Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1893-05-21 / 21. szám

359

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

360

réája, feliedként, mely nyári napra jő“ s ekkor kevésbé figyelünk az öltözetre.

A 78. laptól a 132. lapig nyári imádságokkal találkozunk, melyeknek száma ismét 14, hogy a hét mindegyik napján reggel és este legyen mihez és mi által megszentelődni a léleknek; a mi nem is hijányozhatik azon vallásos érzet, Istenbeni bizalom, hithűség és szeretet közepette, melyek ezen imákban oly dúsan bővelkednek. Imák végére idézett énekkel már itt sűrűbben találkozunk.

Az első ima a 79. lapon fogadás tétel az Isten imádása felül, éneke is van, de egy vasárnapi éneket itt szivesebben zengedezne a buzgólkodónak ajaka. A második ima 83. 1. szép beismerés, szép fellengés, — a 86. 1. levő ima a legsikerültebbeknek egyik testvére, — elmerengve Isten nagyságán és hatalmán, merengését a 88. 1. igy végezi „oda száll az én szívem hálája is a te zsámolyodhoz, a hol a milliárd teremtések hála imájával találkozik“. Jól van alkalmazva az 148-ik dicséret. A 90. 1. könyörög, hogy uram múlandó minden, ne engedd, hogy a világiakban elmerüljek, — a 94, 98. lapokon olvashatók is elég érdekesek, de kiemelkedik felettök a 110. lap vihar utáni imája, — ügyesen állítja össze az égi háborúval az indulatok háborúját, annak áldásaival emennek csapásait, — meg kereste hozzá méltó társát, de meg is találta azt a 68-ik dicséret 1. 2. versében. A 120. 1. olvasható ima hálát rebeg el — azért említjük fel, mert ebben a szenvedőkről is megemlékezik, a mi ezen imákban nagy ritkaság. A 124. 1. védelemért esd, a 129. 1. imája egy hét áldásaiért zengi hála szózatát.

Megemlítsük ezen szép imák fogyatkozásául azt, miszerint noha a nyár oly gazdag Isten áldásainak kivált az aratásban feltüntetéseivel, mind ennek dacára bennök tüzetesen a nyárra vonatkozó hivatkozást alig találunk, — a hét első ima mintha nem is nyári volna; csak sajnálni lehet, hogy ezen imák szerzője, mint nagyvárosi lelkész a természet templomát minél töbször nem látogathatja.

(Folyt, köv.)

Kis Gábor.

lelkész.

A gályarabok története,

(1674—1676.)

Irta: BORSOS ISTVÁN.

(Folytatás.)

De a hatalmas prímásnak ilyen bátorításai után a szegény Csizmadia Adám csakugyan nem merte elvállalni a védelmet. Ekkor azután a kegyes törvényszék, hogy az igazságszolgáltatás magasztos lefolyását biztosítsa, maga rendelt három védőt: Sándor Györgyöt, Szedeki Nagy Ferenczet és Rézler Györgyöt, kikhez járult később Heuszler Ferdinánd Menyhért is. Miközben a védő ügyvédek kirendeléséről tanácskoztak a bírák, tisztán hallható volt egyiknek indulatos nyilatkozata: „Hiszen legyen védőtök annyi, a mennyit kívántok, de lia száz lesz, sem tudjátok megakadályozni, hogy el ne ítéltessetek'1'. De még ezek a törvényszéktől kirendelt és megbízhatóknak tartott ügyvédek is a világos igazságtól bátorítva s a Pozsonyban

maradt Csizmadia Ádámtól titkon utasitásokkal ellátva, oly ügyesen vitték a védelmet, hogy a törvényszék minduntalan kiesett az igazságos biró szerepéből.

Mint már említettük, a hamis ürügy, mely alatt a protestáns lelkészeket megidézték s mely alatt okvetlenül elitélni akarták, az volt, hogy részt vettek a haza és király elleni összeesküvésben, a lázadókkal és a törökkel czimboráltak. Ezen vád erősítésére azután királyi ügyész és bírák nem resteltek képtelenebbnél képtelenebb s hamisabbnál hamisabb bizonyítékokat összehorgászni. Okvetlenül szükségük volt erre a vádra, hogy elítélhessék és láb alól eltehessék őket. Mert annyi szemérem még ezekben az igazhitű bírákban is volt, hogy nem merték egyenesen kimondani: „azért emésztünk el benneteket, száz meg száz ártatlan papot, mert kálvinisták és lutheránosok vagytok s híveiteket — ha ti nem lésztek az útban, — könnyebben beterelhetjük a szent akolba“.

Pedig — lám — mentivel hamarabb végezhettek volna, ha egyenesen kimondják szivük valódi szándékát! Nem kellett volna védőket rendelni, nem kellett volna a tőlük mondott kemény igazságokon dühöngeni, nem kellett volna tovább egy hónapnál a biró szerepében komédiázni; komédiázní ilyen szent férfiaknak, érsekeknek, püspököknek és nagy uraknak! Egyszerűen alkalmazhatták volna a hires jelszót: „Haj ki kálvín, haj ki lutheránus ebből a Mária országából!“ Hiszen megtehették volna, mert erősek voltak s ezeket a szegény; protestáns papokat és tanítókat bizony nem védhette más a jó Istenen kívül. Miért nem tették hát? Bizony nem azért, mintha az igazságos Istentől valami nagyon féltek volna, hanem mert azt a Szécsényi érsektől emlegetett kötelet az egész protestáns egyház nyakába akarták keríteni. Nekik kevés volt csupán ezt a harmadfélszáz embert tenni el lábalok Egyúttal az egész protestáns egyházat úgy akarták feltüntetni a király és külföld előtt, mint összeesküvő lázadót, törökkel czimborálót, mely tehát nem érdemel semmi kíméletet, joggal irtható ki tűzzel vassal e haza földéről.

Miután tehát a törvényszék vádlottak részére védőügyvédeket rendelt, ezek a kir. ügyész vádjainak másolatát s időhaladékot kértek, mely alatt védenczeiktől tájékozást nyerhetnek. Négy napi haladékot kaptak, mikor is, t. i. márczius 9-én, Séllyei István védője a kir. ügyésznek általánosságban mondott vádjai ellen fölöslegesnek tartván a részletes védekezést, egyszerűen kiemelte, hogy védencze teljesen ártatlan s valamint eddig hűséges alattvalója volt ő felségének, úgy ezután is az lesz. Kéri tehát fölmentését. A mi ellen persze az ügyész kézzel-lábbal tiltakozott s ígérte, hogy részletes és kétségtelen bizonyítékokat hoz fel a vádlottak ellen. Ugyanezen ülés alkalmával ismét 110 megidézett lelkész és tanító nevét olvasták fel, kiknek nagyobb része azonban még nem volt jelen. Voltak köztük olyanok is,kiknek nevét sem tudták, mert híveik szeretetteljes aggodalomból eltitkolták a kiküldött hivatalos személyek előtt. Szép és megindító jele a hűséges szeretetnek s a vallásukhoz való ragaszkodásnak ! Ezeknél tehát csak a falu nevét olvasták fel, hogy hova való prédikátorok?