Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-05-20 / 20. szám
313 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 314 és férfiasságot tételez föl. Talán vihar támad önök ellen, a szél zúgni fog s a hullámok elbontással fenyegetik önöket: de azért maradjanak meg helyükön és nyugodtan hangoztassák az igazság és az élet igéit. Ezen bátorságot különösen azzal mutathatják ki, ha fáradhatatlanul ellen állanak minden az egyházban felmerülő tévelygésnek. Jól tudom, sokkal kényelmesebb dolog hallgatni. De hát illik ez hozzánk? „Ha a kutya — mondja Calvin — ugat, midőn gazdáját megtámadják : hát ne kiáltsak, midőn az én Istenem tudományát támadják.“ Néma kutyák, nem pedig igazi theologusok vagyunk, ha az emberektől való félelem miatt, avagy kegyvadászatból vagy közönyből hallgatunk a tévedések láttára. Nézzük mesterünket, a mint amaz éjjeli gyűlésen ott áll a papi fejedelmek előtt, a kik már gondolatukban elitélték őt, a katonák kezeibe adták, gyalázattal halmozták el s a menekülésre immár semmi reménye sem volt. A főpap azt a kérdést intézi hozzá: „Te vagy-e a Krisztus?“ A kérdésre oly nyugodtan, méltósággal és merészen válaszol, hogy a kérdező rémületében megszakgatja ruháját és igy kiált fel: „káromlást szólsz.“ Az a káromlás pedig emez egyszerit és fenséges válasz vala: „Te mondád. Sőt annak felette mondom nektek: ez idő után meglátjátok az embernek fiát ülni az Istennek hatalmas jobbja felől és eljőni az égnek felhőiben.“ Ilyen a mi példányképünk; bárminemű veszély fenyegessen is bennünket, teljes erőnkből védelmezzük az igazságot, de egyúttal alázatosan és szelídséggel is. Elvégeztem. Kimutattam, milyen az a theologusi és keresztyéni jellem, a milyent nekünk is fel kell tüntetnünk. Csak néhány szót adok még hozzá. Ha egyébkor is, de különösen most van szükségünk erre a jellemre, most a midőn minden mintegy erjedésben van. Az ellenség nem tétlenkedik, hinti a konkolyt, a hova az Ur elveté igéjének tiszta magvát. Mindenütt, a lelkészek és az egyház tagjai közt vannak elegen, a kik ismerik Krisztust, az ő kegyelmét és az ő lelkének erejét: de mégis valami újdonság után vágyakoznak. A régieket megunták. Alig tűnik fel a láthatáron a meteor, rögtön elfordulnak az igazság napjától és sebes léptekkel rohannak a csalóka fény után. Valamint vannak mindennemű betegség iránt fogékony testek: épen igy vannak lelkek, a melyek mindenféle tévelygést befogadnak. Most a baptista próféták és apostolok karjaiba rohannak; majd a nazarenismus radikális elveit fogadják el; majd ismét a hierarchikus igényekkel lépnek fel, mely iránynak a puseysmus és a pápaság az igazi képviselői. Ezen irányzat nálunk módosult és javított alakban lép föl, de annál veszedelmesebb. Nincs az a balgaság, az a tévelygés a melynek követői, terjesztői ne akadnának. Elmélkedésemet azon szavakkal zárom, melyeket a bevezetésben hallattam: „ártalmas idők lésznek.“ Istentől újjá teremtett erős emberekre van most szükség. Uram! teremts minket újjá, öltöztesd fel híveidet szent igéd fegyvereivel, és végy díadalmat minden ellenségeiden! Csizmadia Lajos. Lelkész! teendők halálos betegnél és halálra ítélteknél. A lelkészi körben vállalkoztam ezen tárgyak kidolgozására, és pedig főleg azon okból, mivel a kettő igen közel áll egymáshoz, sőt bizonyos pontban érintkeznek is. Az ily egyének mind az élet végén, a földi utolsó számadás előtt állván, teendőit a lelkész úgy rendezi be, amint azt ezen körülmény megkívánja; mindeniket erősíteni, vigasztalni kell az utolsó nagy harczban, ahol a lelki erőre oly nagy szükség van! Mindenik szomorú, és kikerülhetlen kötelessége a lelkésznek, sőt az egyéb — talán némelyeknek, de más részről meg igen üdvös, igen tanulságos. A kettő valóban eltérő egymástól; más eszmék, érzelmek és gondolatok foglalkoztatják a lelkészt, más az eljárás mindeníknél; más az agenda, a Cura pastoralís, a papi prudentia követelménye, más minden. Mindeniknél ott szerepel ugyan a biin, és annak tudata, csakhogy a halálra Ítélteknél egész borzasztóságában azt látjuk valósulni, hogy a bűn zsoldja a halál. Rom. 6: 23. No de lássuk őket egyenként. Menjünk vissza a betegeknél gyakorlatba vett lelkészi teendő genesisére. — Olvassuk ugyanis Jakab 5: 14, 15. ezt: Beteg-e valaki közietek, hivassa el az egyház presbytereit, és imádkozzanak érette, megkenvén öl olajjal, az Úr nevében! Ilyen szellemben, vagy is utasítás szerint jártak el az apostolok. (Lásd erre Márk. 6: 13.) Kettőt kell hát itt megjegyezni, mint tényezőt: egyik az ima, másik pedig az olaj, és a R. Catholikusoknál mind a kettő együtt szerepel utolsó kenet név alatt, mely a Tridenti zsinaton lett dogmái cselekménnyé emelve; de már előbb l-ső Incze Pápa is annak nyilvánitá. A r. catholikusok, mint Sacramentomot, az ördögöknek a betegektőli elűzésére használják, minthogy az ördög azokat is megkeresi! ? Azonban, használatban lehetett bár az olajjal való megkenés az ős Egyházban, de az is igaz ám, hogy az mégis csak két Sacramentomot ismert. Ezt bizonyítja Tertullian, ki a Sacramentom szót legelőször hozta be, ezt Cyprián a 3-dik század végén, Ambrus, és Augustinus, szinte csak kettőről tudnak (lásd Sebesténv J. apológiáját 11. 40, 41.) Különben, ami az olaj szereplését illeti, más eljárással látjuk azt a Gnosti húsoknál, kik a haldoklók fejére, titkos szók kíséretében, vízzel egyelitett olajt öntöttek. Cajetán hires bibornok, ki az Augsburg! Conferentiáu a Reformátort meg akarta téríteni, egész határozottan tagadja azt, hogy Jakab apostol mondása az utolsó kenetre átvihető lenne! (lásd Hase polemikáját.) Luther, ki Jakab levelét szalma\ levélnek nevezte, nagyon következetesen, az idézett helyre alapított szentséget is kell, hogy elvesse. Calvin az utolsó kenetet szinte nem fogadja el. — És most ezek után térjünk egyenesen tárgyunkhoz: lássuk a lelkészt a haldoklónál. Két eset van: hívják, kívánják, vagy pedig hívás nélkül, magától,
