Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-02-23 / 8. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 120 ÍV. sait ök is erővel és fegyverrel verhessék vissza. Úgy hogy, nézetem szerint, nem Angolországban, Németországban és Scliweitzban nyerte meg a protestáns egyház fogalmának megfelelő külszervezetét, hanem sokkal inkább Francziaországban, Magyarországban a mind két felekezetű evangéikus oknál, az angol presbyterianusoknál, a skót szabad egyházban és az amerikai különbféle felekezetek egyházában, a mint azt a németországi és schweitzi tekintélyes egyházjogi irók is általában elismerik. És ha tekintjük az ugyanazon államban élő különböző szervezetű protestáns egyházakat, azt Iájuk, hogy azon nagy pártfogás és anyagi előnyök daczára, melyben az állam-egyházak részesülnek, a hit és erkölcsi élet az önkormányzattal biró, állami hatalomtól független egyházakban jobban virágzik, mint az állami hatalom által fentartott egyházakban. Az angol presbyterianismus, a skót szabad egyház, hi vei számarányához képest, az egyházi élet terén nagyobb életerőt mutat, mint az anglicán egyház. De ha talán Angolországban Németországban, Scliweitzban, hol a polgárok nagy többsége, majdnem összesége, protestáns, előnyös is a protestáns egyháznak az állammal való összeolvadása, a mit én kétségbe vonok, nagy kérdés: vájjon előnyös volna-e minálunk is? Hiszen minálunk a protestáns egyház füveinek száma alig teszi az ország lakosságának egy ötöd részét, a katholikusok pedig körülbelül felét teszik, tehát tulajdonképen, midőn az önkormányzatot eladnánk az államnak, a katholikusoknak adnánk el; mert hiszen az állami és polgári ügyekben végre is a szavazattöbbség dönt és azon nyugszik majd minden politikai hatalom. Ily viszonyok, ily körülmények között az egyház önkormányzatának feladása valósággal öngyilkosság volna. 5. De nem csak lehetőnek, hanem szükségesnek is tartja czikkiró a reformált egyház autonómiájának eladását. „Az egyház részéről szükséges az önkormányzat eladása, hogy a papoknak jobb fizetése tehessen ■ az államnak szüksége van a protestáns egyház autonómiájának megvételére, hogy legnagyobb ellenségétől megszabaduljon. Mert a magyar állam és az önkormányzattal biró reformált egyház természetes ellenségei egymásnak; egyiknek erősödése a másiknak gyöngülése és viszont.“ Az ember alig akar hinni saját szemeinek* hogy ezt az erdélyi „Protestáns Közlöny “-ben egy kálvinista lelkész Írja és pedig irja úgy látszik, komoly meggyőződésből, mintha a legnagyobb igazságokat hirdetné a világnak, sőt igyekszik hosszas bizonyitással igaznak bizonyítani azt, a minek bebizonyitása lehetetlen. Mert hát azért volna szükséges eladni az autonómiát, hogy a papoknak jobb fizetése lehessen. Erre elsőben is az az észrevételünk, hogy a protestáns egyház létezésének talán nem egyedüli és kizárólagos czélja az, [hogy lelkészei jó fizetéssel láttassanak el. Hiszen maga az egész lelkészi kar csak eszköz az an}raszentegyház czéljai elérésére és a lelkészek vagyoni jólétének magas foka még nem egy értelmű az egyház vallásos és erkölcsi életének virágzásával; a minthogy korántsem épen csak ott virágzik az egyházban a hit-erkölcsi élet, a hol a legjobb papi fizetések vannak. Második észrevételünk az, hogy a protestáns egyház csakugyan nem volna méltó arra, hogy éljen és mint társadalmi tényező tekintetbe vétessék, ha most, midőn saját erejének és tevékenységének kifejezésében senki által nem gátoltatik, sőt az állam és társadalom által hathatósan pártfogoltadk (államsegély, Baldácsy-alapitvány stb.) nem tudna módot és eszközöket találni arra, hogy lelkészei, ha nem nag}", de tisztességes javadalmazásban részesüljenek a nélkül, hogy az állam által fizetett hivatalnokokká lennének. A mi pedig a másik állítást illeti, hogy a magyar államnak az önkormányzattal biró ref. egyház a legnagyobb ellensége; erre egyszerűen ki lehet nyilatkoztatnunk, hogy badar beszéd. Ezt nem állitotta még eddig soha senki, a ref. egyháznak még legnagyobb ellenségei sem: még a legelfogultabb katholikusok is inkább azt vetik szemünkre, hogy mind mi magunk reformátusok, a magyar hazafiságot és hazaszeretetet illetőleg némi elsőbbséget vindicálunk magunknak ő velők szemben, mind a közvélemény és más illetékes államhatalmi tényezők talán megkülönböztetőleg méltányolják ez irányban egyházunknak érdemeit: de azt soha, még senki szemünkre nem vethette, hogyr a magyar reformált autonom egyház természetes ellensége volna a magyar államnak. De hát mire épiti e képtelen állitást Balogh Sándor tiszttársunk? Arra úgymond, hogy „az állam iránt ellenséges érzületet tápláló egyházak minden nemzeti, vagyis állam-erősitést ezélzó aj törvények hozatalánál, a reformált egyház magatartására néztek, attól szabandó meg álláspontjukat“
