Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-12-31 / 53. szám
875 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 876 jam, vérünkre fognnk találni, mely vádlólag kiált ellenünk, szeműnk elé tárván gyarlóságainkat, lelkületűnk, természetünk fogyatkozásait. A hiba felismerése már fél jobbulás, a baj kipuhatolása már fél gyógyulás ! Mint adhat itt példát a heves, ingerlékeny természet az önmérséklésre, az indulatok megfékezésére; a semmivel sem törődő mint ébredhet s emelkedhetik hivatásának magaslatára, állása, helyzete méltóságának öntudatára! S miként kell, hogy beismerjék mindannyian amaz igazságot, hogy az ember erkölcsi élete, lelkületének, jellemének alakulása, egész egyéni és társadalmi értéke, miként van szoros összefüggésben, sőt miként függ fizikai organismúsától, természete, vérmérséklete sajátosságaitól. Sőt a tudomány már az egyes népeket, nemzeteket is megkísértette vérmérséklet! sajátosságai után jellemezni, osztályozni, következtetést vonván ebből azoknak érzületeire, gondolkozásmódjára, jövendő fejlődésükre vagy hanyatlásukra. A fogékony, a minden iránt érdeklődő franczia a sangvinicus vérmérséklet hű kifejezője, testvéreivel a latin népekkel egyetemben ; az angol a cholericus, minden iránt kitartást, páratlan türelmet tanúsító vérmérséklet megtestesítője a többi german nemzetiségekkel együtt; a török, általán a keleti népek mind flegmaticusok a maguk fatalismusával, jóba, roszba bele nyugvó egykedségükkel. A mi nemzeti sajátlagos faji vérmérsékletünk alig-alig megállapítható; bár olyau lenne az, mely nemzeti specialis erényeink fejlődésének lenne alapjává, szülő anyjává, vagy ha talán hibázunk, fogyatkozásaink abban gyökereznének, lenne erőnk úgy egyeseknek, mint általánosabban mindnyájunknak felismerni, leküzdeni azokat, s ekként az igazi — mert küzdelmeken alapuló — erkölcsi élet magaslatára küzdeni és emelni fel önmagunkat. Patay Károly. Könyvismertetés. Orácziók és halotti egyházi beszédek. Irta néhai Bévész Bálint. Sajtó alá rendezte és kiadta Csiky Lajos, theol. akadémiai tanár. Ára 2 frt 10 kr. Sem a szerző, sem a kiadó nem igényel különös bemutatást, igen jól ismert név míndketőé. Azt se szükséges hosszasabban fejtegetnünk, hogy az ilynemű egyházi beszédek, mint útmutatók, irányjelzők menyire fontosak a lelkészekre nézve. Mert eltalálni a mértéket egy elhunyt érdemének méltatása, vagy világias gondolkozásának elítélésében; eltalálni a mértéket a veszteség nagyságának rajzolásában és a vigasztalás szavainak megfelelő alkalmazásában ; feltalálni a meghalt jellemvonásait s azokról úgy emlékezni meg, hogy e megemlékezés az evangyéliom szellemének megfelelő s a hallgatókra tanulságos, üdvös legyen; hirdetni a koporsónál Isten hatalmát és a mi gyarlóságunkat, az ő igazságosságát és a mi rövid-látásunkat, jóságát és a mi könnyélmüségünket: mindez nem könnyű dolog. Itt az Ízlés könnyen elfajulhat örökös émelygéssé, vagy visszataszító feddőzéssé, vagy száraz vigasztalan moralizálássá. Éppen ezért kívánatos, hogy oly kiváló tehetségű és állású egyének, mint a szerző, biztos kézzel irányt mutassanak. Igen, irányt mutassanak. „Használja e beszédeket mindenki — mondja a kiadó — az éppen fenforgó szükséghez képest átalakítva, eszméket merítve belőlük. Nem járszalag akarnak azok lenni járni kezdő gyermekek számára, hanem útmutató kövek a halottak országának sivatagain a békesség, a megnyugvás verőfényes tájai felé. Egy hitben élő, Istenben bízott keresztyén lélek ömledezéseí ezen beszédek“. A kötet első része (1—102. 1.) orácziókat szám szerint : 7), a második része (103—279. 1.) halotti egyházi beszédeket (25) foglal magában. Lássuk néhánynak gondolatmenetét. Persze, szerencsés a ki valamennyit elolvashatja! Az első oráczió Szoboszlai Pap István, debreczeni lelkész, a tiszántúli egyházkerület superintendense felett mondatott 1855. aug. 16-án. „Mig bírtuk nagy volt benne nyereségünk s midőn nincs többé, még nagyobb veszteségünk“, e két szempont a tárgya a végtisztesség tevő beszédnek. Mesteri vonásokkal rajzolja a főpásztori hivatal százféle teendőjét. „És még ezekhez, ha jőnek nehéz idők, mint jöttek boldogult főpásztorunkra is, mily nehéz akkor a főpásztor helyzete, állása, kinek széke háborgó tengeren úszik, állása fellegekbe, viharokba ütközik, mig az alacsonyabb helyek őrállói, mint völgyek ibolyái nem érzik a hullámok csapkodását, távol zavarog tőlük a viharok zúgása“. És — mily sokszor kiáltnak ellene, hogy fakaszszon vizet a kövekből“. Majd nagy elismeréssel szól a, főpásztor léleknagyságáról, kormányzói gondosságáról, tevékenységéről és bölcseségéről. . . Gyarlóság volt benne is, de némuljon el az Ítélet. „Nem történhetett-e velünk is, mint a tanítványokkal, midőn nagy háború támada a tengeren, Jézus pedig aluszik vala és a tanítványok megfélemlének — nem történhetett-e velünk is, hogy aludni véltük a főpásztort és megfélemlénk, ott, hol az rejtekben munkálkodott és titkos szózattal dorgálta meg a sze-leket!“- „Minél nagyobb volt nyereségünk, dicsekedésünk: annál nagyobb veszteségünk. A veszteség élénk rajzolása után utalva a közelebbi évek annyi csapására a haza legnagyobb részén pusztitott, vagy pusztító dögvészre prófétai komoly lelkesedéssel hívja fel a népet megtérésre, — „itt a főpásztor koporsójánál, hol nem lehet meg nem lágyulni, meg nem döbbenni, meg nem nyílni az intő szóra a szívnek“. Ezután jön a búcsúztató. A második oráczió Fésős András, debreczeni lelkész, tiszántúli egyházkerületi főjegyző felett mondatott. (Fésős Szoboszlai Pap J. után két hétre halt meg.) A veszteség rajzolása közben igen találóan idézi I. Sám. Vili. 16. v. mondván: „Istenem, hát ily árván kelle maradni egyházkerületünknek, hogy egyszerre ne legyen ennek Árona és Josafátja, amannak tanácskozásinak megirója!“. Gyönyörű részlet: „Oh vajha, mint esős felleg kebelén, ha kiesé magát s tovább szállt, szivárvány gyulád fel: lelkemben is, miután a főpásztor halálán elsírta legmélyebb bánatát, színesebb gondolatok derengenének! Oh de lelkemre most sem süt napfény, mint tovább szállt fellegre, hogy visszatükrözhetné annak sugárait. így hát most is csak sötétek lesznek gondolatim“. Az egész beszéd főgondolata: „a közhivatalok fokain emelkedő élet, emelkedésével maga magát emészti és a családi élet bánattelét sietteti“. Fésősnek is mig a hivatalában, megtiszteltetésekben emelke
