Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-04-19 / 16. szám
253 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 254 izü, no de nálunk is van ilyen, pl. a betegekért való gyülekezeti imádkozás, — s aztán nincs is benne semmi nagyobb protestáns elv-ellenesség. A nyilvános vizsga feketevasárnap szokott lenni. Délelőtt a fiúk, délután a leányok vizsgáznak a rendes istenitisztelet végeztével. Feltűnő azonban, hogy e szertartások alkalmával kevesen maradnak bent, különösen pedig a fiuk vizsgájára. A leányokéra már többen jönnek el, persze kíváncsiságból, hogy a természetüknél fogva szerény s félénk növendékek vájjon hogyan fognak felelgetni? S tapasztaltam, hogy bizony a német leányok is csak olyan félénken, majdnem suttogó hangon felelnek, mint a magyarországiak. A kérdezés a Luther kátéja szerint történik, — de nem hagyhatom megjegyzés nélkül azt a körülményt, hogy az egyik lelkész csaknem botrányos módon fogadta a fiúkat, mintha egyenesen az lett volna föltett szándéka, hogy bebizonyítsa, milyen keveset tudnak az épen általa vezetett növendékek. A helyett, hogy segitett volna az esetleg tétovázó gyermeken, hosszas hallgatásával igyekezett fokozni a kellemetlen körülményt. E tekintetben a magyar lelkészek bizonyára sokkal tapintatosabbak, sőt határozottan udvariasak is annyira, amennyire az Ur szolgájának udvariasnak lenni illik és szabad. A tulajdonképeni konfirmátió, mint emlitém virágvasárnap szokott lenni. A városi templom ekkor mindig tömve van. Azok a szülők, kiknek gyermekük konfirmálva lesz, számukra külön fentartott helyen ülnek. A gyermekek szintén külön helyen ülnek, külön a fiúk, külön a leányok. Az istenitiszteletet sem a szokott s rendes oltár előtt s szószékből végzik, hanem a templom hajójának nevezhető tágas részén, hol oltár van fölállítva s a szertartást végző lelkész az elé áll. Szokás szerint két gyertya ég az oltáron. Az ünnepi szónok ezúttal is a kedvelt Braasch superintendens volt, ki igazi apostoli hivatottságról tanúskodó lelkesültséggel tárta föl nemcsak a konfirmálandók, hanem az egész gyülekezet előtt azokat az elveket, melyek egy keresztyén embert kell hogy vezéreljenek. „Krisztust ne téveszszétek soha szem elől! Az Ő utain járjatok, mert ő az út, élet és igazság. Ki ő benne hisz, üdvözül.“ Beszéde után fölhívta a konfirmálandókat, hogy igérik-e, hogy hű követői lesznek a mi Urunk Jézus Krisztusnak, az ő anyaszentegyházának, s meg fogják-e tartani Istennek parancsolatait? A gyermekek állva feleltek, hangosan valamennyien a három kérdésre. Ezután a lelkész felhívására egy éneket énekeltek el, melybe a gyülekezet is belevegyült, hogy részt követeljen magának a gyermekek Istent dicsőítő hálaénekéből. Most következett a fölavatás. Braasch mellé még két lelkész lépett az oltár elé. A gyermekek ötösével mentek eléjük. A lelkészek kezet fogtak velők a gyermekek aztán letérdeltek előttük s Braasch megáldó igéket mondott. A megáldás után az evangéliumból vett idézetet mondott minden egyes csoportnak. Ezalatt pedig az orgona hangjai folytonosan hangzottak, mintegy hozzácsatlakozva a papi áldást mondó szavakhoz. Mikor vége volt a fölavatásnak, az egész gyülekezet együtt imádkozott az új egyháztagok üdvéért s boldog megelégedés sugárzott az arczokon, hogy ismét uj tagokat nyert a Krisztust követők szent serege. Igen szép szokás a konfirmátió alkalmával, hogy úgy a fiúk, mint a leányok fekete ruhába vannak öltözve, minden disz s csecsebecse nélkül. A leányoknak még ít hajában sem volt semmi disz, egyetlen virágszál sem. A fiuk sem mutogatják órájukat, vagy gyűrűiket, mint ahogy a nálunk is ekkor szokásban levő ajándéktárgyakkal szokott lenni. Pedig itt inkább megtehetnék, mert igazán nagyban megy ez alkalommal az ajándékozás. Egész nagyszabású családi ünnepeket rendeznek, amelyeken bő számmal kap a felavatott gyermek ajándékokat. A kereskedésekben hónapokon át látja az ember e feliratokat: „ajándékok confirmaudusok számára.“ De az istenházába nem viszik mutogatni. Mélységes alázattal, a lelki töredelmefc külsőleg kifejező fekete ruhában jelennek meg. Különben e szokás nálunk is megvan sok helyen. Hogy a leányok nálunk a legtöbbször fehér ruhában jelennek meg, egészen helyes szokás, mely az ártatlanságot akarja jelképezni. Vajha mindenütt meg volna ez is! Azt említeni is fölösleges, hogy az egyházi énekkar alkalomszerű szereplése ezúttal sem maradt el. Virágvasárnap után jő nagypéntek. A harangok is mintha szomorúbban szólnának mint máskor. Mintha érezné ércznyelvük, hogy most bánatos érzelmekkel eltelt emberek számára szól, kik szivszorongva járulnak még ma is, annyi százesztendő múlva az Űr szilié elé e tragikus emlékű napon. Szinte hallani véljük a tömeg „feszítsd meg“jét „halál rá“-ját, mintha látnok a keresztet, a Golgotát! Bánatos érzelmeinket öntjük ki az énekben, mely a mi „Uram a töredelmes szivet szereted“ kezdetű énekünk dallamára van Írva; bánatos érzelmeinket tolmácsolja a karének; bánatos érzelmeinket csillapitgatja az Ur^szolgája, ki föltárja előttünk a mai nap rettenetes emlékekkel fölirt történetét amaz intelemmel: „meghalt az Ur, de föltárnád bizonynyal!“ Olyan áhítatot, minő ez alkalommal uralkodott a jénai gyülekezeten, még nem tapasztaltam. Igazán, szinte látszott arczokon, hogy bár emlékünnep, de szivből-lélekbol megszentelt ünnep ez. A szomorú menetű énekek, a keservet kifejtő alkalmi karének, az egyházi beszéd mind-mind hű kifejezője a nagypénteki gyásznak. Nagy ünnep ez, mert az úrvacsorát is ekkor osztják ki a legnagyobb szertartások között. Egy kis pápistás maradvány azonban itt is feltűnik, az t. i., hogy a harangok megszólalnak a szent jegyek megállásakor. A szertartás különben a szokásos, egy pár helyi eltéréssel megtoldva. „Nincs itt az Ur, feltámadott!“ szól a húsvéti örömige. „Mit keresitek az élőt a holtak között?“ 8 van öröm a nagypénteki gyász után. Kik harmadnappal előbb szívszorongva, bánatos érzelmekkel, szomorú hangulattal voltak jelen a templomban, most örömtől sugárzó arezczal jelennek meg s szinte hallani vélem a németek ajkairól is a mi húsvéti énekünket: „Nincs már szivem félelmére, Nézni sírom fenekére, Mert látom Jézus példájából Mi lehet a holtak porából.“
