Dunántúli Protestáns Lap, 1892 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1892-06-19 / 25. szám
397 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 398 Ugyanazért kérlek atyámfiai titeket, gondolkozzatok többen is erről a dologról.*) Körmend. Fülöp Józsep. •• Ünnepi beszéd a koronázás 25 éves évfordulóján a főiskola nagytermében tartott ünnepély alkalmával. Ritka lélekemelő ünnepély a mai hazánk történelmében. 52 királyunk közül összesen csak 15-nek engedte meg a Mindenható, hogy hazánk trónján egy negyed századon át országolhassanak. Ezek voltak I. vagy Szent István, s azután 2 századon át senki, mígnem II. Endre és IV. Béla következtek, azután Árpád-házi királyaink közül senki más, csupán csak hárman. A vegyes házból negyed századon át, illetve azon túl is ültek hazánk trónján Róbert Károly, (I.) Nagy Lajos, Zsigmond, I. Mátyás és II. Ulászló, tehát összesen öten. Habsburgházi királyaink közül túl élték a negyedszázadot hazánk trónján, I. Ferdinánd, Rudolf, I. Lipót, III. Károly és Mária Terézia, tehát összesen szintén öten. A’égre a Habsburg- Lothringeni házból I. Ferencz után urunk királyunk az. ki immár negyed század óta koronás királya a magyar nemzetnek. A koronázás kezdet óta oly fontos ténynek tekintetett hazánkban, hogy királyaink csak ennek megtörténtevei foglalhatták el az alkotmány értelmében trónjukat Magyarországon. A koronázás biztosítja királyainknak a nemzet hódolatát, szentesid hatalma törvényességét. Maga a korona, mely a magyar királyság jelvényei között, milyenek a pallos, jogar, arany alma és a palást, a fő helyet foglalja el, II. Szilveszter pápa ajándéka, és Sz. István királyunk azt épen városunkban v^tte át Astriktól, mint a monda állítja. Még le se hunyta örökre szemét első királyunk, midőn már megkezdődött és azóta századokon át számtalan változatban ismétlődött hazánk történelmében a küzdelem a koronáért. Küzdöttek érte rokon a rokon ellen, mint Péter és Aba, Salamon és Géza, III. István, II. László és IV. István, III. Endre és Martell Kár., Venczel, Ottó, és Róbert Károly, Mária és Kis Kár., Zsigmond és Nápolyi László, testvér a testvér ellen, mint: Endre és Béla, Kálmán és Álmos, III. Béla és Géza, Imre és II. Endre, II. Ulászló és Albert, Rudolf és II. Mátyás; sőt küzdöttek a koronáért apa és íiu is egymás ellen, mint IV Béla és V. István, ily becses volt ős idők óta a magyar korona birhatása. De liát még külföldi fejedelmek hányszor akartak birtokába jutni a magyar koronának, vagy hűbérjogot gyakorolni birtokosa felett, hogy csak összefoglalva említsük őket: a német császárok, a görög császárok, s a római pápák hányszor tettek ez irányban kísérletet. Ezért királyaink az ország trónján magukat mindenkor a koronázás által siettek biztosítani, mert a magyarnak koronás királya iránt jól ismert tisztelete védte őket bárhonnan jövő fenyegetések ellen. Csupán egyetlen uralkodónk II. József nem koronáztatta meg magát, s midőn utóbb a kényszerítő viszonyok folytán már hihetőleg megtette volna, megakadályozta őt ebben kora halála. I. Mátyás király koronáztatása is évekig késett, s már kezében volt a korona, midőn elébb még a törököket kívánta Boszniából kiűzni, s csak azután tétette fejére a koronát. Kívüle még urunk királyunk az, ki éveken át uralkodónk volt, de nem volt hazánknak koronás királya. Itt volna helye megemlékeznünk az 1867 évi koronázás történelmi előzményeiről, azon korszakról, a melyre csak sírva gondolhatunk vissza; de ezen nap, a melyen mi a király és nemzet kibékülésének negyedszázados örömünuepét üljük, nem arra való, hogy fájó sebeket szaggassunk fel. Nincs helye ma annak sem. hogy azon külviszonyokban rejlő okokat fejtegessük, a mik előkészítették a 67-i koronázás útját. Ma az 1867-iki koronázás negyedszázados évfordulóját ünnepeljük, mert ez a koronázás fontosabb volt hazánk történelmében minden előző koronázásnál, ez nem egyszerű királylyáavatás. ez a magyar nemzet és királya kibékülésének az egész világ szine előtt ünnepies kinyilvánítása volt. A magyar nemzet nem aknázza ki a dynastia szerencsétlenségét, nehogy a kibékülés útját megnehezítse, az uralkodó viszont fátyolt kíván borittatni a múltakra és általános amnestiát ad a politikai foglyoknak és számüzötteknek. E kiváló történelmi esemény negyedszázados megünneplése, fátyolt borit a koronázás történelmi előzményeire. Csak az innen lefolyt 25 év történelmét mérlegeljük ma, a mely 25 év a kibékülést a nemzet és királya közt nemcsak hogy meg nem zavarta, de sőt azt megerősítette, úgy hogy ma már együtt ünnepli királyunk és hazánk a koronázás örömünnepét. Azért ritka lélekemelő ünnepély a mai hazánk történelmében és méltó arra, hogy az ország ifjúsága körében a tanintézetekben is megiinnepeltessék. 25 év telt el a kibékülés óta, s azon letűnt 25 év, melynek emlékére ma ünnepet ülünk, egy szabad nemzetnek öntudatos munkásságát tünteti elénk, a mely munkásság czélja hazánk felvirágoztatása és e munkában királyunk a nemzettel egyaránt osztozik. E 25 év alatt fellendült hazánkban a közmivelődés, népiskolák eddig soha nem volt számban létesülnek; a felsőbb oktatás, mely a nemzeti miveit osztály zömét szolgáltatja, hatalmas lendülettel lett előbbre vive, a művészetek és a szépirodalom az előtt el nem ért pártolásra lelnek a hazában. Javult az ország pénzügyi helyzete, úgy hogy ma már a hatalmas államok mintájára arany valutáról tervezgetünk. Az ország közlekedési viszonyai a külföld irigységét keltik fel. Lendületet vett az ipar és kereskedelem, mert az e téren tehető javítások most már hazai érdekeket szolgálhatnak. Miért tagadnék el, hogy kivá-25* *) Készséggel közöltük e czikket, melynek intentióját helyeselj ük, bár ha egyes részleteivel nem értünk is egyet. Szerk.
