Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-09-10 / 37. szám
617 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 618 Az ellen pedig nincs semmi kifogásom, hogy ha nt. Barakonyi Kristóf ur elbeszéli a dolgot a „kedves urak“nak a kerületen, mert az interpellált ügy tisztázására eddig tett lépésekből azt vagyok kénytelen következtetni, hogy a dolgot magamnak is előbb-utóbb a főtisztelendő s méltóságos püspök úr színe elé kell terjesztenem, a mikor aztán a „kedves urakénak nemcsak baráti körben, de hivatalosan is nyílik alkalmuk megtárgyalni az egész ügyet! Eu az előzőleg teendő szives informátiókért — csak alaposak legyenek! — már előre is őszinte köszönetét mondok nt. Barakonyi Kristóf úrnak! Beke József. ev. ref. segédlelkész. l^Lllíí JIJL Az inotai reform, egyház múltja. — 107 éves templomának renoválása alkalmából. — »A derék eljár ősei sírjához S keres régi fénynél uj szövétneket«. A költő eme szavait joggal veheti ajkaira mindenki, aki a múlt történetet ismerni óhajtja, s abból tanúságot akar szerezni a jövőre. S ki az, aki egyházának múltját ismerni ne szeretné ? Hiszen olyau az, mint az édes anya. A szülő életet adott, tejének édességével táplált, őriző gonddal ápolt, felnevelt; de az egyház volt az, mely áldásával kisért be az életbe, felvett a hit karjaira, korán megtanított az Isten ismeretére, az életben szükséges tudnivalókra; az egyház az, melynek érdekei szivünkben gyökereznek, mert a vallásosságot és tiszta erkölcsöt fejleszti, ápolja egész életünkben; élő reménységgel táplál a hitben, elkísér sírunk éjjeléhez, sőt tovább: halhatatlansággal, örök élettel biztat földi bujdosásunk után. Mindezeket ugyan szent hitünk tanítja, de az egyház által taníttatja. Sorsa össze van forrva lelkűnkkel, hisz egyek vagyunk, egyházunk a miénk, mi pedig egyházunkéi vagyunk. Dicsőssége a mi dicsősségünk, előre haladása a mi boldogságunk. Szivünk igaz érzése virágzását, nagyságát óhajtja, s készek volnánk életünket és vérünket áldozni éltté. De most nem kívánja azt tőlünk; békességgel élhetünk minden javaival, most csak mint az édes anya őt szerető, érette munkálkodó, áldozatra kész gyermekeket kíván. Nem így volt ez azonban mindig, s éppen az a czélja jelen soroknak, hogy a mennyire az adatok tanúsítják, a múlt emlékeit adja át az élő nemzedéknek. I, (Az egyház régisége mellett szóló érvek.) Inota azon boldog egyházak közé tartozik, melyek felett a vallásüldözés vihara esendesen elvonult, az nagy rombolást nem okozott benne, az egyet' mes református egyházat ért általános csapás csak megérintette. Eredete is a homályba vész el, minek okát abban találjuk, hogy a csendes, békességes fejlődésről senkinek sem jutott eszébe irní valamit. Népe nem viszálykodott senkivel, nem is érte romlás avagy pusztulás*- igy Írott emlékeink alig szólnak róla valamit. Az azonban bizonyos, hogy mint Far-Palotához közel eső helyet korán megszállották lakosai, már csak azon okból is, mert a várak, városok közelében, telepedtek le, vagy vonták meg magokat leginkább a népek. Maga a helység egy 1543. évi összeírásban említetik, mely nyolcz portát talált benne. Kétségtelen, hogy a reformácziót a többi sármelléki egyházakkal együtt vette be, mindjárt kezdetben, s zavartalanul vallhatta, követhette hitét eleitől fogva. Nem maradt ránk semmi adat, mely háborgatásáról emlékeznék, s még az alább következő vizsgálati jegyzőkönyv is a mellett tanúskodik, hogy a békességes fejlődésnek semmi sem állta útját náluk. Csak fájlalnunk lehet, hogy egy ilyen egyház belső életéről a régiek mulasztása miatt, semmit sem szólhatunk,, de az eddig mondottakat megerősíti egyházmegyénk levéltárában a század elejéről fenmaradt feljegyzés, mely szerint „mivel ezen ekklésia felette régi, s eleitől fogva való protoculluma nincs, nem lehet kitanúlni, hogy kezdettől fogva kik voltak benne a prédikátorok, az anyakönyv 1738. éven kezdődvén *).“ A hol adat nincs, ott a történet iró csak az utóbbi idők eseményeiből következtethet, általánosságban a múltra. Ne is gondolja senki, hogy ha például Inotán 1738 on kezdve nevezhetők meg a lelkészek, tehát az egyház is ekkor keletkezett, mert az 1721. évi tanuk vallomása is arról győz meg, hogy az inotai puszta templom a reformátusok temploma volt, s azt nem erőszakos vallás foglalás hamvasztá romba, hanem a hazánkban vívott harczok tüze emészté el. Ha nem így állana ezen dolog, akkor — vallásügyben lévén a vizsgálat — el nem hallgatják vala a tanúk az ellenkezőt, S azon vallomásuk, hogy „nem is tudják, micsoda vallásuaké lehetett valaha, a födél nélkül levő templom“ csak megerősíti egygyel az egyház régisége mellett felhozható okainkat. Hisz a cujus regio, ejus est religio eszméje már ekkor hódított. Inota becsületes jobbágyai jól tudták, hogy csak földes uruk kegyelméből tarthatnak prédikátort, s mivel „jobbára úgyis mind helv. hitvallású az egész falú“, ha földes uruk úgy akarja, a puszta templomot felépíthetik. Idáig — 1721 —vallásukat szabadon gyakorolhatták, lemondtak hát inkább a puszta templomhoz való jogukról, mintsem okot szerezzenek maguknak hitbeli nyugodalmuk megzavarására. Magán háznál tartván istenitiszteleteiket, sem őket, sem prédikátorukat nem háborgatta senki s ez a tudat intette óvatosságra a jámbor, dolgát jól meggondoló népet. II. (Vallásügyi vizsgálat Fehérvármegyében 1721-ben. Inotai tanuk vallomása,) Az 1715. évi országgyűlés a protestánsok és róm. katholikusok közt fenálló súrlódások, a mindkét részről elkövetett visszaélések és törvényellenes cselekmények megvizsgálására, egy protestánsokból és róm. katholikusokból álló bizottságot nevezett ki, oly utasítással, hogy az a királyhoz benyújtandó előleges jelentés után, mindeneket a királyi rendeletekkel megegyező állapotba helyezzen vissza. És — bár jóllehet ezen intézkedés ellen’) Gondol Zsigm. inotai lelkész jelentése 1808-ból, a veszprémi reform, egyház levéltárában.
