Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-05-21 / 21. szám
355 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 356 Házassági reform. (Folytatás) Az eddigiekből világos, hogy a kér. egyház a házasság érvényességének első és elengedhetetlen feltételéül mindig a felek szabad beleegyezését tekintette. Tehát szabad akarattal kötött szerződés (contractus matrimonialís) volt az. Kiszolgáltatóiul is egész a XVI. századig kizárólag a házasfeleket tartották a kánonjog-tudósok. Igaz, hogy már a XIII. században is találkozott tekintélyes egyházi férfiú, Guilelmus, ki a papot tartotta a házasság kiszolgáltatójának, de nem akadtak követői. Canus Menyhért domonkos-rendű szerzetes a XVI. században a reformátorok ellen folytatott harczában ugyancsak e nézetet védelmezte és meglehetős tábort alakitott maga körül; de azért az egyetemes egyház mégis csak a házasfeleket tartotta a kiszolgáltatoknak *). Mikor a trienti zsinat kimondta, hogy a házasság szentség, akkor még inkább lehetett kérdezni, hogy ki hát a kiszolgáltatója; mi az anyaga, alakja? A vélemények nagyon eltérők voltak. Némelyek a szentség anyagát a szerződéskötésben, mások meg „a házasfelek teste és az a felett egymásnak kölcsönösen megengedett jogigény-ben“ vélték feltalálni. Alak némelyek szerint a papi meg áldás, mások szerint a házasságba való kölcsönös beleegyezés. Kiszolgáltató némelyek szerint a pap, mások szerint a házasjelek. Ma a római kath. egyház felfogása szerint a házasság szentségének kiszolgáltatói a házasfelek; alak a kölcsönös beleegyezés a házasságba; anyag a házasfelek testei **). De hiszen, ha igy áll a dolog, akkor ki ne látná be, hogy magának a r. kath. egyháznak felfogása mellett is köthető érvényes házasság templomon kívül, pap nélkül is. És csakugyan Magyarországon még a XVI. században is templomon kivül és papi áldás nélkül köttettek a házasságok a r. katholikusoknál is. Csak ha kivántatott a megáldás, akkor történt meg ***). XIII. Leo pápának az a tétele, miszerint „minden kétségen felül áll, hogy a kér. házasságnál a szerződés a szentségtől külön nem választható,“ megállhat még akkor is teljes érvényben, ha nem pap előtt köttetik a házasság. Hogy nem a papi áldás folytán lesz a házasság szentséggé, azt szembetűnően igazolja az is, hogy a második házasságot is szentségnek tekinti az egyház, bár azt nem áldja meg. Valamint szentségnek tartja a prot. pap előtt kötött, sőt a nem-keresztyének között tötött házasságot is- A trienti zsinaton is már már elfogadtak egy olyan kánont, melyben a papnak a házasságkötésnél szükséges jelenlétéről szó se volt, hanem csak három tanúról. Mikor pedig Francziaország óhajtására harmadik tauuul a lelkész vétetett föl, ekkor is csak mint tanút állították oda. Tehát nem úgy van ott jelen, mint áldozár. Sőt nem is szükséges múlhatatlanul, hogy a paptanu áldozár legyen. De még ha elmarad is a papi áldás, akkor is érvényes a házasság, ha ugyan a paptanu a beleegyezést hallotta, *) Szeredy i. m. 1198. **) Szeredy i. m. 1197. 1. Kőnek Antal r. m. 466. ***) Herczeg i. m. 9. 1. a személyeket, kik beleegyezésüket nyilvániták, látta, „Érvényesen köttetik meg a házasság akkor is, ha a plébános erőszak vagy rászedés folytán van jelen, csak lássa és hallja azt, a mi történik. Érvényes akkor is, ha a plébános csak tetette volna magát, hogy semmit sem látott és hallott, vagy ha készakarva tette volna magát oly helyzetbe, hogy semmit se lásson vagy halljon, pl. ha szemét behunyja, vagy fülét bedugja. A plébánosnak véletlen, vagy pl. lakomák vagy bármily összejövetelek alkalmávali jelenléte is felhasználható arra, hogy a beleegyezés érvényesen nyilvánittassék; az, hogy a plébános egyházi öltönyben, karing- és stólával legyen jelen, épen nem szükséges *). Ezek után Ítélve, nem vádolhatná-e inkább az állam és a prot. egyház a r. kath. egyházat azzal, hogy könynyelmüen köti a házasságokat, mint ez amazokat? Hiszen ilyen formán megtörténhetik, hogy csalásnak esik áldozatul nem egy ember. Lakomán vagy táncz közben csupa udvariasságból is mondhatja egy férfi a jelenlevő pap és más két tanú előtt valamelyik nőnek, hogy szereti és feleségül is veszi, ha a nő úgy akarja! Az eddigiekből világos, hogy a papi áldás sem a zsidóknál, sem a pogányoknál, de még a keresztyéneknél se tartozott a házasság lényeges atríbutumai közé. Hogy felbonthatónak tartották azt zsidók, pogányok és keresztyének (bizonyos korlátok között) mindig. A prot. egyház tehát helyesen jár el, mikor a házasságot sem sákramentomnak, sem felbonthatatlannak nem tartja. De azért a legbensőbb, kizárólagos, minden életviszonyokra kiterjedő életközösség az szerinte is; oly életközösség, melyben oly szorosan egyesül a férj a nővel, hogy ketten lesznek egy testté, s a férj az apostol utasítása szerint úgy szereti nejét, mint önmagát, a nő viszont úgy férjét; oly tiszteletre méltó, erkölcsös viszony az, mety az egyéni, a családi s az állami élet boldogságának egyedül erős alapja s mint ilyen eszményileg igenis felbonthatatlan. Kell, hogy a házasulandók ezzel a tudattal tegyék meg lépéseiket . . . Ha a házasok szent életet élhetnek, mint XIII. Leo mondja, nem csak elismerjük — relative véve a szót — de nagyon természetesnek is találjuk s a házasság egyik czélját éppen ebben látjuk. Ama legerősebb ösztönnek, mely ha korlátáit széttöri, emberi méltóságunkat lealacsonyítja, — a nemi ösztönnek tisztességes korlátok köze szorítására, a szemérem megóvására felette alkalmas állapot ez. A helvét hitvallás jól mondja, hogy a házasság a kicsapongás gyógyszere, sőt maga az önmegtartóztatás“. De ne feledjük, hogy ez csak egyik és pedig érzéki oldala a házasságnak. Egy fennkölt gondolkozásu, vallásos ember az ő házastársában nem csak természeti, testi egyoldalúságának kiegészítőjét, de lelkének, szivének felét látja; a házasságban nem csak testi, de lelki hármoniát, a kedélyek összhangját keresi. Ezt pedig szeretet nélkül, melynek hevében két szív egybeforr; szeretet nélkül, mely mindent eltűr, mindent reményi és mindent elfedez — megtalálni nem lehet. Már most, ha a prot. egyház ily magasztosan gon*) Szeredy i. m. 1333. 1.
