Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-30 / 31. szám
519 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 520 leu egyházunk autonómiájáért ekként küzdött, volt miniszterelnöke Magyarországnak akkor , mikor az 1883: XXX. törvényczíkket létrehozták s egy pillanatig sem kétkedném, a törvény ismerete nélkül sem, hogy egyházához való hű ragaszkodásával s bölcs előrelátásával tudott módot találni arra, hogy a református egyház, mely az államnak minden téren oly fontos szolgálatokat tett, saját szabadsága feláldozása nélkül vehesse igénybe ennek segélyét. Ez az egy körülmény is megszabadíthat az államsegély igénybe vételével szemben táplált félelemtől. S ezt a bizalmat nem rontja le. hogy Tisza Kálmán maga 1890-ben inkább a képezdének feloszlatását kívánta; nem — mert azóta a viszonyok nagyot változtak, s mert akkor egy sínylődő, néptelen képezdénk volt csak, most pedig alkothatnánk egy erőteljes, virágzó új intézetet. V. Az 1883. XXX. t. cziklc. Tudvalevőleg ez a törvényczikk — mely miként említőm, Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt jött létre — szabályozza a felekezeti stb. középiskolák segélyezési módozatait s ez a személyi indok, a személyes bizalom, ebben a törvényczikkben mutatja meg, hogy nem volt csalóka, s egyházunknak az állami beavatkozástól nincs mit tartania; mert ezt akkor utasítja vissza, mikor ükarja. A törvényeik ide vonatkozó pontjai közül csak egyet közlök, mint a mely magában is teljesen elégséges mindennemű aggály megszüntetésére, t. i. a 47. §. e. pontját. Hangzik pedig e pont a következőképen: „Bármely középiskolát a vallás- és közoktatásügyi miniszter csak azon esetben és addig gyámolithat anyagilag a fent előadott módon, — ha és a meddig azon iskolát fentartó testület, illetőleg a felekezeti tanintézetekre vonatkozólag azok egyházi főhatósága önként elfogadja vagy kéri a segélyezést.“ A hol a gőzgépen ilyen biztosító szellentyű van: otnem kell félni a kazán szétrobbanásától. VI. Még egy kérdés. Ezzel röviden végezhetünk. Mi történnék— kérdhetné valaki — ha az állam illetéktelenül megszegné a szerződést, s a kerület ezt felbontaná — mi történnék a képezdei tanárokkal? Van-e erre kilátás, nincs-e? azt nem fejtegetjük, a jövendőmondás nem a mi mesterségünk. De, hogy a kerület akkor is megtehetné, a mit három év előtt megtett, az bizonyos. Tessék már most mérlegelni, mi súlya van ennek a lehetőségnek, mely talán soha be nem következik, azok ellenében, a melyeket felsoroltunk? Tessék mérlegelni, nem lesz-e jobb helyzetben kerületünk, ha csak tiz évig kapja is az államsegélyt, mint a milyenben most van. Tessék mérlegelni viszonyainkat, szükségleteinket, azt az eljárást, melylyel szegény egyházak s lelkészeknek adott segélyt eredeti rendeltetésétől elvonnak, a helyett, hogy azt céljára fordítva, egyenes utón kérnének segélyt tanügyi szükségletünkre. Tessék mérlegelni mindezt s aztán nem feledni el, hogy minden napnak nagy súlya van a mai viszonyok közt s „az idő eljár“. —b. A gályarabok története. (1674—1676.) Irta: BORSOS ISTVÁN, gymn. tanár. (Folytatás.) A 41 vértanú útja Triesztig. Triesztben katonáknak akarják őket öltöztetni. Szenvedéseik a tengeri ut alatt s Italia földjén. Theaté, a gyászemlékü város. Megérkezés Nápolyba május 7-íkén. Mikor Séllyei István viszontlátta Lipotvárról érkezett 36 vértanú társát, kiket a nyomor és szenvedés szinte kivetkőztetett emberi formájukból, mély fájdalom fogta el az ő erős lelkét s felsohajtott: Oh Isten! mire tartogattál bennünket! Add. hogy a te segítségedben bizakodva elviselhessük azt is, a mi még ránk várakozik.“ Erezte, hogy a legnagyobb nyomorúság és kisértés még ezután következik rájuk. Mert eddig, habár szinte emberfeletti kínokat állottak is ki, legalább hazai földön voltak s a szabadulásnak némi reménye csillogott feléjük. De most, a hazai földtől, ismerőseiktől és családjaiktól elszakítva, reményük is végkép lehanyatlott. De azért most sem csüggednek, lelkűk ereje nem ingadozik s csak azért sóhajtanak Séllyei vei együtt a jó Istenhez, hogy benne bízva el tudják viselni azt is, a mi még rájuk várakozik. S ahhoz bizonyára Isten különös kegyelméből adott erő volt szükséges, mert reájuk a legnagyobb földi nyomorúság, a gályarabság várakozott. Kegyetlen üldözőjük a vörös Kollonics, miután semmi módon sem tudta őket hitüktől eltántorítani, hogy a térítés munkáját ne akadályozhassák, engedélyt eszközölt ki a királytól, hogy e makacs ellenszegülőket Nápolyba szállíthassa s ott fejenként bizonyos összeg pénzért — mint valami barmot, — a spanyol gályákra eladhassa. A kit pedig egyszer rabként az evezőpadhoz lánczoltak, az élve onnét nem szabadulhat. Ezek sem akadályozzák hát többé Magyarországon a főpapokat téritői munkájukban. Lipót király épen egy csapat zsoldost küldött Nápolyba segítségül szövetségesének, a spanyol királynak. Kollonics felhasználta az alkalmat s átadta a 41 hitvallót e csapat vezetőjének G-emanner György Starhemberg-ezredbeli kapitánynak szigorú utasítások mellett. Ez utasítások közt első volt a lehető legkegyetlenebb bánásmód, oly czélból t. i. hogy — ha csak lehetséges — hitük elhagyására kényszerítsék áldozataikat. Ily föltétel alatt megszabadulhattak volna a gályarabságtól. Bécstől kezdve gyalog kellett megtenniük az utat, még pedig páronként összevasalva 'és súlyos bilincsektől terhelve. Minthogy pedig már akkor a magas stájer hegyeket hó és jég borította: a meredek és síkos utakon ezek az elgyengült s a folytonos verésektől összetört emberek csak nagy bajjal tudtak haladui. Minduntalan kezükre vagy arezukra buktak s mivel páronként voltak összevasalva, az egyik eleső rendesen magával rántotta a másikat is. S ez a keserves állapot nemhogy szánalomra indította volna a zsoldos katonákat, hanem inkább arra használták fel, hogy dárdanyéllel, karddal és bottal verjék mindazokat, kik nem tudtak kedvük szerint haladni. A környék jólelkü lakosai katholikus létükre is a
