Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-07-10 / 28. szám
445 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 446 Hitelvesztett okoskodás, középkori elvek, lejárt eszmék azok, melyeket a r. kath. főpapság főrendi házi vitájában hangoztatott. A törekvés, a czél ugyanaz, mint volt századokkal előbb, csak az eszköz, a külső forma más. Ezek tehát nem meglepők. De igenis kell, hogy gondolkodóba ejtsen az a jelenség, mely a r. kath. világi főurak fellépésében volt észlelhető. Ha nem akarjuk is gr. Pálffy Mór ezen nyilatkozatára fektetni a fősulyt: „Én vallási érzületeimet a felsőbbségek támogatásával összeegyeztetni iparkodtam mindig, s teendem azt ezentúl is, de ahol ezen kötelességem egymással összeütközik, az elsőt, mint fontosabbat teljesitendem;“ de az már komolyan fontolóra veendő körülmény, hogy az Aquinói Tamás bölcsészetét ajánló pápai encyklika oly kész követésre talált, hogy Esterházy Miklós Mór gr. alkalomszerűnek tartotta attól vett idézetét még a kormánynak is figyelmébe ajánlani. De ennél is sokkal tanulságosabb kell hogy legyen ránk nézve az, amit a napi sajtóról kellett ez alkalommal szomorúan tapasztalnunk. Mig a herczegprimásnak nemcsak beszédét, hanem replikáját is szószerinti szövegében adták, addig a mi főpapjainknak még az elfogulatlanabb katholikus főurakat is meglepő remek beszédeit csak töredékes kivonatban közölték. Ezt jegyezzük meg magunknak jól! Ámde nincsen olyan rossz, melynek ne volna jó oldala is. A főrendi házi vitának is meg van tehát ránk nézve az a nagy jelentőségű haszna, hogy az egyház politikai helyzet tisztán áll előttünk. Ismerjük most már nem csak az ellentábor vezéreinek terveit, szándékát, törekvéseit, hanem egyúttal a vezérletük alatt álló sereg szellemét is. Láthatjuk ennél fogva világosan teendőinket, tisztában lehetünk a felől, hogy a magának világhatalmi jelentőséget követelő napi sajtó támogatására mennyiben számithatunk. Az a kép, mely felekezetközi viszonyainkat illetőleg a főrendi házi vitából fölmerült előttünk, semmi tekintetben sem megörvendeztető ránk nézve. A hatvanas évek kedvező áramlatát azzal egészen ellentétes irányzat váltotta fel. De ez, ne tévesszük szem elöl, a nagyot változott politikai viszonyok folyománya. Amint visszanyertük önálló állami rendelkezésjogunkat kettős feladat megoldása várt ránk. A létező nemzetinek, a mennyire lehet, conserválása, s az elhanyagoltatásból származott hián}?oknak minél előbb való pótlása mellett előteremtése mindennek, miáltal hazánk helyfoglalása az európai többi miveit államok között biztosítva van. Az ez által igényelt lázas tevékenység mellett az egyházi érdek háttérbe szorult; az egyházak mükedésére kellő figyelem nem fordittatott, ellenőrzés nem gyakoroltatott, tette mindegyik egyház zavartalanul azt, amit jónak látott czéljai elérése szempontjából. Ezt az állapotot, valljuk meg őszintén, a r. kat h. eg}^ház teljes mértékben felhasználta. A rendelkezésére álló óriási anyagi erővel magának egészen uj helyzetet teremtett, s különösen a nőnevelés terén tett intézkedései által a felekezetközi viszonyokban nevezetes forduló pontot idézett elő, hozott létre. Igazságtalanság volna azt állitani, hogy mi tétlenül néztük a fejünk felett egymásután tova tűnő éveket, de hagyományos szegénységünk nem engedte, hogy oly nagy szabású alkotásokkal dicsekedhessünk, mint a r. kath. egyház a minőket felmutathat. Az anyagiakhoz tapodó, azokat néző jelen anyagi sikereink és helyzetünk szerint mérlegel és méltat azután bennünket és szépen háttérbe szőrit, mellőz. Ez helyzetünk ma, de ez mutatja egyúttal teendőinket is. Valamint ugyanis egykor szegénységünk volt a mi gazdagságunk, kell, hogy úgy legyen most is. A múlt században történt úgy szólván, teljes eltiportatásunk után, midőn felénk fordult a szenvedéseinket megelégelt isteni keg}mlem, hamvaikból egymás után keltek uj életre egyházaink. Az evangyéliomi igazságok fáklyája vezérlő fénye lett a hivek seregének. A minden jóra elvezérlő isteni lélek szikrája lelkesedésre, áldozatkészségre gyújtotta a sziveket és úgy szólván semmiből teremtettünk egyházakat, iskolákat, közép- és főtanodákat. Szégyen volna reánk, ha apáink szent örökét íentartani, megvédni, megoltalmazni nem tudnánk. Az ő legfőbb kincsük, szíveiknek egyetlen édes vigasztalása : a megvesztegetetlen tiszta evangyéliomi igazság most is rendelkezésünkre áll, rajtunk tehát a sor, hogy e kifogyhatatlan örök tárházból meritsünk ót és újat a lelkeknek telüditésére, felvilanyozására, táplálására. Hirdessük sziveket hóditó igaz meggyőződéssel, szent lelkesedéssel, apostoli buzgósággal Istennek beszédét. Majd 28*
