Dunántúli Protestáns Lap, 1891 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1891-04-05 / 14. szám
'217 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 218 (109. és köv.) egyszerűen azért, mert Szt. az ő verseiben ösmertette, de egyúttal czáfolta és kárhoztatta „Arrius igen hamis vallását“, mely „sok bolond embernek igen tetszék.“ No ha ezért Sztárait az unitárizmus úttörőjének, az újszerű hitelvek legelső hirdetésén íáradozőnak képes állitani K. ur, ugyanezzel a joggal és fáradsággal akár Méliuszt is unitár-apostolnak hirdetheti. Hasonló sajátságos logikát veszünk észre következő fejtegetésében: „János Zsigmond kora halálát emlegetik gunyolóan (hol?) orthodox atyánkfiái az unitárizmus bukásaképen Erdélyben. Mi nem találunk gúnyolni valót e napon, mely a protestantismus hanyatlásának napja Magyarországon. „János Zsigmond halála buktatta meg Dávidot, Dávid bukása hozta Erdélybe a jezsuitákat. E jezsuiták téritették meg Kolozsváron Pázmány Pétert, ki kezet fogva II. Ferdinánddal, a János Zsigmondnak szánt ara fiával, visszatérhette kath. hitre a már prof. Magyarországot.“ (225.) Ugyan ugy-é? Hát való komoly történeti munkába az ilyen feltételes consequentiákon épült okoskodás? Még megérjük, hogy legközelebb e fajta problémákról fognak történeti művek megjelenni: „Mi történik, ha Luther nem németnek, de olasznak születik?“ „Mi történik, ha a nagy Napoleon születése előtt meghal?“ „Mi történik, ha Moltke franczia marechal lesz?“ és igy tovább, ad infinitum. Bocsánat, hogy ily hangon beszélek; de K. ur az ilyet szereti használni s bizonyára az ilyet érti meg legjobban. Például ily különösen, mondhatnám elválaszthatlanul vegyül nála a gúny a komolysággal e szavakban: „Távol legyen tőlünk kicsinylenünk e lépés (az 1567. debreczeni zsinat) fontosságát, mely által e fáradhatatlan debreczeni főpásztor (Méliusz) a genfi egyházalkotó mellé emelkedik. Jól tudjuk, hogy e 74 kánonban és 2 hitvallásban kiönté Méliusz egész lelkét, fölülmúlván önnönmagát és nem mulatván felül a két magyar hazában senkitől. Ezt mind jó, mind rossz -oldalaira nézve készséggel elismerjük. A jó az volt, hogy az egybegyült 17 magyarhoni esperesség segélyével a fenyegetőn terjedő s talán részekre is bontó unitárizmus ellenében már jó előre erős magyar kálvinhitü egyházat alkotott, mely a külföld, p. o. a tehetetlen helvéták, vagy xi pártviszálytól szakgatott Németország megfelelő rokonszenvére és segélyére is némileg támaszkodhatott, A rossz az volt, hogy ha mindaz, a mi e hitvallásokban szentesítve és e kánonokban javasolva van, életbe lép, akkor Magyarország oly véres barbárságba sülyed vissza, mely példátlan a protestáns művelődés történetében. (66. 67.) Igen derék! Más szavunk nincs is az egészhez, csupán annyi, hogy eszerint K. ur mit sem tud arról, hogy a magyar kálvinhitü egyház az elmúlt századokban nemcsak a tehetlen helvéták, vagy a pártviszályoktól szakgatott Németország, hanem az akkor igen tekintélyes és hatalmas Hollandia és a még tekintélyesebb és hatalmasabb Anglia rokonszenvére és segélyére is támaszkodhatott. De hát Hollandiát és Angliát ki kell törülni az unitárius térképről, hogy a kálvinistáknak egy állítását nevetséges szinben tüntethessük fel! Különben mit ér neked szerencsétlen magyar kálvinizmus, sőt egész szerencsétlen Magyarország, a külföld rokonszenve és segélye?! Hiszen „csak most érkeztünk el mind közönségesen a Servet és Dávid Ferencz, a Yálaszuti és Enyedi György által oly régen hirdetett álláspontra. Ha két vagy háromszáz évvel ezelőtt már eljutottunk volna oda, . . . hol állanánk most protestáns művelődés és tudományosság tekintetében és hol állana hazánk a protestáns világ becsülésében /“ (227.) Valóban szép és nagy szavak, de tartalom nélkül. Épen ezért nem akarjuk „a felhányt szarvakat a kolozsvári bárány felé forditani,“ (113) még kevésbé akarjuk Dudicsnak Méliuszhoz intézett épületes válaszát újabban használatba venni s Kolozsvárra küldeni: csak annyit mondunk, hogy mi, úgy is mint magyarok, úgy is, mint kálvinisták, teljesen meg vagyunk elégedve azon helylyel, hol a prot. világ becsülésében állunk; ha unitárius atyánkfiái azt hiszik, hogy ők ugyané tekintetben nálunk fentebb, sokkal fentebb állanak, legyen nekik az ő hitök szerint; de csak magokról beszéljenek ám és ne az egész hazáról ; a magok nevében sopánkodjanak és ne mindnyájunk nevében ! * * * Nem volt szándékom rendszeres birálatot Írni Kanyaró munkájára, csakis szerző nagymérvű elfogultságát s többször nyilvánuló „szertelen vakmerőségét“ (116) kívántam saját szavaiból és állításaiból kimutatni. Igénytelen megjegyzéseimet nem végezhetem egyébbel, mint bevezetés
