Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-12-03 / 49. szám

807

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

808

«okaiként. Még két év múlva, 1570-ben is oly erős e vidéken az uuitárizmus, hogy Miksa király ez év márczius 8-án kemény rendeletet bocsát ki az arianus, valamint a sacramentarius és zwinglianus könyvek és azok terjesztői ellen. Főkép e rendeletnek tulajdonítható aztán, hogy

1570-en túl e vidéken unitáriusokról nincs emlékezet.

*

* *

A reformáczió mozgalmas századának képe még csak ezután fog előttünk határozottabb körvonalokban kifejlődni és feltárulni. A tényezők azonban, melyek a nagy eredményeket létrehozták, rég ismeretesek. Manapság, fájdalom, századrésze sincs meg bennünk azon lelkesedésnek, buzgóságnak és tevékenységnek, mely XVL századbeli nagy elődeinket, tanítókat és tanítványokat, lelkipásztorokat és népet egyaránt áthatotta, éltette, mozgatta. Pedig megint nehéz idők következnek reánk. Vajha újra éledne bennünk a kialvó félben levő tűz, hogy világolna és melegítene, miként negyedfélszáz évvel ezelőtt!

Kassa.

Révész Kálmán.

A prédikátor mintaképei.

Dr. Stalker Jakab után angolból.

IX. Felolvasás.

(Folytatás és vége.)

A legutóbbi nemzedék talán túlságos sokat prédikált a tanról, vagy azt mondhatnám inkább, túlságos keveset a kötelességről. A fiatalabb prédikátorok kezdenek sokat foglalkozni a keresztyén élet nemesebb felfogásával, s ez erősen követeli a gyakorlatiak predikálását. Kétségtelen, hogy lehet egészséges az ez irányú fejlődés. Mindazáltal ez átmenet miatt nagy oka van a mi országunknak félni, mert a múltban azt a rettenetes tapasztalatot eredményezte, hogy prédikálták az erkölcsiséget tan nélkül. Én kétségeskedem, hogy volna a szószék összes történetében egy okmány, mely annyira érdemes’ lenne a prédikátorok figyelmére, mint az a búcsú levél, mit Dr. Chalmers küldött első állomása, Kilmeny népének, midőn elhagyta azt Glasgowért. Jól tudja azt mindenki, hogy e falusi gyülekezetben való megtelepedése után hét évig nem ismerte az evangéliumot, és csupán a mode)atus hit laposságait predikálá,; de az isteni kegyelem meglátogatván szivét, a másik öt évig mint Krisztus igaz követe élt népe között, esedezvén érettük Krisztus nevében, hogy béküljenek ki Istennel. A két korszak eredményének ez az összefoglalása:

„És nem állhatom meg, hogy el ne mondjam itt egy bár akaratlanul történt kisérletezés hatását, melyet 12 éven felül folytattam közöttetek. Mert ezen idő nagyobb része alatt az álnokság aljasságán kalézoltam, a hamisság gazságán, a rágalom alávaló mesterségén ; egyszóval a jellem mindazon rútságain, a melyek az emberi szív természetes boszankodását keltik föl az emberi társadalom pestisei és békerontói ellenében. íme ha én, ezen heves szemrehányásoknál fogva, megragadtam volna a tolvajt, hogy föladjam lopásáért, és a rágalmazót gáncsolódásáért s a hazugot az igazságtól való eltéréséért;; érezhettem volna mind azt a nyugalmat, mit az bir, ki végczélját elérte. Az soha sem jutott eszembe, hogy megtehettem volna mindezt, az összes hallgatók lelke mégis megmaradt volna az Istentől való teljes elidegenedésben; s hogy ha épen megalkothattam volna a lopónak keblében a becstelenség aljasságától való iszonyodásnak alapját, úgy, hogy erőt vegyen a lopáson, hogy többé ne tegye azt, mégis meghathatta volna az szivét, mint Istentől tökéletesen elfordultat és — mint az előtt, az 0 szerelme elvének egészen fiijával levőt. Egyszóval, bár egyenesebb és becsületesebb emberré tettem volna is őtet, meghagytam volna, mint az előtt vala, a vallási alapelvek lényegében való szükölködésében. De érdekes tény, hogy ezen egész időszak alatt, melyben nem intéztem támadást az érzület Isten iránti ellenségességével szemben; mig figyelmetlen voltam arra, hogy ez ellenségesség más módon oszlatható el, t. i.épen az evangéliumi üdvözitésnek egyrészt ingyen ajándéka s másrészt hívő elfogadása által; mig Krisztusról, kinek vére által a bűnös, ki természeténél fogva távol áll attól, közel vitetett a mennyei tör vényadóhoz, kit megbántott, mindég ritkán szólottám vagy úgy szóltam, hogy megfosztám őt jelleme s tisztének minden fontosságától, épen ekkor bizonyára sürgettem a becsület és igazság reformátióját és a jellemtisztaságot népem között, de én sóba nem hallottam a közöttük végbevitt ilyes reformátióról. Ha egyáltalában eszközöltem ki valamit ez által, valamivel több ez annál, hogy valahára némi tudomást nyertem felőle. Nem gondolnám, hogy az összes hév, mellyel sürgöltem a társadalmi élet erényeit és illemeit, volt egy pehelynyi sulylyal gyülekezetem tagjainak erkölcsi magaviseletére. S igy volt ez, mig tudomást nem nyertem a szív összes vágyai és indulatínak Istentől való teljes elidegenedéséről, igy volt ez, mig a vele való megbékülés világos és kiváló czélja nem lön lelkészi törekvésemnek; igy volt ez, mig az írást nem állitám elibök megbékülésük eszközlésének módszeréül; igy volt ez, mig a Krisztus vére általi bünbocsánat ingyen ajándékát nem unszolám elfogadandóul nekik és a szentlelket, mely Krisztus közbenjáró tiszte utján adatik mind azoknak, kik kérik őtet, úgy nem állitám föl előttük, mint a mely bizakodásuk és kérésük szüntelen tárgya; egyszóval, így volt ez, míg híveim szemlélődése nem fordult a lélek ügyének ezen fontos éa lényeges elemeire, melyek fentartják Isten és az örökkévaló dolgok iránti érdeklődését, hogy ekkor hallottam némi hírét ezen alárendelt reformátióknak, melyekre ezelőtt törekedtem és buzgólkodtam, de félek, hogy ez képezte korábbi lelkészi működésem végczélját. Ti szolgák, kiknek lelkiismeretes hűsége most magára vonta a figyelmet és fülem hallatára gyönyörűséges bizonyságot állított ki a ti tanítóitokról, minő hibát követtetek volna el, ha a tudomány és sacramentumok iránti buzgalmatokat hanyagság és lustaság követi vala és minő számba vétetnék az erkölcsi petyhüdtség uralkodó hangulatában, a korábbi napjaitoknak megengedhető elpocsékolása? De mennyei Uratok szemeinek érzése más befolyást gyakorolt reátok ; és, mig ti ekként iparkodtok üdvözítő Istentek tudomá-