjtörvénnyel, tehát a jelen törvényjavaslat által megvalósítani czélzott paritás elvével, sem az igazsággal összeegyeztethetőnek nem tartom. Az említett § szerint ugyanis az összes állandó fizetés '[5 része lakpénznek vétetik s a nyugdíjazásnál leszámittatik még akkor is, „ha valamely alkalmazott lakpénze összes javadalmazásának '|5 részénél
