Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-11-08 / 45. szám
723 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 724 Vad büntetés, rémitő máglya lángja Ajkatokat bilincsbe nem veié, Kezetekben szilárdan állt a fáklya, S mennyei fényét egyre lő veié. Krisztusnak nyomdokán híven haladva Nyomultatok száz vész vihar között, Szilárd alapját hitünknek lerakva, Melyen az ostrom váltig megtörött. Legyetek, óh legyetek üdvözölve, Ti Mózesek, ti ég küldöttei, Kik a rideg koporsóból kitörve, El-eljöttök hatni, építeni! Nincsen babér, mit adhatnánk tinéktek. L)e hisz babértok szép, dicső, remek; Belőle le csak egy gallyat se tépuek Az érczkezü századok, ezredek. Oh támassz köztünk ég dicső királya Lánglelkü hősöket, vezéreket! Kik vad viharral, vészszel szembe szállva. Vezéreljék híven a népeket. Lelkűk tanítsák merész szárnyalásra, Megvetni földit, vágyni égire, És lelkesítsék nemes harczolásra, Az önfeláldozás erényire. Megjöttél liát hitünk nagy napja újra, Felvirradál óh hát ránk megint! Erkezteden szivünk szent lángra gyulva, Gyarló, de tiszta áldozatra int! Áldozni készt a hősök szent nevének. Kik rég a sírnak mélyén porlanak; De e uapon Phoenixként újra élnek, Hogy köztünk hassanak, alkossanak. Osváld Kálmán, II. éves papnövendék. & Reíormátio emlékünnepély a pápai főiskolában. A tlieol. képzőtársulat a szokáshoz híven ez évben is hála- és emlékünnepet ült a reíormátio megindulásának évfordulóján. Kegyeletteljesen emlékezett meg a szellemóriásokról, a kiket Isten arra választott ki, hogy széttörjék a szellemi rabszolgaság jármát, a veszni tért emberiséget feltámasszák halottaiból, fennen lobogtassák az igazság s szellemi szabadság fáklyáját, a melynek fényénél bátran lehessen járni az evangeliom s erény utján. Az emlékünnepély délután 3 órakor vette kezdetét a helybeli két protestáns lelkész ur, Segesdy aljárásbiró és igazgatótanácsos ur, a tlieol. és gymnasiumi tanári kar, az evang. segédlelkész ur s a gymu. tanuló ifjúság egy részének jelenlétében. A sikerült ünnepélyt Luther hatalmas éneke „Erős várunk nekünk az Istennyitotta meg, melyet a főiskolai énekkar Gáty Zoltán énektauár ur vezetése alatt bűzgóságot és lelkesedést keltőleg énekelt, úgy hogy lelkünk az ének hangjaival szárnyra kelve, mély hálaérzettel eltelve emelkedett a magasba az Ur mennyei zsámolyához. Az ének elhangzása után Kirvats László képzőtársulati alelnök lépett az emelvényre s lelkesedve s lel| kesitve olvasta fel tartalmas emlékbeszédét. Költői színekkel ecseteli a lelki szolgaság és szellemi setétség szomorú napjait, a melyben az emberiség elől a tudatlanság komor fellegei elfödték az igazság sugarának még felvillanását is. Ez nem tarthatott örökké, a szellem égre tör, az emberiség kinőtt a kiskorúságból, nem lehetett többé elzárni előle az élet vizét, nem lehetett tovább bábként felhasználni egyéni érdekekre. Felhangzott a szel- i lend forradalom csatadala: „Erős várunk nekünk az Isten“, Luther mint az egeket ostromló titánok, kiállott a küzdtérre, széttörte a rabbilincseket, nagykorusitá az emberiséget, zászlójára a lelkiismeret, szabadság, a felvilá- i gosultság szent szavait tűzte, a melyek fényétől káprázott a sötétsóget kedvelők szeme. Róma falai alapjukban lettek megingatva. E közben Sveizban is fellobbant a szabad szellem tüze, Zwingli síkra szállott az elleplezett igazság érdekében. kardott fogott a szabad gondolkozás és lelkíismeret szabadság védelmére, a szellemet felszabaditá békóiból s I „jóllehet az ármány fegyvert adott az ellenség kezébe, jóllehet a lelkesült és felvilágosult reformátor a csatatéren maradt, de fegyverrel csak a testet ölték meg, a szellem az élt tovább és erősödött, mert a szellem kitör a sírból s eget kér.14 De a diadal még nem volt teljes, a nagy munka befejezése még egy nagy lélekre várt. A képzelem sebes szárnyú sas. Látjuk az alakot a ki „a szenvedések és üldöztetések iskolájában megedzve, gyönge testtel, de erős lélekkel“ bátran felemeli hangját az elnyomott igazság érdekében, merészen megáll a vészek fokán, hitében nem ingatja meg sem az erkölcstelenséghez szokott nép vad dühe, sem ellenei ármánykodása, mert lelkét Isten lelke ihlette meg. Ez volt Kálvin, a kit mély tudománya, Isten kegyelmébe vetett rendületlen hite, puritán jelleme a reformátio legkimagaslóbb alakjává tesz. Végül élénk sziliekkel rajzolja e dicső férfiak érdemét. az áldást, melyet az emberiségre árasztottak, inert „bármily nagy legyen is a véleménykülönbség közöttük, azt el kell ismernünk, hogy őket az emberiség javát munkáló isteni gondviselés küldötte . . . homlokukat nem oly fénykoszoru veszi körül, mint a római pápaság erkölcsökben sülyedt alakjaié, mely a legkisebb szellő érintésére a porba hull, hanem örökké maradandó. Élni fognak ők örökké emlékünkben, élni fog szellemük, s élni fog a szent hit, melyet megtisztítottak, s jöjjön bármi vész ellene, keljen bár fel a világ, azt többé semmi megsemmiteni nem képes; ezt hisszük, ezt reméljük, mert erős várunk nekünk az Isten, ő oltalmaz ellenség ellen, ő benne
