Dunántúli Protestáns Lap, 1893 (4. évfolyam, 1-53. szám)
1893-03-26 / 13. szám
211 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 212 illetőleg az egyház szolgáinak kezeiből kivehető; — a polgári házasság nem sérti a közerkölcsiséget, stb., tehát a prot. egyházra nézve nem veszélyes“. Igaz, hogy a házasság nem szentség, nem Krisztus rendelte, mint a többi sacramentumot, de kiindulási pontnak ez, szerintem, nem alkalmas. — íme a keresztség a kér. vallás mindegyik árnyalatánál sacramentum, s mégis a magát legdogmatikusabbnak tartó rom. kath. egyház megengedi, hogy bába — tehát nem egyházi személy — kiszolgáltassa, sőt szükség esetén a zsidó vagy mohammedán által kiszolgáltatott keresztséget is elismeri katholikus sacramentumnak. És érvelhetünk, vitatkozhatunk, czikkezhetünk, — megalkothatjuk a syllogísmusnak egymásból folyó csillogó lánczszemeit, melyek között első láncz-szem a „házasság nem .szentség“ féle elv, az utolsó pedig az, hogy „a polgári házasság a prot. egyházra nézve nem veszélyes, sőt üdvös, de szivünk mégis mást fog mondani. Azt mondja, Fogy a házasság Isten rendelésén alapul. — Nem is képzelek olyau lelkészt — legyen az protestáns, vagy más vallásu — a ki mint lelkész, magáért a polgári házasságért igazán lelkesülni tudna, — a ki kivánatosnak tartaná az azzal együtt járó, attól elmaradhatlan bajokat, zavarokat egyházára nézve. — Nem képzelek különösen prot. lelkészt, a ki ne tartaná veszélyesnek azt, hogy a lelkész és hívei, az egyház és tagjai közt levő összekötő kapocs, melynek szorosabbá tételén kellene fáradoznunk, épen a mostani időben meglazittassék. Más dolog azonban lelkesülni valamiért önmagában véve és Önmagáért, s ismét más dolog két rósz közül a kevésbbé rosszat választani s ezt amazzal szemben támogatni. Mert ha megkináltatnánk először azzal, hogy a jogainkat biztositó 1868. t. ez. és az ennek nyomatékot szerző ministeri rendelet hatályon kívül helyeztetik úgy, hogy egyedüli irányelv a vegyes házasságok körüli eljárásnál az „a ki bírja, az marja“-féle elv lesz, — másfelől pedig megkináltatnánk a polgári házassággal, azt hiszem, hogy a prot. lelkészi kar a két rossz közül minden habozás nélkül az utóbbit, mint kevésbé rosszat választaná. A polgári házasság csak ellensúly, melylyel szemben a prot. egyházak vezéregyéniségei is kijelentették, hogy az 1868. t. ez. igazságos keresztülvitele a prot. egyházra nézve többet ér, mint a polgári házasság. És ilyen alakban szószékre vittük ezt a tárgyat, tudomásom szerint, többen s pedig nem akkor, mikor a clericalis izgatás megkezdődött, hanem mikor ez a kérdés komolyabb alakban felszínre hozatott, — és szószékre vittük nem azért, mert az izgatás megindult, nem is azért, hogy igazat adni ne láttassunk az e féle mozgalomnak, hanem, hogy hiveink egyáltalában tájékozva legyenek. Mert hogy mi a clericalismusnak a legtöbbször durva és izetlen vádjait szószékre vigyük s hiveink felvilágositása s ama vádak ismertetése közben, ha nem is hasonló izet' lenségekbe, de esetleg a szószék méltóságával össze nem egyeztethető terrenum-ra sodortassunk: már ez csakugyan se nem szükséges, se nem illenék mi hozzánk. De hát mi mit tegyünk? Figyelemmel kisértem elejétől fogva a clericalis mozgalmat és azt tapasztaltam, hogy itt is, ott is, két dolog volt az, a mit a mozgalom leginkább előtérbe tol s a mitől legtöbbet vár. Ez a kettő: a kath. öntudat és a kath. felekezeti oktatásügy. Az előbbinek felébresztése, az utóbbinak minél szélesebb alapokon leendő kifejlesztése lenne a két hatalmas tényező. És magunkra alkalmazva ezeket, nincs-e igaza ebben a clericalis mozgalomnak? Nem e két hatalmas tényezőtől várhatnánk-e mi is az egyházi életnek ha nem is gyors felvirágzását, de mindenesetre újjá születését? S hogyan áll nálunk a kálvinista öntudat? Úgy vagyunk vele, mint a Jairus leányával: nem halt ugyan meg, de aluszik. Eljön-e hozzá s mikor a nagy mesternek életre keltő szózata? S hallgat-e szavára, felébred-e? Hát a másik, a kálvinista felekezeti iskola-ügy, értve különösen a népiskolát? Sok nyomdafesték elfogyott csak az utóbbi időben is annak illustrálására, hogy ez mennyire felel meg, vagy jobban mondva mennyire nem felel meg a hozzá fűzött jogos várakozásnak. A mi felekezeti iskola ügyünk olyan, mint egy vén, százados élöfa. — A régi időben . . . valamikor . . . életerőtől duzzadt, gazdag hajtásokat, jóízű gyümölcsöket hozott, de az évszázadok megviselték. A vihar is megtépte, megrongyolta, lefürészelünk róla egyegy száraz ágat, — a régebbi ágakban van még életerő, de az újhajtások gyengék, ritkán teremnek s ha teremnek is, nem érlelik meg a gyümölcsöt úgy, mint kellene. De őseinktől örököltük, apáink ültették, őrizzük, gondozzuk tehát a hálás utódok kegyeletével. — Őrülünk neki, hogy . . . van. De hát mit tegyünk? Ki kell vágni, életerős, új csemetét ültetni helyébe, a csemetéi pedig beoltani! Legyen az Krisztusba oltott ág, legyen az zöldelo, termő szőlővessző, mely amaz örökkévaló tőkében, a Krisztusban bírja eredetét. Addig pedig hirdessük az igét. De ne a polemizálásnak, ne a világ szerinti igazságosságnak, ne a felekezeti particularismusnak a legtöbb esetben szeretetlen igéit, hanem az Isten igéjét. Hirdessük a szószékben, de hirdessük az életben és az iskolában is. Ez az a ránk bízott talentum, mellyel kereskednünk kell, — ez és nem más a mi munkálkodásunknak alfája és ómegája. A hol a helyi viszonyok engedik, állítsunk fel vasárnapi vagy biblia iskolákat, hogy necsak a mai gyülekezetnek hirdettessék az ige, de a jövő gyülekezete is az ige szorgalmas hirdetése és hallgatása alatt, nőjjön valóban keresztyén és valóban kálvinista gyülekezetté. Vajha az idők tanulságát figyelembe véve, necsak a csontok összeszedegetésére használnánk a talentumokat, hanem a magunk között, nagyobb tömegekben levő élettelen testek felelevenítésére is kiterjesztenénk őrködő figyelmünket! Vajha a lelkészi értekezletek, az egyházmegyék s egyházkerületünk megadnák a hangot, megtennék az iniciativát e tekintetben is. Mert ha a szükséges eszközök felhasználásával az egyházi életet fellenditeni, hogy úgy mondjam regenerálni sikerülne: akkor egy-egy clericalis hajsza megindításakor (a mi volt is, lesz is) nem merülne fel az a kérdés, hogy „Hát mi mit tegyünk?“ és nem kellene esetről-esetre az alkalmi, szószéki felvilágosításnak és meggyőzésnek ephemer értékű és sokszor kétes eredményű eszközéhez folyamodnunk. Kercza, 1893. rnárcz. 14. RÁcz István. ev. ref. lelkész.
