Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-10-08 / 41. szám
677 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 678 jónak oltárán sem valami túlbuzgók, sok helyütt hideg munkások, kiket átjárt a közönyösség szele. A napi kérdések iránt sem igen érdeklődnek, a kor eszméi, forrongásai rájuk nézve csak „Hekuba“. Múlik hét-hét után, hónap-hónap után s a csüggedt szárnyakat nem igyekszik meglebbenteni senki, mintha a száraz ágon régen elfeledték volna a dalt, melyre egykor oly nagyba készülőnek. Pedig e tisztelt Lapok nagyt. Szerkesztő ura úgy tudom jó indulattal viseltetik irántunk is. Szívesen megtenné, hogy időnként igyekeznék helyet szorítani egy—egy napba vágyó Ikarus számára, ha értelemmel akarna szolgálni valamely ügyet. De hogy mennyire nem igyekszünk felhasználni e kedvező alkalmat, erre némi kis világot vet a következő kis statisztika is: az 1892-dik évben a Dunántúli Prot. Lapban önálló czikket irt 2 s. lelkész, könyvismertetést, gyűlési tudósítást irt 3, de közülök csak egy uj; az ltí93-ík évben pedig se önálló czikket, sem könyvismertetést, sem gyűlési tudósítást nem irt egyetlen egy sem. Pedig tudjuk, hogy a kápláni évek rendeltetése volna, hogy a tanfolyamon nyert ismereteket bővíteni, fejleszteni, gyarapítani igyekezzék minden s. lelkész. Már most a ki diákkorában irodalommal foglalkozó, pályadíjnyertes, koszorús diák vala, mi módon fejleszthetné magát, ha nem dolgozik a préd. tanulás és mondáson kívül semmit?! Pedig az irodalomnak, kornak oly sok kérdése van, melyekhez okvetlenül hozzá kellene szólni annak, a ki keblében még meg nem hamvadt tüzet hordoz. Igaz, hogyha valaki pl. Berhidára kerül, Ősi és Kiskovácsi közé, vagy a Grániczra — pörge-Patony és puszta Bögellő határai közé, vagy a Bakony rengetegébe, hol az ég madarai sem járnak: hát itt még az újságolvasás is meg van nehezítve, mert posta közlekedés nincs, vagy ha van is, használhatatlan. Az önmivelés meg képtelenség, mert a principalis könyveit már rég megemésztette a moly, újakat pedig sem ő, sem s. lelkésze a szegénység miatt nem szerezhetnek. Korunk félszeg jellemvonása az is, hogy jobb, ha az érsek lova aranyzablát rág, mig a koldusok tömege éhezhetik. Ma általános a panasz, hogy kevés a s. lelkész, a papi pályára készülő ember mindenütt; de hát tekintve a körülményeket, nem igy kell-e ennek lenni? 12 gyönyörű remény nyel, vágygyal teljes évet töltünk az alma mater ölén, azután fölékesitve sok esetben jeles bizonyítványokkal, mint a szellem ország büszke részesei, kihelyeztetünk egy félre eső helyre, sokszor tudatlan romlott nép közé *), melyre még ráadás egy a balsorstól üldözött principális, ki hiábavalónak állítt lenni mindent a nap alatt. Az évek jönnek-mennek, mint a tova siető árnyak, mindegyik visz el magával egy-egy szép reményt, mindegyik szaggat ki szárnyunkból egy-egy tollat, mit pedig a múltba oly erősnek álmodánk. *) Romlott? — Elég szomorú, de ha igy van, hát ilyen helyen legalább megmutathatja az illető, hogy méltán viseli-e azt a tisztes palástot. Szerk. Sokszor van alkalmunk a körülmények súlya alatt elgondolkozni a költővel, vájjon: „a káplánság? óh Istenem rang-e ez vagy tisztség? Barátim csak — állapot, többnek ne tekintsék; olyan ez, mint Mohamed függő koporsója, se az égen, se földön nincsen fogódzója“. De azért kezdetben szítjuk mégis a tüzet, hatalmas darabokat teszünk is reá, lángol is az, ég is, de hiába, mikor jönne az aratás, már más hová kell menni. Irigykedve nézzük nem egyszer a vándor madarakat, melyek legalább egy-egy nyárt tölthetnek egy helyen, minket pedig a szükség oly sokszor vándorlásra készt. Hát még a tanítás, milyen munka tér ez is? igaz, hogy boldog ország a gyermekek országa, [szeretet, jóság sugárzik a legtöbb szeméből és a boldog [megelégedés, gondtalanság sok örömet, vig órát okoz, de hát a ki százados vén fák irtására van felkészülve, mi módon bíbelődjék gyenge, kis gyarló növevényekkel ? kinek hivatása, hogy az emberiség élén csatázzon, mi módon harcoljon egy hátul meghúzódó kisded tömeggel *)?! Az egész világ elégedetlen ma. Jobb sorsért, viszon}Tokért küzd, zörget szakadatlan minden. Bányász, vasutas, katona, postás, ügyvéd stb. mind több bért, több fizetést kíván s a legtöbb meg is kapja. Rendelet jön ki, hogy még a csirkét sem szabad fejjel lefelé tartva vinni, hanem azért a reform, s. lelkésszel nem törődik senki. Pedig mint a jövő embere megérdemelne egy kis figyelmet, gondozást ez is. Volt is oly egyházmegye, mely már a szellemi foglalkozásra kezdett figyelni s bizonyos évi dolgozat megírását mondá ki határozatilag, de mivel bér nélküli munkát, fáradtságot kívánt, eredmény nem lön semmi. Nem volna tehát helytelen dolog, ira egyebet nem is, legalább megtenne a főt. egyházkerület annyit, hogy évenként 200—300frtot 50—50 írtjával egyes kérdések fejtegetésének díjául ttizne ki a kebelében lévő s. lelkészek számára. Valami kis eredménye lenne ennek is, mert a puszta dicsőség nem ér annak semmit, ki rongyos czipővel, avult ruhával jár szerte, hirdetve az észnek javait. Még azokat a szegény nagy áldozatra készülő theologusokat valahogy csak gondozzák, alapítványokat is kapnak, pályadíjakat is nyerhetnek, sőt még jő és tiszta kosztról is gondoskodva van; hanem a segédlelkész az magára van hagyatva, az csak tűrje egy egész világ szeszélyeit, mert ő úgy is csak szolga, béres, kinek évi munkája 50 frtot ér, Egy tizenkét évig plántált fának gyümölcseit a legszebb korban évi 50 írtjával fizethetni valóban árkádiai állapot! Vájjon csoda-e, ha a fának ágai lekonyulnak, virágai meghervadnak? Az igaz, ki hízelegni tud, a csúszás-mászáshoz ért; ki mások előtt hajlong, mások gorombaságait tűri: annak, még ha s. lelkész is, dáridó lehet éjjele és nappala. De *) Ugyan ugy-é ? Hát nem épen a gyenge fát lehet hajlítani s beoltván nemesíteni? hát Mózes nem azért kóborolt 40 évig a pusztában, hogy a romlott vének helyett az ifjabb nemzedéket jóvá nevelje? hát Krisztus nem a kisdedeket hivogatta magához? Ugyan lehet-é szebb hivatása egy valódi lelkésznek, mint az ifjak tanítása? Szerk. 41*
