Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-10-01 / 40. szám
659 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 660 gyünk — a Krisztusi egyház, önmagunk, s a haza iránt szent kötelességünk. Mi azon az alapon állunk, a mely egyszer vettetett, s a melyen kívül senki más alapot soha nem vethet, s ez az alap, nem látható, nem e világból való egyházi fejedelem, — hanem az Ur Jézos Krisztus, az alpha és omega, a hitnek elkezdője és elvégzője. A mi fényoszlopunk, mely földi vándorlásunk sötét útvonalán, az örökkévalóság fényes hazája felé vezet: a Krisztusban való élő hit, az általa hirdetett, s minden e világra született embert megvilágositó és boldogító isteni nagy eszmék, az ő dicső és magasztos példájának követése és igy az általános felebaráti szeretet, melyet áldó nyilatkozatában emberek által alkotott, — örök tartósságra nem számítható, s gyakran a jézusi tanokkal ellentétben is álló hitczikkek (dogmák) nem korlátolhatnak. S ezen a szilárd ingathatatlan alapon nem csak mi protestánsok állunk, hanem ott áll előttünk valláskülönbség nélkül hazánknak minden polgára, ki nem csak ajkán hordozza Urunknak e szavait; „békesség nektek“, — hanem közre is működik, hogy béke legyen valósággal, mert érezi, hogy hazánknak, s oly sok oldalról fenyegetett nemzetiségünknek életérdeke az, hogy béke legyen a honpolgárok közt, s azon erők, melyeket egyesítve kell fordítanunk a fenyegető vészek ellen védekezésre, vallási villongás által szét ne forgácsoltassanak, egymás ellen ne fordittathassanak. Mi nem rómia katholikus testvéreinkkel, hanem azon irányzattal állunk szemben, mely egy felekezetnek — vagy is helyesebben e felekezet papságának előnyére követel minden jogot, mely szeretet helyett gyűlölni tanít, testvéries közeledés helyett eretnekit, átkoz és eltaszit; s azt követeli az államtól, hogy mikor a felekezetek közti jogviszonyokat szabályozó törvényt alkot, annak alkotásánál ne az állam érdekét, ne a felekezetek közötti békét, hanem a papok által alkotott dogmákat tekintse irányt adókul, és igy az állami akaratot, ennek nyilatkozását egy felekezet érdekeinek szűk korlátái közé akarja szorítani, holott több felekezetre oszló népességű államban a törvényt hozóknak az egyes felekezetek érdekeinek szűk korlátain fölül kell emelkedniök. Azokkal állunk szemben, kik a kellően fel nem világosított tömegnek hiszékenységére, s igy mint alapra a demagógiára támaszkodnak, a tudatlan népet használják fel eszközül, — népgyüléseken felizgatás által — czéljaík elérésére, a papság egyeduralma megalapítására irányzott törekvéseiknek előmozdítására. Azokkal állunk szemközt, kik más vallásuaktól megtagadják a becsülést, czélt érhetésre válogatás nélkül használnak fel minden eszközt, más felekezetek jogkörébe az ország törvényein keresztül gázolva hatolnak be, s a társadalmi bókét földulva, kihintik a polgártársak közt a visszavonásnak azon sárkány fogait, melyből fegyveres vitézek kelnek ki, a közjó oltárának lerombolására. Jól tudom, hogy újra izgatással fognak vádolni azért, mert eljárásukat, s annak lehető vészes következményeit, szépítés nélkül tüntetem föl, de ez nem gátol kötelmem teljesítésében, mert érzem, hogy ha hallgatnék, akkor kötelességem teljesítését mulasztanám el. Múlt évi püspöki jelentésemért nem csak az ultramontán lapok, hanem más politikai lapjaink is megtámadtak, s jogtalanul; mert én csak is kötelességemet teljesítettem, a tényekre mutattam reá, jeleztem az ultramontán törekvések veszélyességét, azok támadó élének nem csak a protestáns egyház — hanem a magyar állam — ennek souverenitása ellen is irányzottságát; s oly belkörü intézkedésekre kértem a főt. egyh. kerületi gyűlést, melyek egyházainkat a hitben erősítik, anyagilag biztosítják, s ez által consolidálják és a nem keresett — de elvitázhatlanul létező kültámadás ellen védekezésre képesítik. Tettem ezt nem nópgyülésen, nem a szenvedélyekre hivatkozással, hanem a kerület kormányzó testületé előtt, higgadtan, komolyan megfontolva, s azon erős meggyőződés által vezérelve, hogy nemcsak egyházam, hanem hazám és nemzetem iránt is szent kötelességet teljesítek akkor, midőn saját egyházam körében, a gondolat-érzés és lélek - ismeret szabadságának fentartásáórt közreműködöm. E század elején nem nekünk protestánsoknak kellett az emberiség e drága kincseinek megvédéséért küzdenünk, a római katholikus világi elem szállt azokért is a megye és országgyűléseken a harczi síkra, mert az egyházi, — helyesebben papi — érdekekkel szemben, az állam és egyén jogainak és érdekeinek megvódelmezese nem egy felekezetnek kizárólag, hanem magának az államnak, a szabadságra hivatott emberiségnek szent és közös érdeke. Az egyházpolitikai kérdések uralják ma hazánkban a helyzetet, ezek tartják izgatottságban a nemzetet. E kérdéseket nem mi protestánsok
