Dunántúli Protestáns Lap, 1894 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1894-05-13 / 19. szám
‘293 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 294 kodtak Jézus helyettesítéséről, de ez csak paródia. A valóság az élő, szellemi Jézus Krisztusnak jelenléte, melynek egyik jeléül a szent vacsorát rendelé. Mert ha Krisztus az ő asztalához hiv bennünket, bizonyára ő maga is jelen van ott. Ha a theologus és a keresztyén a szellemiségre eljut, óvakodjék az ideig való dolgok mezejére lépni. Midőn az ídvezitőt felkérték, hogy lenne anyagi dolgok miatt felmerült viszályban Ítélő biró, igy válaszolt: „Ember, kicsoda, tett enge met közietek biróvá vagy osztóvá?“ Midőn politikai kérdést tettek elébe, tekintetét akkor is azon szellemi birodalomra irányozta, a melynek megalapításáért a földön megjelent. így kell cselekedni Krisztus szolgájának is. Eszem ágában sincs azt követelni, hogy mint honpolgár nemzete ügyeiben ne vegyen részt. Csak hogy.nagyon bele ne merüljön a politikába. A mérsékelt részvételt a szent Írás sem tiltja. De azt igen is megvárhatjuk tőle, hogy a politikát és vallást össze ne zavarja és a szellemi dolgok erejét ne veszendő dolgokba helyezze és keresse. Ne akarja fegyverrel terjeszteni a vallást; ne igyekezzék zavart, lázongást gerjeszteni, hanem alkalmazkodjék az apostol intéséhez: „Az Istent féljétek. A királyt tiszteljétek“. Állami dolgokban ismerje el az állami halaimat: de Isten országára vonatkozó dolgokban Jézus Krisztuson kívül ne ismerjen más főt. És ezen ország megszilárdítását ne a politikai hatalomtól nyert jogoktól, vagy a kormányokkal kötött szerződésektől, ne is valami különös egyház alkotmánytól várja, mert Isten országa „igazságban, békességben és a Szent Lélek által való örömben“ áll. A valódi theologus fél az államtól való függéstől; a vallásos intézmények secularizatioja halálos csapás az egyházra nézve s kötelességének tartja fokozott erélylyel munkálni az egyház függetlensége és szellemisségének visszaállítására. De itt vigyázzunk a szélsőségektől. Van elég buzgó lelkész, a ki az állam gyámkodását a földi intézmények tökéletlen volta miatt elismeri. Vajha Isten mindnyájunkba annyi kegyességet és buzgóságot öntene, mint amenynyivel ezek ékeskednek, és óvjon meg Istenünk attól, hogy az egyház függetlenségét minden másnak, még talán Krisztus tudományának is fölibe helyezzük. Mind e mellett is az egyház függetlenségét és autonómiáját követelnünk kell. Meg vagyok arról győződve, (Skótia és Amerika példái bizonyítják) hogy az egyház Isten erejével mindenkor be tudja tölteni hivatását és kötelességét. — Tejnek italával táplálja nyáját s azoknak, a kik lelkieket vetettek gazdag aratást nyújt. Hiszem, hogy az ezen irányban kifejtett munkásság áldásossá leszen — de épen azért szeretném, ha a népeket és intézményeiket a keresztyénség szelleme teljesen áthatná. Fájdalom! még messze vagyunk ettől. Az egyházat és államot nem kívánom annyira elkülöníteni egymástól, hogy ne legyen semmi érintkező pontjuk se. Kívánom, hogy az állam és az egyház közhasznú dolgokban egyértelműen járjanak el, mint pl. a vasárnap és a nemzeti ünnepek megtartása; a népnevelés és oktatás; a nyilvános Istentisztelet tartása a hadseregnél, a kórházakban és a börtönökben. Az ilyen egyértelműség, vagy, ha úgy tetszik, egyesülés valósággal helyes. Mellette az egyház függetlensége épségben marad. Annak dicsőssége nem az államhatalomtól, hanem az Ur Jézus Krisztustól való függésben rejlik. En hiszem, hogy Jézus csakugyan jelen van népe között. A pápisták, a socinianusok egyházuk számára más királyt kereshetnek, — mert az ő Krisztusok halott — de a keresztyének nem. Elszomorító látni, hogy sokan annyira ragaszkodnak az állammal való egységhez és magokat inkább állami hivatalnokoknak, mint Jézus Krisztus szolgájának szeretik tekinteni! Az igazi theologus fejének nem földi királyt tekint, hanem a menynvei Urat. IV. Negyedik föjellemvonás: Mindent Isten igéje által. A negyedik jellemvonás, a melynek napjainkban a theologust és a keresztyént másoktól meg kell különböztetni, hogy mindent Isten igéje által tegyen. Szent Pál a Tumótheushoz irt II levele harmadik fejezetét két megjegyzéssel végzi be; először, hogy Isten igéje magában foglalja mindazt, a mit az egyháznak tenni kell: „Hasznos az—- mondja ő— a tanításra, a feddésre, a megjobbitásra, a fenyítékre, mely igazságban vagyon“; továbbá, hogy az Isten igéjének befolyása alatt alakult jellem olyan, a milyennek a keresztyénnek lennie kell: „Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jócselekedetre tökéletesen felkészittetett“. Ezen szavakban fejezi ki Isten igéjének mindenekre való elégséges voltát. Ha szükséges dolog, hogy a katona jártas legyen fegyvere kezelésében: nem épen oly szükséges e, hogy mi is jártosok legyünk az igazságnak beszédében, Istennek erejében, az igazságnak bal felől és jobb felől való fegyvereiben?“ Álljunk ellent minden olyan kísértésnek, hogy másféle tekintélyre avagy fegyverre támaszkodjunk. Isten igéje által mindent megtehetünk. Egyedül az a szellem fegyvere. Akár az ősidők, akár a reformáció hagyományait ajánlják is önöknek zsinórmértékül, ne fogadják el. A reformátio dicsősége abban áll, hogy a hagyományok tekintélyét megdöntötte (a mi azonban nem egyértelmű azzal, hogy a történetet is megsemmisítette volna). De hát azért taszítá-e le a bálványt, hogy maga álljon helyére? Ne fogadják el önök soha a sakramentuniok mágikus hatásáról való nézetet, mint pl. hogy a keresztségben azon pillanatban újjá születik a kisded, a midőn a keresztvízzel leöntetík. Persze sokkal könnyebb azt mondani, hogy a „keresztségben újjá születtem“, mintsem nagy küzdelmek árán jutni el a megtérésre. De az ilyen nézetek hiúk és szent irás ellenesek. A legkevésbbé sem félek, hogy a ki a földön így szólott: „Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket“ be ne bocsátaná ezeket a mennyekbe. De azért hitből születünk újjá és szentelődünk meg. A szent irás ezt tanítja. S a mit Szent Pál a felnőttekről mond, azt a kicsinyekre is mondhatjuk: „mi módon hisznek abban, a ki felől nem hallottak?“ (Rom. X. 14.) El ne ismerjenek, soha ne vessék magokat olyan egyházi tekintély alá, a mely Isten igéje ellen szegzi magát. „Valaki általhágja és meg nem marad a Krisztus tudományában, Istene annak nincsen,“— mondja a szeretett tanítvány — és „ha valaki ti hozzátok megyen és e tudományt nem viszi hozzátok, ne 19*
