Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-01-15 / 3. szám
35 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 36 igen hasznos munkás osztálya hivatalában nem emelkedhető örökös szegénységhez van láuczolva. A plebejusok kivonultak a sz. hegyre, megfogadván, hogy nem adóznak, ujonczot nem adnak, vissza se térnek munkaasztalaikhoz, inig kívánságaik teljesítve nem lesznek : a középiskolai tauárok kilépnek a tudományos társulatokból, miknek leghasznosabb elemét ők képezték; eddig oda fizetett tagsági díjaikat, mik jelentékeny összegre rúgnak, a maguk megélhetésére fordítják, tanítványaikat nem buzdítják a tanári pályáért lelkesülni; de irányítják oda, hol munkájuk kellő méltánylásra talál; elhagyják Íróasztalaikat, hol úgyis hiába fáradtak az egyedüli jutalomért, a becsülésért. És igazuk van, meg fogja érezni ez ország irodalmi élete, hol, mint ezt a lapokból is olvashattuk, mind a termelő (iró) mind a fogyasztó (olvasó) közönség főeleme a tanárság köréből kerül ki, ha e tudományos testület a küzdő térről visszavonul. Akad-e egy új Menenius Agrippa, ki eltalálja a kellő módot az igazukért küzdő plebejusok lecsendesitésére, s ki lesz e férfiú, nem fognak-e ismétlődni a secessiók itt is miudaddig, míg egyenlő helyzetben nem részesül a tanárvilág a bírói karral, ezen hivatását tekintve hozzá oly közel álló testülettel, ki tudná ezt ma még megmondani ? Nem lehetetlen, hogy hosszú időkre kiható küzdelem küszöbén állunk e kérdéssel napjainkban, mert az mindenesetre igaz, hogy méltánytalan dolog, a maga pályáján emelkedhetéstől úgyis megfosztott s a hon jövőjén munkáló tanári karral ily semmibe vevőleg bánni el. De mit tőrödül te - szólal meg lelkem — a mások bajával, hiszen nem jobb lenne-e neked még a IX-ik rangosztályban is helyzeted, mint ahová sorsod juttatott ? Igaz, de mikor a mi gazdánk maga is szegény, és habár mi még odáig sem vagyunk, hogy állami tanártársaink mai helyzetébe juthatnánk, azért e körülmény nem zárja ki azt, hogy az ő kívánságaik mégis jogosak és panaszaikban igazuk van. Kis Ernő. A keresztyénség programmja. Irta: Henry Drummond. (Vége.) A társaság szerkezete. Ilyen volna Krisztus társasága programmjának rövid vázlata. S tudják-e önök, hogy az folyton valósul s halad előre? tudják-e önök, hogy a keresztyénség ilyen élő s czéltudatos valami? Tekintsünk csak vissza azon napra, a midőn először hangzott az a programul s be kell látnunk, hogy az nem csupán papirosán van. Kisérjük csak figyelemmel a történelemben az erkölcsi világrend drámáját jelenetről-jelenetre. Tanulmányozzuk az emberiség társadalmi fejlődését, az igazságosság terjedését, a rabszolgák felszabadulását, a nők felemelését, a vallás tisztítását, minek a jelei vadának ezek, hacsak Isten országa e földre való eljövetelének nem? Ezen ország a népek mozgalma között jő el. Krisztus maga létrehozhatta volna egyszerre. De nem tette. E munkában az embereknek ad nagy szerepet. Az emberiség legmagasztosabb dicsősége, hogy az üdvösségre elsegitő eszközök kezébe adattak. Úgy tetszik Krisztus életében ez a legszomorubb, hogy egy oly dicső czélu társaság megalapítása után el kelle hagynia a földet. Ámde valósággal nem hagyta el. Az a régi elmélet szétfoszlott, hogy Isten megalkotván a világot, mint valamely gépész elkészít egy müvet, kívül állva rajta nézi az ő müvét. Isten nem kívül álló szemlélője a természeti világnak, de immanens abban, áthatja leikével az anyagot s akaratával rendezi azt. Krisztus is ímmánens az emberekben. Az ő teendője abból áll, hogy megmozdítsa és ihlesse az emberek szivét s általok előre vigye, érlelje a világot. Emberek, egyedül emberek vihetik azt végbe. Ez az emberiessége, ez a bensősége az oka, hogy sokan észre sem veszik. Mi a nagy mozgalmakot a szerint mérlegeljük, a mekkora zajt ütnek, vagy hogy a köztudatban milyen helyet foglalnak el. Ezen országnál azj ilyen külsőségek hiányzanak. Krisztus teljesen mellőzte a propagatió szokásos eszközeit. Kardot nem használt; pénze nem volt; az irodalmat sem használta föl; az egyház kitaszította őt; az állam megfeszítette. Eszméit néhány ember szivébe plántálta — és úgy bocsátá el őket a világban forradalmat idézni elő. S ők azt úgy vitték véghez, hogy barátokat és ellenségeket szereztek; széllyel jártak jót cselekedvén, hintették a magot, meghaltak és segédeikben tovább éltek. Ezek ugyanazon mód cselekedtek. Összejöttek, imádkoztak, beszéltek Krisztusról, szerették őt s az emberek között szóval és tettel hirdették tudományukat. Isten országának gépezete tisztán társadalmi. Nem parancsszóra, nem kényszerítve mnnkálódik, hanem önkényt, jó indulatból. „Hasonlatos a mennyeknek országa a kovászhoz, melyet az asszonyi állat vévén, elegyít három mércze lisztben, mig megposhad az,“ Mint minden nagy felfedezésnél látjuk, a mikor már megtörténtek, hogy csakis a követett methodus folytán jöhettek létre: úgy ez is azon legalkalmasabb methodust követi, a mit csak gondolni lehet. Az embereknek emberek között kell élniök. Egyik ember kell, hogy a másikra befolyással bírjon. Organisatiók, institutiók, egyházak többé-kevésbbé merevebbek, mintsem az egész világra kiterjeszkedhetnének. Egyedüli fluiduma az ember. A háborúk csak mulékony diadalt szerezhetnek Krisztus ügyének, kincsekkel csak felületes triumphust vásárolhatni, a politikai hatalom csak ideiglenes sikert nyújthat. Ezeknek egyike sem adhatja meg az egyetemességet, szilárdságot, maradaudóságot. Hogy századokon keresztül éljen, hogy elhasson a föld legszélsőbb határáig, hogy fennálljon, mig birodalmak összeomlanak, mig a cívilisatio megváltozik, hogy túlélje a széthulló egyházakat, az erőteleuné vált hitvallásokat — jobb talaja nem leliete Isten országának, mint az emberek szive. Sokan, kik ezen országról írtak, ennek erkölcsi fenségét emelik ki, mások egyetemességét, ismét mások az emberek szükségeihez való alkalmazkodását. Egyik nagy iró nagyszerű eredeti
