Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-09 / 28. szám
467 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 468 volt, hogy e visszafizetési összeg tetemesen gyarapodik, ha a lelkészek a nemes czélra—, meg egyúttal övóik jövőjére való tekintetből is buzgón támogatják az ügyet s hiveik között, hogy a kapocs egy gyei igy is szaporodjék, minél többeket megnyernek a jótékony czélt szolgáló biztosításnak. Most fáradozásaikért semmit se kapnak, még azt sem, a mit a közönséges ügynökök, pedig újra meg újra buzdittatnak a biztosítás terjesztésére. Mig ajánlatom szerint ha magok nem is, de legalább övéik élvezhetik — a mikor legjobban kell — a fáradozás gyümölcsét. Indokaim közt volt még az is, hogy igaz ugyan, miszerint az a visszafizetett összeg — - tudomásom szerint is— arra a czélra tökósítetik, hogy idővel a kerület maga fizethesse egyházi épületei után a biztosítási díjat; ámde a gyülekezetek, még a legszegényebbek is, könnyebben elviselik néhány évtizeddel tovább ezt a kis terhet, melyről teljesen meg vannak győződve, hogy elmaradhatatlan — mint csak egyetlen szegény lelkészi család is bármily rövid ideig a maga terhét. Sőt a legtöbb gyülekezet ennek a jótéteménynek, teher könynyitésnek bekövetkezéséről tudomással sem bir s egyházi épületeinek biztosítására már csak az által is kötelesnek érzi magát, mert maga is biztosit. Végül ecseteltem indítványomban azt a szomorú állapotot is, melyről különben az ácsi egyház presbyteriumának határozatában is szó van, hogy mondhatni egyes egyedül a lelkészek családja az, melynek jövője, ha csak magán vagyona nincs, vagy jövödelmes gyülekezetben nem volt s gyűjtött — |a bizonytalanságnál is bizonytalanabb, a reménytelenségnél is remén}Ttelenebb, maga a létért való küzdelem. Holott csaknem a legutolsó szolga családja is helyzetéhez mért gyámolitásban részesül. A fentiekben elmondottam a közvetett, semmi újabb teherrel nem járó hozzájárulás módját. Szerintem ez oly eszköz, melyet vétek volna föl nem használni s ily indítvány fölött nézetem szerint hosszasan tanácskozni, véleményezni sem — csak gyorsan határozni lehet. A mi a múltban elmulasztatott, azt kétszeres buzgalommal kell helyre hozni s minden olyan eszköz, mely tisztességes, ez ügyben felhasználandó, mert bizony ideje már az álomból egyszer fölébrednünk. JLehet, hogy válságos idők következnek. Már ma is nagy a hiány a munkásokban; papnövendékeket kell alkalmazni segédlelkószeknek... nincs, mi e pályára vonzaná az ifjúságot; pedig ha pásztor nincs, elszólednek a juhok. Az ón indítványom természetesen nem zárja ki annak a lelkes felbuzdulásnak megvalósulását* mely az ácsi presbyteriumtól eredett. A kettő egymás mellett szépen megfér, egy czélra szolgálnak s vajha mindkettő mielőbb valósulna. A különböző két forrásból eredő áldás csak nyerhet nagyságban. Szerintem ama felhívás elöl, hogy a lelkészek közöljék presbyteriumaikkal, kitérni egy volna a tehetetlenséggel, nem akarással, vagy bárminek nevezzük. Tapintatos közlés mellett hiszem, hogy sok helyen visszhangra is fog találni, bár mint fentebb megjegyeztem, általános lelkesedést nem reményiek. De tenni kell — ideje ! Én hiszem, hogy különösen annak felemlitése, miszerint a tanitó nyugdíjára, ki szintén egyházi hivatalnok, sót a lelkész inkább mint az, fizet a gyülekezet pénztára, megkönnyíti a hasonló évi járulék felajánlását. Részemről csakis örvendeni tudok a felett, bogy e felette fontos ügy oly igazán szép kezdeményezéssel napirendre került; csak ott is kell tartani és mindenek felett tenni valamit. Egyúttal azonban saját indítványomat is, mely ugyanezen ügy érdekében szól, ajánlom az érdeklődők, úgyszintén az e felett határozni hivatottak becses figyelmébe. Körmend. Fülöp József. Semi-Parasitismus. (Folytatás) A semíparasitismus legtökéletesebb, vagy jobban mondva legelszomoritóbb példányait azoknak a tanulatlanoknak ezrei mutatják föl, a kik a föld kerekségén szerte széjjel lakoznak és a római egyház tagjainak alsóbb rétegét alkotják. Szánt-szándékkal sem lehetne eme szerencsétlen czélra t. i. hogy az emberek lelkében a parasita hajlam felébresztessék, valamely alkalmasabb organísatiot kieszelni, mint a milyen r. katholikus rendszer. A római katholicismus a tömegnek quasi molluska kagylót nyújt. Egyszerűen védelmet keresnek az emberek nála és kebelén „biztosnak“ is érzik magukat. De miféle „biztonság“ ez? Külső biztonság — egy institutio nyújtotta biztonság. Oly nemű szabaditás ez, melyet közönségesen az alacsony és babonás indító okok tesznek kívánatossá, de az egyén leikével oly kevéssé van élő összeköttetésben, miként a holt puhány kagylója az élő remete rákkal. Az üdvösség élő, személyes és szellemi munkásság. Ez pedig mechanikus és tisztán külső. És mégis ebben rejlik bámulatos sikereinek s az egész világra kiterjedő hatal
