Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-26 / 30. szám
467 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 468 alkalma, ha nem a több tanerővel, s épen a legjelesebb tanerőkkel rendelkező Egyetemen? — Nagy erkölcsi erőt ad az, midőn tudjuk, hogy protestáns iskoláink tanárai ugyanoly készültségüek, mint az állam leggazdagabb intézeteinek tanárai, csak épen hogy a szerencséjük kisebb. De tovább menve, midőn az ország tanféríiai félnek egy állami tanárképző intézetnek seminariumi nevelésétől, vájjon nem kell ezt nekünk külön protestáns érdekeink üg}7ében még inkább megfotolnunk ? . Nem hallunk-e naponta egy ily félig-meddig létező seminariumi tanárképzésnek felekezeti elfogultsága miatt nevetséges, de mégis elszomorító egyes példányairól, kiknek eljárása bárhol inkább helyén lenne, mint épen az ifjúság nevelőasztalánál. Isten őrizzen, hogy valaha mi is e térre tévedjünk, ez lenne protestáns gymnasiumaink megölője. Jól meggondolandó, hogy mi nem csupán protestáns fiukat, hanem ugyanannyi más felekezetű ifjút nevelünk hazánknak, nevelünk protestáns egyházunknak dicsőségére. S midőn ezeket meggondoljuk, nem habozom kimondani, hogy én egy külön protestáns tanárképezde felállítását szükségesnek nem tartom, s tanárainknak protestáns szellemben tanítását másként is biztositani reményiem. Szóljunk most már ezekről. Az Egyetem lévén a gymnasiumi tanárképzés igazi helye, gondoskodnunk kell róla, hogy kiváló prot. ifjaink, kik a tanári pályára készülnek, ne csak a külföldi Egyetemeken, de hazai Egyetemeinken is ösztöndijjal legyenek segélyezve. Az idők változtak, a tudományok itt benn a hazában is elsajátíthatók, sőt kívánatos, hogy leendő tanáraink épen a hazai tudományos állapotokkal ismerkedjenek meg, itt az ideje, hogy az ösztöndijak necsak a külföldi egyetemekre édesgessék ifjúinkat, hanem a tanári pályára készülők számára ösztöndíjak alkotandók hazai egyetemeinken is. Óhajtanám, hogy az ily ösztöndíj t nyert ifjú köteleztessék arra, hogy tanári oklevele elnyerése után, ha szükség lesz reá, 10 évig protestáns iskolában tanítson. Kiváló tanárjelöltjeinknek ösztöndijjal magunkhoz kapcsolása után kimondandónak tartanám, hogy az állami tanári oklevél elnyerése után mindenki, aki protestáns iskoláinkban tanszékhez kíván jutni, a hazai protestáns egyháztörténelemből és egyházalkotmánytanból vizsgálatadásra köteleztessék. E tantárgyak tüzetesebb ismeretét minden protestáns tanártól megkívánnám, hogy a prot. tanár, bármely szakon munkálkodjék is, ismerje, mint bármely lelkész, egyháza helyzetét, megérthesse ennek viszonyait, hivatását, érdekeit, felgyűljön szivében a vallásos élet és egyháza iránt élő benső szeretet. E vizsgáló bizottság elnöke csakis a püspök lehet, tagjai időről-időre az illető tudományoknak a kerületben kiváló művelői vagy tanárai. Végül az állandósítandó tanár az egyházkerületi gyűlés előtt hivatalos eskü letételére köteleztessék. Hiszem, hogy a gymnasiumi tanárképzés haladása, ha talán egyszerre nem is, de idővel véleményem felé vonja azokat is, kik eddig külön protestáns tanárképezde felállítását szükségesnek tartották. Kis Ernő. A környezet. (Részlet Drummond H. munkájából.) V. Nem valami különös az tehát, ha a lélek Istenben találja életét. Ez az ö valódi légköre. Isten, mint a lélek környezete, már a legrégibb idők óta tana volt a vallásos mélyengondolkodóknak. Hogy a zsidó költészetet mennyire áthatotta ez, kitűnik, ha ennek mellőzésével akarjuk azt megérteni. Az igaz költészet csupán más formája a tudománynak. Sokkal előbb, hogysem a vallás igazságait tudományosan kifejezhettük volna, egyes lelkesült emberek ajkain zsoltárok zendiiltek meg, melyek nem lehetnének hűbbek a természethez, még ha az inspiratiót a modern világosság ellenőrizné is. „Miképen kívánkozik a szarvas a folyóvizekre, aképen kívánkozik az én lelkem te hozzád óh Isten!“ A természeti és a szellemi analógiájának mily finom érzéke nyilvánul ezen szavakban. Miként a szarvas környezete után, ép úgy az ember a magáé után vágyakozik: miként a folyóvíz teljesen kifejezi a természeti szükségeket, ép úgy Isten magában foglalja az ember szellemi szükségleteinek kielégítését. Megjegyzendő, hogy a héber költők Isten utáni vágyakozása sohasem érint úgy bennünket, mintha az beteges, vagy természetieden lenne. Ép oly természetes rájok nézve Isten után kívánkozni, miként a fecskének fészket keresni. Képeik nem keltik fel bennünk azt a gyanút, hogy túlhajtottak volnának. Érezzük, hogy legmélyebb érzelmeiket fejezik ki. Törekvéseikben nincs semmi téves vonás. Nem fáradnak a szüntelen való óhajtozásban, hogy szeretetük tárgyával egyesülhessenek — repülni szeretnének, hogy hoz
