Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-25 / 52. szám
*835 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 836 Én az egész történelemben nem tudok drámaibb jelenetet képzelni, mint midőn Jézus belépett a názáreti zsinagógába és elolvasá azt a népnek. Nem azt értem, hogy a midőn magára alkalmazta Esaiás ama nevezetes helyét, azzal programmját mintegy formailag manifestálta volna. Krisztus sohasem tett valamit formalitásból. Hanem gondolkodjunk azon szavakról úgy, ahogy ő is gondolkodhatott, vagyis ne az óvilági történelmi jelentőségükben vegyük azokat, és ne is úgy tekintsük azokat, mint az ő czéljainak teljes kifejezését, hanem mint összesítését azon nagy erkölcsi tényeknek, melyek azóta valósulnak meg, a hogy ű a világban megjelent. Azon szavak a szigorú valóságra vonatkoznak. Jelzik azok Krisztus problémáját, azt, a miért társaságát alapitá. Ez a programm épen e világ számára való. Olvasása közben gondoljunk csak a világra, — ne felületesen, hanem úgy a mint van, a mint vétkezik és kesereg, átkozódik és szenved és Istenhez fohászkodik. Ám ha úgy tetszik, az egész világ helyett csak közvetlen közelünkben tekintsünk szét; gondoljunk lakóvárosunkra és a kórházra, a börtönre és a temetőre, a műhelyekre, a zálogházakra és a korcsmákra; gondoljunk a hidegségre, kegyetlenkedésekre, betegségre, éhségre, ocsmányágokra, alávalóságokra és fájdalmakra: és akkor olvassuk el az ő programmját. A szegényeknek evangeliomot hirdetni, A foglyoknak szabadulást hirdetni, Minden sii almasokat megvigasztalni, A hamu helyébe azokat felékesiteni, Az örömnek kenetét adni a bánat helyébe, Dicséretnek palástját a keserves lélek helyébe. Mily változása a dolgoknak: hamu helyébe ékesség, a bánat helyébe öröm, és a lánczok helyébe szabadság! Nem csoda, ha mindeneknek szemeik a zsinagógában ő reá függesztettek vala, és hogy mindnyájan álmélkodnak vala az ő kedves beszédin, melyek származnak vala az ő szájából. Valamint azon gyülekezetben, úgy ma is csak az hallja rémülettel ezen szavakat, az szól Krisztus ellen kemény beszédet, a ki bűnös. Talán mindnyájan hallottunk már ilyen beszédet „Én ugyan“ — mintha művelt emberre nézve más alternativa nem volua —, Én ugyan, nem vagyok hivő, de a keresztyénségről mindig tiszteletteljesen beszélek.“ Tiszteletteljesen a keresztyénségről! Alig van megjegyzés, mely több szomorúságot okozhatna, mint ez. Azt érthetjük, ha valaki azon szavakat olvasván, megrendülve elnémul ; azt is érthetjük, hogy valakinek lelke felhevül, a mint azon áldott szavak megcsendülnek fülében s mint félőrült enthusiasta ösztönözve érzi magát a világnak hirdetni azokat. De hol, miféle iskolában tanult az, a ki a Krisztusról, a világ megváltójáról igy mer beszélni ? Sokan ócsárolják Krisztus vallását, mert kisszerűnek, korlátoltnak tartják, mint a mely a nagy emberi érdekeket nem is érinti s igy korunkat nem is uralhatja. Kérem önöket, jegyézzek meg, hogy nincs az emberiségnek olyan mély és égető érdeke, a mely mellőzve lenne itt. Mik a a keresztyénség nagy szavai ezen programm szerint? Ezek: Szabadság, Vigasztalás, Szépség, Öröm. Az élet legnagyobb szavai közé tartoznak ezek. Csak azon igazi értelmük szerint vegyük, azon jelentésben, a mint Krisztus és a keresztyénség is veszi azokat, — és látni fogjuk, hogy az emberiségnek alig van olyan nagyobb hiánya vagy érdeke, a mit ne fednének. De az életnek nem csupán legnagyobb, hanem a legjobb szavai is ezek. Ez a progromm azoknak, a kik a keresztyénséget rosszul értelmezik, a meglepetések sorozata. A mi benne a legszembetűnőbb, az az öröm. Első szava „a jó hir“, az utolsó „öröm“. A legszomorubb jelentésű szavak is benne vannak — de mint betegségek, melyeket a keresztyénség gyógyitand meg. Valami magasztosnak kell annak lenni, a ki ilyen vállalatba bocsátkozhatik A keresztyénség ki beszélheted énül növelte az élet örömét s talán méginkább a gondolkozásét. Az örömteljes élet az, melynek nagy missiója van, az önzetlen, a túláradó élet, mely a Krisztus követéséből származik. A gondolkodás öröme az az öröm, melyet a szélesebb látókörű gondolkozás nyújt, azon ember gondolkozása, a ki az emberiség számára valamely programmot adhat. S a keresztyén egyedül az, a kinek van programmja akár e világot, akár önmagát illetőleg. Goethe, Byron, Carlyle humanitást tanítottak, de erre nézve programmjuk nem volt. Byron mindenütt szenvedést látott; Carlyle lemondást hirdetett. Egyedül a keresztyénség tanít örvendezni. A hit az erkölcsi világrendben, a történelemnek, mint fejlődést bizonyító tanúságnak magyarázata, az örök jóban való hit, a bűn önmagát pusztító tulajdonságának felismerése, az emberiség folytonos haladása, fejlődése ezek; a keresztyén eszmék azok, melyek a gondolkozás betegségét dicső reménnyé változtatták. Nem érzelgé&ből, hanem a bajok közt megérlelt meggyőződésből, a bizonyítékok előtt meghajolva hirdette az Optimismus nagy modern költője; „Gladness be with thee, Helper of the world! Ithink this is the authentic sign and seal Of Godship, that it ever waxes glad, And more glad, until gladness blossons bures Into a rage the suffer for mankind And recommence at sorrow.“ *) De ez még nem minden. Az ember legnagyobb bajait gyakran apróságok okozzák. Es a keresztyénség azon igénye, hogy az egész emberiség vallása legyen, majd csaknem arra van fektetve, hogy a mily félelmetlenül felismeri az élet bajait, ép oly kész segélyt nyújtani az apróbb bajokban is. Ki várná azt, hogy Krisztus gondoskodása a „keserves lélekreu is kiterjed? A sok és különböző nagyobb szükségeket felsorolja a programúiban, már-már bezárni akarja azok sorozatát. Hirtelen megemlékezik a szegények névtelen bajáról — azon titokteljes betegségről, a melyet a gazdag megoszthat ugyan vele, de nem *) Öröm legyen véled, világnak gyámola! Úgy vélem az az Istenség authentikus jele és pecsété, hogy az öröm női, nevekedik mignem nagy hévvel kitör, hogy szenvedjen az emberiségért s újra kezdje a szomorúságnál.
