Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-08-06 / 32. szám
531 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 532 mely tiszta forrásból, a vallásos buzgóságból fakad, a mely nem tűz ki ezégórt sípolással és dobszóval s melynél a balkéz sem tudja, hogy mit cselekszik a jobb kéz, szemérmesen meghúzódik itt—ott, sőt az uralkodó irányzat tőzsde asztalainál ma holnap nem is lesz árfolyama. Előttünk áll a nagy teendő: csergedeztetni azt a forrást, melyből a tiszta ismereteknek és a valódi keresztyéni gondolkozásmódnak élővize buzog ki. — Igaz, hogy ezt tettük és tesszük most is mindnyájan, mert hiszen nem a magunk bölcsességét, hanem az igét hirdetjük hallgatóinknak: de abban egyetértünk már, hogy maga a templomi ige hirdetés erre nem elég. A templom felsőbb iskola s az ott elhangzó beszédek olyan magasabb színvonalú tanítások, melyek egy alsóbb iskolának elvégzését s bizonyos alsóbbfokú ismereteknek tudását involválják magukban. — Ha mi szép szónoklatokat tartunk ILúthról, Absolonról vagy Akhitófelről s hivatkozunk Beersabára, Betániára és JDamaskusra: kivánbatjuk-e, hogy ne legyen közönyös, sőt, hogy néha el ne álmosodjék az olyan hallgató, a ki tőlünk hallja először e neveket, vagy ha valamikor tudott is róluk, ma már nem tud egyebet, mint magát a nevet. — Pedig sokan jönnek ilyen hiányos ismeretekkel a templomba. — Talán ez az oka annak, hogy nálunk a templomi légkör sokakra nézve idegen, szokatlan s egészen másnak tűnik fel, mint a külvilág légköre.— És talán ez az oka annak is, hogy nálunk vasárnapokon sokan elmaradnak a templomból, mert mindig akad valami teendőjük, a mit el kell végezni. Külföldön pedig nem végezhetnek vasárnap más teendőt azért, mert templomba kell menniök. Külföldi hitsorsosaink e bajt megelőzték s illetőleg régóta és állandóan orvosolják. — Mi e tekintetben eddig keveset tettünk, sőt alig többet a semminél. Mig a katholikus egyház — kivált az utóbbi időben — a vallástanitás érdekében igen sokat tett s felekezeti iskolájáért, a hol lehet, lándzsát tört — mig az ágostai és unitárius egyházak is elismerésre méltó tevékenységet fejtenek ki a felekezeti szellemű nevelés érdekében: addig mi nem láttuk szükségét annak, hogy e fontos ‘szempontra kellő súlyt fektessünk. — Nem említek fel mást, mint az „ismétlő iskola“ ügyet. — Az ismétlő iskola köteles gyermekek kora (12—15 óv) az a kor, a mely a szoros értelemben vett gyér* mekkort a serdülőkorral összeköti, a gyermeket az iskolából a gyülekezetbe átvezeti. — Ebben a korban a gyermek könnyen felejt, de értelmi fejlettségénél fogva könnyen is tanul. — S hogyan áll itt a vallástanitás ügye? . . . Sok helyen csak paródiája a rendszeres és okszerű tanításnak. Itt lenne egyik legjobb alkalom üdvös és állandó befolyást gyakorolni a leendő gyülekezet tagjaira.— Erre azonban, tudtommal, intézkedés még nem történt. — Eddig egyrészről elnéztük, hogy gyermekeink hézagos vallási ismeretekkel léptek át a templomba, a gyülekezetbe, másrészről pedig a lelkiismereti szabadság elvének gyeplőszárait — talán kelletinél jobban is — megeresztettük. — Nem csodálkozhatunk hát a felfel tűnő szomorú jelenségeken. — Itt egyik világi hitsorsosunk leányát apácza zárdában, a másik pedig fiát kath. fógymnásiumban, sőt jezsuita kolostorban nevelteti az anyaszentegyház dicsőségére. — Amott egyik diplomatikus emberünk —leánya katholizálása alkalmával — maga igyekezik lelkészét meggyőzni arról, hogy „hiszen mindnyájan egy Istent imádunk s a hit különben sem idvezít senkit, hanem a jó cselekedet.“ Tagadhatatlanul szép az a szabadság, az a korlátlan felekezeti türelmesség, mely a más felekezetek iránti udvariasságból minden áldozatra képes: de a jobb rész mégis csak Pál apostollal tart, a ki kategorice kimondja, hogy Krisztusnak semmi köze sincs a Beliállal. — S be van bizonyítva az is, hogy az egyházunkból kitérőknek legnagyobb része (nem számítva az érdekből kitérőket) vagy nem részesült, vagy hiányosan részesült vallásoktatásban s nem volt konfirmálva. Úgy látszik, a körülmények kényszerítenek bennünket, hogy menjünk vissza a régiekre s mint a nagy reformátorok tették, adjuk népünk kezébe a bibliát, még pedig annak idejében. Hirdetnünk kell az igét nemcsak a templomban, hanem azon kivül is. — Meg kell ismertetni és kedveltetni az igét a gyermekekkel, a serdülő ifjakkal s Ízlésüket, felfogásukat az ige szellemében nemesíteni, ha azt akarjuk, hogy hitbuzgó keresztyének, az igének szorgalmas hallgatói s kálvinista egyházunknak öntudatos tagjai legyenek* Hogy hol, mikor, mi módon hirdessük itt az igét s hogy munkálkodásunk terét ifjúsági egyesületnek vagy vasárnapi iskolának, nagypénteki
