Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-08-06 / 32. szám

539

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

540

is, hogy próbálják megtörni e messziről jött emberek makacs ellenállását. Esteienként azután a gályákra kellett menniök, hol az éjszakát evezőpadjaikhoz lánczolva töltötték.

ügy látszott, mintha már a jó Isten is elhagyta volna ezeket a hív szolgáit, kiket mindenfelől csak üldözés rosszakarat és gyötrelem környezett. De az Ő ^állhatatos lelkűk most sem esett kétségbe; csodálatos hitük soha meg nem ingott s a gályarabok köntösében is, testükön a rájuk sütött meggyalázó bélyeggel, Isten igaz fiainak érezték magukat, kiket az Ur mindenható kegyelme soha el nem hagyhat, folytonos verések és rabtársaik szörnyű átkozódásai közt sem szűntek meg buzgó imáikkal kérni s énekléssel magasztalni az Urat. S rajtuk is bebizonyosodott, hogy a ki az Istenben bízik, soha meg nem csalatkozik, s hogy a legnagyobb veszedelemben legközelebb van az isteni segedelem.

Mikor már azt hihették volna, hogy az egész világtól végkép elhagyattak, felkeresi őket két derék férfiú, Weltz György és Fülöp, kik gazdagok vollak világi javakban, de még sokkal gazdagabbak keresztyéni szeretetben és protestáns hitbuzgóságban. E nemes testvérek mindent elkövettek, hogy a sokat szenvedett hítbajnokok szomorú sorsát enyhítsék. Miután az őröket és felügyelőket gazdag ajándékokkal lekötelezték, gyakran felkeresik szenvedő hitsorsosaikat s ellátják azokat pénzzel, erősítő ételekkel, ruházattal s — a mi tán még ezeknél is többet ért, — vigasztaló, bátoritó beszédekkel. Sőt nem elégedtek meg az üldözöttek sorsának pillanatnyi enyhítésével, hanem arra törekedtek teljes erővel és kitartással, hogy kiszabadítsák őket a gályákról s visszaadják árván maradt családjaiknak, egyházuknak és hazájuknak. A Nápolyban lakó többi protestáns kereskedőket is megnyerték a vértanuk ügyének támogatására s ezek az ő jótállásuk mellett annyi pénzt adtak össze, hogy minden egyes lelkészért kifizethettek volna 50 arany váltságdíjat. Ez a pénz azután a protestáns népek adakozásaiból lett volna visszatérítve számukra. A buzgó Weltz testvérek fáradthatlau utánjárással már az alkirályt is kegyelemre hajlandóvá tették, mert világosan bebizonyították előtte, hogy ama lelkészek nem valami bűnükért, hanem egyedül vallásukért üldöztettek s adattak el a gályákra. Az alkirály már hajlandó lett volna személyenként 50 arany visszatérítése mellett szabadon bocsátani az üldözötteket, ha fáradhatlan ellenségeik, a jezsuiták, nagy befolyásukkal ismét meg nem hiúsítják e fölcsillámló reményt. Mert a jézsuiták elhatározták, hogy másként nem szabadulhatnak meg, csak hitük elhagyásával. Ugyancsak a Weltz testvérek közvetítésével levelezhettek árván maradt családjaikkal és gyülekezeteikkel; folyamodtak a Baselban lakó hollandi követhez segítségért és hogy eszközölje ki számukra a hatalmas hollandi köztársaság oltalmát; felkeresték levelükkel Zaff Miklós velenczei hires orvostudort, a Norinbergából ide származott nagy lelkű emberbarátot, ki a Weltz testvérekéhez hasonló láng buzgalommal minden követ megmozdított, hogy a szerencsétlen vértanuk számára enyhülést és szabadulást szerezzen. Megható levélben tudatta borzasztó szenvedéseiket a sveiczi, hollandi, angol és németországi egyetemekkel.

Az egész keresztyén Európa fájdalmas meglepetéssel értesült ama borzasztó állapotról, melybe ezeket a szerencsétlen vértanukat az üldöző főpapság embertelen kegyetlensége csupán vallásukhoz való hűségükért juttatta. A protestáns államok pedig mély részvéttel siettek fölsegélésükre s mindent elkövettek kiszabadításukra. Több kiváló férfiú intézett résztvevő levelet Zaff Miklóshoz, ki azokat bátorítás végett a gályákon szenvedő hitbajnokokhoz juttatta, hogy láthassák, mily részvéttel várja sorsuk jobbra fordulását az egész protestáns világ. Maga is nem szűnt meg lélekemelő leveleivel éleszteni az üldözöttek bátorságát és bizalmát. Az angol király maga hívta fel levélben az angol városokat és egyetemeket a hitükért szenvedők sorsának enyhítésére. A brandenburgi választó fejedelem pedig a bécsi udvarnál lépett közbe érdekükben; egyelőre azonban eredménytelenül.

(Folyt, köv.)

VEGYES KÖZLEMÉNYEK.

— A komáromi egyházmegye ez évi rendes közgyűlését folyó hó 23-án tartja Rév-Kontáromban. A minden részében kimerítő, éber gondoskodásról tanúskodó esperesi jelentésből, melyet a közgyűlés harmad éve hozott határozata következtében készített s nyomatott ki a fáradhatatlan egyházi elnök, nem mulaszthatjuk el közölni a következő részletet: „Iskoláról lévén szó, újból és újból fel kell jaj dúlnom a praeparandia hiánya miatt. Egyházmegyénk évről-évre sürgölte a kerületre tett fölterjesztésében a képezdének felállítását. Több egyházmegye szintén érezvén ennek szükségességét, csatlakozott egyházmegyénkhöz s hangosan követelte, hogy az minél hamarabb állíttassák fel. A kerület egy testületet meg is bízott, hogy a zsinat alkalmával tegyen meg mindent a ministerium körül, hogy egy állami praeparandia tétessék át hazánk valamely vidékéről Pápára, de semmi eredmény! Azonban nekünk nem használ, nem kell állami képezde, hol a tanítójelöltek a váltásban, énekben kellő oktatást nem nyernek. Ezt szomorúan tapasztaljuk az állami képezdéből kikerült tanítóink körül. Most hát újból és újból emeljük fel követelő szavainkat és minthogy a régi alapítványok leginkább az egyház és iskola czéljából tétettek vallásosan buzgó őseink által; minthogy az újabb alapítványok közül is igen sok tüzetesen a praeparandiára szól; minthogy ezelőtt évekkel történt gyűjtések alkalmával az egyházak, egyh. megyék kizárólag a praeparandiára áldoztak: jogosan kívánhatjuk, hogy állíttassák fel minden késedelem nélkül és azonnal a praeparandia. E követelésre mondja talán — és nem minden alap nélkül — a kerület, hogy ebből egy czél és törvény kellékeinek megfelelő képezde fel nem állitathatik, fentartása annál kevésbbé lehető. Tehát adjunk át nehány tanszéket a gymnasiumból az államnak! Ezt annyival inkább tehet-