Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-06-08 / 23. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 364 363 lielvetica Confessio nem volna már reánk nézve kötelező de kérdem, mi szükség a confessio nevét felvenni az egyház czimébe? Vájjon a skót kálvinisták egyházukat „westminsteri hitvallású egyháznak" mondják, azért, hogy ők a westminsteri hitvallást tartják ? Vagy a franczia református egyház „franczia hitvallásúnak“ mondja-e magát? Senki se becsülheti inkább a lielvetica confessiót mint én. Igenis nagy hiba. hogy oly kevéssé ismerik ezt egyházunk tagjai, s gyakran még papnövendékeink sem ismerik. Tehát ösmertetni kell ezt. s leendő papjaink ezután is ennek megtartására köteleztessenek: de egyházunk czimébe ne vegyük föl. mert eunek egyedüli örök alapja a szentirás, a Krisztusról szóló evangyeliom. Azért is egyedül a „református“ vagy „reformált“ elnevezés helyes, mert a nép egyedül ezt használja. Népünk soha nem használta a „helvét hitvallású“ elnevezést. s itt valóban azt mondhajuk: „vox populi, vox Dei.“ Továbbá felettébb fontos az. hogy a „reformált“ elnevezés fentartásával fentartjuk egyszersmind az összeköttetést külföldi hitrokonainkkal. Vegyük például, hogy egy magyar ember egy hollandiai földmi vessel találkozván azt mondja neki „Én helvét hitvallású evangélikus vagyok“ ; akkor igen könnyen megeshetik. hogy ez a hollandus egyhamarjában nem is tudja, hogy milyen szektához tartozik a mi emberünk. De ha ez azt mondja: „En a református egyház hive vagyok,“ akkor a hollandus paraszt azonnal kezet fog vele s feleli: „Én is az vagyok.“ Azt kell. hogy keressük mindig, ami összeköt bennünket hitünk sorsosaival. s nem azt, ami elválaszt bennünket, Hiszen nyelvünk s földrajzi fekvésünk, fájdalom, úgy is eléggé elválasztanak bennünket! Végre egyáltalán nagyon kényes dolog, valamely egyház nevét megváltoztatni. Ha most újra változást teszünk egyházunk elnevezésén, könnyen lehet, hogy egy-egy pápista ember azt mondja: No lám, ezek az — eretnekek maguk se tudják mi a helyes neve az ő szektájuknak, mert minduntalan változtatnak rajta! A debreczeni zsinat bölcsen és helyesen állapította meg egyházunk elnevezését, nem kell azon változtatni semmit. Én a zsinat egy határozatának sem örültem anyucit, mint éppen ennek. No. gondolám, ha Németországon s Austriában nincs is már meg hivatalosan a református egyház, de Magyarországon, hála Istennek, van még egy nagy, népes egyház, mely hivatalosan is reformált egijháznah nevezi magát. Jurányi Gusztáv. Anselmus és az ontológiai bizonyiték. (Folytatás.) Anselmus híressé vált monologíumában Augustinusra s közvetve Aristotelesre támaszkodva, kosmologiaí utón kisérti meg bebizonyítani Isten létezését. E bizonyítékot azonban nem találta elég nyomósnak s különösen bántotta az a tudat, hogy benne az absolutnak létezését a relativ létezők valóságától tette függővé. A vágy: Isten létezését mindentől függetlenül, napnál világosabban demonstrálhatni. oly erős volt lelkében, hogy mint említők, ez a gondolat mindent háttérbe szorított, mig végre az óhajtott megoldás megszerezte lelkének nyugalmát. E megoldás az ontológiai bizonyiték, s a mü, melyben ez le van téve, a proslogium. A hév, mely ez iraton elömlik, a tömörség, mely ly el a gondolatok egymás mellé vannak helyezve, előnyösen elüt az ontológiai bizonyiték későbbi hideg, terjengős fejtegetéseitől, mint azt pl. Descartesnál vagy különösen Mendelssohnnál látjuk. Az egész, mint egy imádság, van Istenhez intézve: „Domine Deus qui das íideiintellectum, da mihi ut, quantum scis expedire, intelligam quia es, sicut credimus, et hoc es quod credimus.“ S amily buzgó a fohász, époly meleg szívből fakadó a hálaadás: „Gratias tibi, bone Domine, gratias tibi: quia, quod prius credidi te donante, jam sic intelligo, te illuminante, ut si te esse nolim credere, non possim non iutelligere.“ Az ontológiai bizonyiték Istennek az emberi észben meglevő fogalmából indul ki. Anselmus, hogy bizonyítékának annál nagyobb súlyt adjon, a XIV. zsoltárban említett balgát, ki igy szól az ő szivében: nincs Isten, kényszeríti egy legtökéletesebb lény elismerésére és pedig ilyképen: Maga a balga is (ki t. i. az Isten léteiét tagadja) érti mit mondok, ha ezt mondom „a legfőbb jó, melynél főbb nem gondolható,“ s amit ért, az értelmében van, ha mindjárt nem látja is be, hogy létezik (et quod intelligit utique in ejus intellectu est, etiam si non intelligit ill ud esse.) Persze különbség van abban, hogy nekem valamely dologról van-e csak fogalmam, vagy egyúttal annak létezéséről is (Aliud est rem esse in intellectu, et aliud, intelligere rem esse). Tehát két féle létezés van, először a fogalomban (in intellectu) és azután a valóságban (in re) létezés. Már most hogy a legfőbb, ami gondolható, legalább fogalmában létezik, kénytelen a balga is elismerni. De ha e legfőbb csak a fogalomban léteznék, úgy képzelhető volna valami tökéletesebb és nagyobb, t. i. az, ami nemcsak a fogalomban, de a valóságban is létezik. így hát a legtökéletesebb nem volna a legtökéletesebb, ami nyilvánvalókig ellenmondás. Tehát a legtökéletesebbnek nemcsak a fogalomban, de a valóságban is kell léteznie. (Convincitur ergo insipiens esse vei in intellectu aliquid bon urn quo május cogitari nequit, quia hoc quum audit intelligit, et quidquid intelligitur in intellectu est. At certe id quo május cogitari nequit, non potest esse in intellectu solo. Si enim quo május cogitari non potest, in solo intellectu fórét, utique eo quo május cogitari non potest, május cogitari potest (sc. id. quod tale sit etiam in re.) Existit ergo proeul dubio aliquid, quo május cogitari non valet, et in itellectu et in re.) És pedig úgy létezik a legfőbb, hogy nemlétezése még csak nem is gondolható, mert ha gondolható volna, úgy nem lenne többé a legfőbb. Istenről való fogalmunk tehát nemcsak szubjektív s esetleges, hanem szükségképpeni. Ha e bizonyítékot, melyet — hogy Anselmus alaptévedését kimutathassuk — eredetiben is közöltünk, kivetkőzte tjük a hozzá nem tartozó szavakból, melyek a
