Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-07-02 / 27. szám
459 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 460 Közéjük vegyült 2 református, hogy tanúja lehessen a ítörténendőknek. Ott várt reájuk Szelepcsényí s a vörös Kollonics Hofi'kirchen komáromi várparancsnokkal együtt, ki a komáromvidéki protestánsok kegyetlen üldözése ál- ! tál lett hiressé s igy a főpapok pártfogását különösen megnyerte. A mint a lelkészek megjelentek, ez a három ember a megrettentésnek minden eszközét elővette. El- j mondták, hogy micsoda sors várakozik reájuk, ha tovább is ellenszegülnek a király akaratának, vagyis nem írnak alá a kötelezvényeknek. Nem látják többé gyermekeiket és családjukat, hanem börtönben és gályákon kell meghalniok. Válasszanak tehát: börtönben akarnak-e meghalni, vagy pedig inkább aláírják a kötelezvények valamelyikét vagy épen katholikus hitre térnek? A szegén}7 áldozatok jól tudták, hogy ezek a szörnyű fenyegetések nem puszta szavak, hanem biztosan bekövetkeznek; jól tudták, hogy ellenszegülés esetén kíméletre többé nem számíthatnak. Sok derék férfi szívben mily nehéz és keserű küzdelem folyt ott le rövid idő alatt, inig némelyikben a szenvedésektől való félelem s az élethez való ragaszkodás legyőzte a magasztos elhatározást, mely arra késztette őket, hogy egyházuk szent ügyéért s hazájuk szabadságáért áldozzanak fel mindent, szenvedjenek el mindent, még a halált is. A küzdelem vége az lett, hogy bár megtört szívvel, de 55-en mégis aláírták a kötelezvények valamelyikét s ezeknek az 50 frt útiköltség kiadatván, eltávoztak Pozsonyból, hogy családjaik körében találhassanak vigasztalást és feledést mostani gyöngeségükért. A többi 45 pedig a két reformátussal együtt minden fegyegetéssel szemben is bü maradt a Krisztus ügyéhez s kész volt elviselni az Ígért szenvedéseket. E hiveket rögtön a városi börtönökbe vetik. Onnét azonban nehány óra múlva újra elővezetik s még az nap délután részint hajón, részint kocsikon erős katonai kiséret mellett az ország különféle erősségeibe szállítják oly czélból, hogy majd ott a katonák durva bánásmódja megtöri makacsságukat. Komáromba vittek 20-at, köztük egy kálvinistát; Sárvárra 8-at; Leopoldvárba 16-öt, köztük a másik kálvinista lelkészt. Az utóbbiak mellé kiszámított kegyetlenségből egy hóhért rendeltek kötelekkel s egyenesen a városon kívül levő akasztófa alá vitték őket, mintha a halálos Ítéletet tüstént végre akarnák hajtani. A közeli halál félelme egy szerencsétlennek lelki erejét annyira megtörte, hogy mintegy megháborodva áttért a katholikus hitre. A többinél azonban nem értek czélt embertelen fenyegetésükkel, mert készek voltak a Krisztusért elviselni a halált. Ezeket azután tisztességes ruházatukból kiveikőztetve s minden holmijuktól és pénzecskéjüktől megfosztva, tovább szállítják Lipótvár felé. A kálvinista lelkészek és tanítók ez idő alatt Harsányi István ríma-szombathi lelkésztársuknak a Szarvas vendégfogadóban levő szállásán gyülekeztek össze. Egymást kölcsönösen vigasztalva s bátorítva várták, mig rájuk kerül a sor. Mély fájdalommal hallották, hogy lutheránus testvéreik egy része nem tudott ellenállni a fenyegető veszedelmeknek s lemondott a Krisztus egyházának védelmezéséről. Ok Istennek ajánlották magukat s elhatározták, hogy utolsó lehelletökig híven megállják a nemes harczot. Most Harsányi Istvánt négy társával együtt a prímás palotájába idézik. Itt a prímás felolvastatja előttük a király rendeletét, mely Pálfi Tamás nyitrai püspök és kanczellár utján érkezett. Fő tartalma az, hogy örökös várfogságra Ítéltetnek, mert még Pozsonyban is titkos gyűléseket tartottak, a sákramentomokat kiszolgáltatták s annyi püspök intésének ellenszegültek. Szelepcsényí prímás, hogy megtéveszthesse őket, ismét a jóindulat hangján szól hozzájuk s ösztönzi őket, hogy mentsék meg magukat. „Fogalmatok sem lehet, — igy szól, — mily nagy ellenetek az osztrák németek gyűlölete és a veres Kollonics vérszomja. Én mint magyar irántatok részvétemet meg nem tagadhatom, ennélfogva nyitva tartom előttetek most is a kegyelem útját.“ Ha tudnillik aláírják a kötelezvényeket, egyszerre megszűnik bűnös voltuk, tüstént nem lesznek büntetésre méltók. „Kegyelmes herczeg! — feleié Harsányi, — kérem mindenre, a mi szent, nyisson más utat szabadulásunkra; vesse közbe magát e végre ő Felségénél és mint biró akadályozza meg tekintélyével, hogy más valaki vegye át a végrehajtási szerepet s hogy neve beszennyeztessék a magyar név gyalázatjára a maradék előtt az által, hogy mindazon méltatlanságok, melyek rajtunk, szabad és nemes polgárokon elkövettettek, exelencziád beleegyezésével történtek.“ „Esküszöm, — felelt az érsek —, hogy rajtatok másképen nem segíthetek, mint az anyiszor emlegetet reversalisok utján.“ Ez alatt a többiek, kik a Szarvas vendéglőben viszsza maradtak, aggódni kezdtek társaik hosszas kimaradásán. S mivel a balsorsban és szenvedések közt sem akartak tőlük elszakadni, elhatározták, hogy követik őket az érseki palotába. Tehát szegény holmijukat, ruha és fehérneműiket kezükbe vagy hónuk alá véve, utánuk indultak. A szegény és elhagyott férfiakat az érsek szolgálatában álló csőcselék gúnynyal és csúfolódásokkal fogadja. De ők a csúfolódásokra mit sem felelve, mintán öt társukkal találkoztak, nyugodtan mennek fel a törvényterembe. Egy mellékteremben várták őket kegyetlen üldözőik : Szelepcsényi és Kollonics, Hoffkirchen generális társaságában. Ezek hárman minden egyes kálvinista lelkészt és tanítót külön kérdőre fognak s durva fenyegetések és szidalmakkal, sőt némelyiket veréssel igyekeznek rákényszeríteni a kötelezvények aláírására. Valamennyire főleg azzal igyekeznek hatni, hogy maga ő felsége kívánja a kötelezvények aláírását, vagyis, hogy hivatalukról mondjanak le, mert elhatározta a protestánsok szabad vallásgyakorlatának eltörlését. Erre azonban az üldözöttek azt felelték, hogy ő felsége mint magyar király megesküdött az ország törvényeire s igy nem hihetik, hogy a protestánsok törvénnyel biztosított szabadságát eltörölné. Legelőször Harsányi lépett eléjük. „Te vagy ugy-e az összeesküvés feje!“ — kiált rá Kollonics — Várj, majd megtanítlak! Akarsz-e aláírni a kötelezvényeknek?“ Nem — felel Harsányi. Hofikírchen bottal fenyegeti: „Jöjj csak
