Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-07-12 / 28. szám
435 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 436 tartanunk vizsgálatot s úgy Írni meg a betegség receptjét. Ezért, mert más helyes mód nincs, úgy vélem, hogy maga, a most már némileg szilárd alapokon nyugvó közalap teremtse meg magának az eszközöket, készítse meg az utat, a melyekkel és a melyen megtarthatja bevonulását református népünk szerető rokonszenvébe. Kérdés csak az: miként?!“ Ez egy kérdésre nagyon sok s egymástól nagyon eltérő feleletet lehetne adni. Jó, czélra vezető lehet egyik is, másik is. De, mert minden folyó elvégre a tengerbe ömlik, e különböző feleleteknek is kell, hogy kiindulási, vagy végpontja legyen. És ez a kutatott, fontos pont megtalálható; de csakis a nép jellemében tálálható meg. Azt kell szigorú tanulmány tárgyává tenni, s ha fölismertük lényeges, sőt sokszor figyelmet sem érdemlő tulajdonságait, nem egyszer ferde túlkapásait, csak akkor látjuk, hogy mennyit, mily módon leszünk képesek elérni. Én, rövid, pár évig tartó gyakorló lelkészkedésem alatt erre nem kevesebb gondot fordítottam, mint egy sikerre, hatásra számított beszéd elkészítésére. Pedig ez is kiváló figyelmet igényel. De úgy vélem, hogy az a másik még kiválóbbat. Annak, t. i. egy predikácziónak hatásköre legtöbbször nem tartós, mig a nép jellemének megismerése a lelkészre nézve az evangéliumi özvegyasszony drága, áldott olajos korsója. Minden égető sebre jut belőle egy-két csepp hűsítő. Nem mondom, hogy azt a bizonyos olajos korsót magaménak tarthatom, de — kérem, engedjék meg, hogy magamnak hízelegjek — Isten jóvolta és kegyelmessége megengedte nekem, hogy e szép haza legkülönbözőbb vidékeinek népét s annak, gyermekkoromtól érzett ösztönömnél fogva, különösen jellemét tanulmányozhassam. Tapasztalásomhoz fűztem a betűt, melyek közül az „i“-t épen 18 éve ismerem, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a mi magyar, közelebbről jó kálvinista népünknek főjellemvonása ezen rövid pár szóban foglalható egybe: „adok, ha látom, miért adtam.“ Próbálja meg bárki, vigye keresztül az elvet, egyházi és világi, egyszóval társadalmi életünk minden mozzanatán, figyeljen és bíráljon s meg fog győződni, hogy7 ez igaz. Az „adok-várok“ elv nyer kifejesést A. G. ur fentebb említett gondolat-csoportositásában is. Csak az a nagy baj, hogy ez utón csakis azoknak rokonszenvét nyerhetjük meg, kik lelkészi nyug- és gyámintézeteinkről egyáltalán tudomással bírnak, nem is számítva a czél elérése szempontjából feltétlenül megkivántató lelkesültséget. Hát vájjon a nagy többség, mely nem ismer s igy nem is lelkesülhet, melynek — mondjuk — a kellő fogékonysága sincs meg az ezen intézmények által elérni szándékolt eszmény iránt, miként lesz megközelíthető? Ezúton, bármily dúsan látszék is rózsákkal behintettnek, bizonyára nem. Pedig egyházunk ez a része „számit“ ám s kirubrikázni egyenlő lenne halálos döféssel, melyet egyházunk testén ejtettünk. Azért a közalapról szóló törvényjavaslatnak e hiányát egyházam iránti hű szeretetem hangsúlyozta^ a velem. Igen, mert bármint keresem, nem vagyok képes megtalálni azt, mit óhajtanék. Pedig, mint mondtam, a domestika maga csinálhat magának jövőt, szebbet, jobbat, mint bárki vagy bármi más. És ezt nem valami nagy, mesterséges, bűvös-bájos, csodás eszközökkel érheti el. Egyszerű és érthető! Alkalmazkodnia kell a nép jelleméhez. Legyen magasztos, hisz az a megható; de legyen hasznos is, mert . . , adok — várok. Tagadhatatlan az, hogy a közalap megbizonyitotta hasznosságát; de úgy van vele az ember, hogy a fától nem látja az erdőt, vagy mint a tej úttal: a sok csillagtól nem lát csillagot. Igaz az is, hogy mindent egyszerre tenni lehetetlen. De hát nem lehet-é a „mindent“ körülmények parancsoló kényszere szerint kicsiny, vág}7 nagy „mindenné“ tenni? S ha már ez igaz, az is igaz ám, hogy a közalap épen azért, mert mindent akart és akar, erejét túlfeszítő munkával fárasztja. És az eredmény felséges áldás helyett sivár termés. Vajmi keveset takar abba a bizonyos „csűrbe.“ így nincs egyéb hátra, más jövő nem néz reá, mint a küzdelem. A hátralékok nővén-nőnek, a bevétel apad; pedig az igény nő s a kezelő bizottság, illetve a kon vent elhatározza, hogy a szükségletek apasztassanak 1. körlelkészségek alakítása —, 2. lelkész- és tanítóságok egyesítése, 3. egyházak társítása által. Nem szoktam könnyen megijedni, de kérem, akkor, mikor ezt, illetve az ezen kérdéseket tartalmazó esperesi körlevelet a presbyterium előtt fel kellett olvasnom, akkor — mondom — fél-
