Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1894-05-20 / 20. szám

307

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

308

tökéletesedjünk és mindenek előtt, hogy megtanuljuk azt, hogy mint kell magunkat viselnünk a nehéz napok elközeledtével, hogy méltó fiai legyünk hazánknak s egyházunknak.

Alihoz, hogy az elhunyt nagy férfiú jellemének, lelkének minden szép vonását feltüntessük, ahhoz nem elégséges e hely; ahhoz nincs is elég erőnk. Vay Miklós báró életének, tényeinek, jel" lemének hű feltüntetése egy hivatott, politikai és egyházi viszonyaink e századi fejlődésével szakszerűen foglalkozó történetíróra vár. Nem szándékom hát ez alkalommal az elhunytnak életrajzát megírni s még az sem, hogy jellemét minden oldalról megvilágítsam. Hiszen ha még az olyan — különben igen jellemző — aprólékosságokra is kiterjeszkedném, hogy mily szeretettel s érdeklődéssel beszélgetett el velünk, Pestre került, kereset, kondició nélkül lévő ref. tlieológiát végzett egyetemi hallgatókkal, ha hozzáfordultunk egy vagy más dologban tanácsért s támogatásért; ha még azt is el akarnám számlálni, hányszor örvendeztetett meg bennünket sárospataki főiskolánk körében, midőn egy-egy barátságos levél kíséretében 50—100—200 frtokat küldött évről-évre, hol a dalárdának, hol az önképzőkörnek, segitő-egyesületnek, tanári nyugdíjintézetnek, vagy pedig valamennyinek egyszerre: akkor köteteket lehetne összeirni Vayról, mint olyan emberről, aki kifogyhatatlan volt naprólnapra szeretetének, áldozatkészségének gyakorlásában.

De a mi az ő alakját kimagaslóvá, a hivatott [történetíró munkásságára, nemzetének s egyházának keg3reletére méltóvá teszi, az jellemének különösen két vonása: egyházának meggyözödéste/jes, munkás szeretete, s a haza, az állam jogaihoz való tántoríthatatlan ragaszkodása.

Amikor egyházunk jogaiért, jogos érdekeiért küzdeni kellett, ott mindig Yay báró volt a múltban a leghivatottabb és legkészségesebb elóliarczos. Már a 40-es évek országgyűlésein hallatta nyomós szavát, a midőn egyháza vérrel szerzett jogainak megvédelmezéséről vagy kiküzdéséről volt szó. S ebben a korban, — a midőn a magyar mágnásokat a léha külföldieskedés jellemezte első sorban, — nem kis jelenség egy a vallásegyenlőségért, a protestáns egyház szabadságáért küzdő mágnás. S még nagyobb szabású s jelentőségű volt működése azon mozgalomban mely az 1859 szept. t-én megjelent ismeretes

pátens folytán keletkezett a magyar ref. egyházban, sót az egész hazában. Az ő erélyes s egyszersmind bölcs fellépésének volt nagy részben eredménye a pátens-ügy kedvező megoldása az uralkodó által.

Yay báró volt az, a ki egy-egy, az egyháza életében bekövetkezett nagyobb fordulópontnál bölcsen kifejté azokat az irányelveket, a melyeket az egyháznak követnie kellett. Ilyenkor tartott beszédei a mig egyrészről azt bizonyítják, hogy a helyzetnek legalaposabb ismerője volt, másrészről azt is feltüntetik, mennyire erős hive volt egyházának, mennyire büszke volt arra, hogy a ref. egyháznak volt tagja. Az 1867. jul. 8-ikán tartott tiszáninneni egyházkerület közgyűlésén a többek között igy beszélt: „Hogy egyházunk, mint szabad vallásos társulat, mit várhat s követelhet az államtól arra eleve megfelel az 1848-iki 20-ik törvényczikkben kimondott egyenjogúság s viszonosság elve, mely más vallásfelekezettel ugyanazon jogi álláspontra emelte egyházunkat. Nekünk ez általános törvény létrejötte után többé nincs szükségünk specialis protestáns, hanem egyetemes vallásügyi törvényre, mely minden irányban biztosítsa azon jogot, hogy magát mindenik vallásfelekezet saját elvei s szelleme szerint szervezze és kormányozza, s a közös törvény oltalma alatt szabadon fejlődjék; egy szóval, hogy mindenik hitfelekezet, különbség nélkül, édes gyermeke legyen a hazának.“ — „Ha volt korszak, melyben a protestáns ember magas önérzettel tekintett a zászlóra, mely alatt szolgált és szolgál, úgy a mai kor az. A protestántizmus már nem csupán vallásfelekezeti, hanem társadalmi életelv. A szabadság, melyet a reformáció a vallás nevében felavatott, áthatotta az élet minden körét, a társadalom minden intézményeit és a gondolat s lelkiismeret szabadsága, melyet kimondott, s annyi szenvedés és véráldozat által megszentelt, a mai társadalom éltető elemévé lett!“ így beszélt Yay báró mint világi egyháznagy, s beszédének mindenkor megfelelő volt érzés- és gondolkozásmódja, úgyszintén minden ténye is.

Hogy mint hazafi, mint államférfi milyen volt, ezt a 48-as és az azután következő évek bizonyítják a legliathatósabban. 1850-ben, a midőn az absolut hajlamú kormány Magyarország kormányzásával megkínálta, ezt, mint alkotmányos érzésű férfiú, a leghatározottabban visszautasi-