Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-01-11 / 2. szám
25 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 26 Válasz a Dunántúli Protestáns Lap múlt évi 48-ik számában tisztelendő Bényei Gábor ev. ref. lelkész urnák vEgy vadonatúj remonstráns“ czim alatt előforduló közleményére. Mindenekelőtt helytelen eljárásnak tartom és jelentem ki, hogy a nevezett lelkész ur egyháza ügyeibe állítólagos beavatkozásomért s vélt sérelmeiért, a törvényes fórum mellőzésével a hírlapi közlések terére lép, amely téren ezt az ügyet, ha van vádaskodásainak alapja, — aminthogy szerintem, s úgy hiszem minden elfogulatlan szemlélő szerint nincsen, — eldönteni úgy sem lehet, ha pedig állítólagos sérelmei nem valódiak, úgy sem érhet el egyéb eredményt, mint hogy a közlemény egyik-másik olvasójánál — akit a tényállás szabatos ismertetésével nem hozott abba a helyzetbe, hogy magának helyes véleményt alkothasson — irántam ellenszenvet kelt fel, azonfelül, hogy alkalmat ad a kárörvendésre azoknak, akik a protestáns felekezetbeliek torzsalkodásai felett örülni tudnak és szoktak. Ami pedig magát azt az ügyet illeti, hogy Barcza Kálmán veszprémi ügyvéd ur ev. ref. vallásu leánygyermekeit a vallásban is oktatom, szinte nem tarthatom helyes dolognak, hogy a lelkész ur magokat a szülőket teljesen mellőzve, — holott vélt sérelme megszüntetése végett közvetlenül hozzájuk kellett volna fordulnia s ez lett volna részéről a szabatos eljárás, — közvetlenül ellenem fordul, teljes jóhiszeműséggel hozzáintézett levelemnek oly értelmezést törekedvén adni, hogy a tényállás ne a maga valódi színében láttassék. — Mert a tényállás egyszerűen az, hogy Barcza Kálmán veszprémi ügyved urnák az elemi iskolába járó fiú és leánygyermekeit a szülék felhívása folytán az elemi iskola tantárgyaiból külön magán órákban tanítom s mint ilyen tanítom a vallástant is, amint azt 7—10 éves gyermekeknél tanítani lehet, amely eljárásnál sem engem, sem a szüléket olyan szándék nem vezérel, hogy a gyermekek attól a vallásfelekezettől, a melyhez a törvény szerint tartoznak, valamiképen elvonassanak, s úgy hiszem ez a kérdés megítélésénél nem utolsó körülmény. A felett, hogy 7—10 éves gyermekeket nem-e leghelyesebb a keresztyén vallás általános igazságai ismeretére tanítani s lehet-e velők a felekezeti különbségek lényegét s miként megértetni, nem akarok itt vitázni, itt annak aligha van helye; azt azonban nem tarthatom szabatos felfogásnak, hogy 7—10 éves gyermekeket, ha nem saját felekezetbeli hitoktató tanít, azok saját felekezetűknek megfelelő vallási oktatásban nem részesülhetnek. Egyébiránt tessék ezért a sérelemért a szüléket feleletre vonni, úgy hiszem helyt fognak állani, részemről úgy hiszem, hogy akként járva el, mint e válaszomban jellemeztem s figyelemmel arra, hogy a leánygyermekek vallástanitásának teljesítése a szülék iránt érzett személyes jóindulatom és ragaszkodásom kifolyása, — nem követek el semmit, amit elfogulatlan szemlélő joggal szememre vethet. Azt is felhozza ellenem Bényey Gábor lelkész ur, hogy helyette egy gyenge gyermeket is megkereszteltem, ki most is él. Igaz, hogy Horváth Imre és Vajda Lidi ev. ref. házastársak sárgaságban levő gyermekét megkereszteltem, mert a kisded szerencsétlenségemre akkor talált rosszul lenni, mikor Bényey lelkész urnák, nem gondolván meg, hogy vasárnap a lelkésznek gyülekezetében a helye, — méltóztatott fiacskájához Pápára utazni. Megkereszteltem pedig ama kisdedet azért, mivel a szülék határozottan kijelentették: ha meg nem keresztelem gyermeküket, megkereszteltetik a katholikus templomban. Azzal is vádol a lelkész ur, hogy nyugdijakat élvező híveinek életben lételöket is illetéktelenül bizonyítgatom. Igaz, hogy ez is megtörtént, de ne higyje ám lelkész ur, hogy azért, mivel én erre felkértem őket, — oh nem! hanem azért, mivel lelkész urat többszöri keresésre sem találták hivatalában. Azon tiszteletnél és becsülésnél fogva, amelylyel a testvérfelekezet s a veszprémi ev. ref. hitközség tagjai iránt viseltetem, csak azon kényszerű kötelesség bírt a válaszolásra, hogy magamat pelengérre állíttatni s nevemet méltatlanul megliurczoltatni ne engedjem. ügy gondolom, olyan országban élünk, amelyben jogát mindenki érvényesítheti s sértés nélkül nem lehetne az ellenkezőt épen oly ügyekről állítani, amelyek, ha sérelmek és törvényellenesek, — amint én eljárásomról azt el nem ismerem, — azokhoz a protestáns felekezetek önkormányzati hatóságainak hozzászólása van. Mindent a maga rendes útjára, s ha az illetékes forum döntött, s eljárásomat elitélte s Bényey lelkész urnák adott igazat, s Bényey lelkész ur akarja élvezni az elégtételt olyan alakban is, hogy az illetékes forum eljárását hirlapilag is közzé teszi, — akkor megnyugszom s azt mondom: legyen kedve szerint, hanem az ily eljárás ellen, aminőt itt követett, tiltakozom s az ily fellépést visszautasítom.*) Veszprém, 1891. január 1. Horváth Dezső ág. h. ev. lelkész. *) Az »audiatur et altera pars« elvénél fogva közöljük e Választ, bár hosszas — egy teljes hónapi — késedelmezése elég jogot adhatna nekünk a közlés megtagadására is. Mivel t. Horváth ur hibáztatja ilyszerü esetnek hírlapi szellőztetését s mivel a vélt hibában mi is részesek vagyunk a B. ur czikkének kiadása által, szükségesnek látjuk megjegyezni, de csakis H. D. urnák, hogy ily esetek hírlapi szellőztetése sem nem hibás, sem nem szokatlan dolog. Ami végre a tényállást illeti és pedig ama bizonyos keresztelést és a nyugták aláírását, e tekintetben magam sem tartom H. D. ur eljárását incorrectnek s ha úgy tudom a dolgot eleitől fogva, mint most, az idevonatkozó részleteket bizonynyal nem adom ki; azt azonban legyen szabad teljes határozottsággal és elfogulatlansággal kinyilvánítanom, hogy az illető református lánykáknak fe 1 ekezetnélküli keresztyén vallásos oktatása egy ágostai hitv. lelkész által, mentegethető ugyan, de soha nem. igazolható és nem correct eljárás. S e kijelentéssel a vitát mindkét félre nézve befejezettnek nyilvánítom. Szerkesztő.
