Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-05-11 / 19. szám
303 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. (lei példájára már a zsinat helyének kérdésével is három négy évig bolonddá tehetné a világot.5) Sokak előtt megfoghatótlannak tetszik, hogy Róma oly időben, midőn egyik népet a másik után elhódította ez a mozgalom, hajthatatlan szívóssággal és makacssággal megtagadta azt, amit önmaga igazságosnak s méltányosnak kellett hogy elismerjen. De itt három ok működött össze. Első volt a pápa összes környezetének hatalmas s összetartó ellentállása, a kúriáé, mely hasznot s nyereséget húzott a visszaélésekből. A második ok a hatalom csökkentésében volt, mely kétségkívül minden reformmal elhárithatlanul össze volt kötve; — mert hiszen épen a pápai rendszer kifejlődése, a központi biirokratiával s minden körökbe zavarólag benyúló főhatalommal rontotta meg oly mélyen az egyházat ; egy-egy visszaélésnek megszüntetése, a régi tannak s fegyelemnek helyreállitása pedig azonnal csökkentette vagy megszorította volna a pápai hatalmat. De legfőképen a pápaságot minden reform ellenségévé tette harmadszor: a római egyliázkormányzás legfőbb elve, úgyszólván lelke, — azon elv nevezetesen, hogy egy egyszer kijelentett igényről soha 'nein szabad lemondani, a világ előtt soha hibát vagy tévedést vem szabad bevallani, s tehát helyrehozni sem szabad. A tekintélyt érintetlenül kell hagyni, sőt a lehető legmagasabb fokra kell emelni. Emez elvhez alkalmazkodott különösen a jézsuiták uj rendje, mely épen ez időben jött segítségére a szorongatott pápaságnak. Megmutatták ezt mindjárt a keli elvnek nagy kérdésénél, melynek megengedését akkoriban még azok a fejedelmek is sürgették, kik máskülönben teljes idegenséggel viseltettek a Protestantismus iránt, mivel csak ig}T vélték alattvalóikat a régi egyházban megtarthatni. De a jézsuiták, élükön Canisius. győztek azon állításukkal, hogy ezen kérdésnél mindenekelőtt az egyház tekintélye bir döntő súlylyal értvén ezzel a pápáét, mert ők csak ezzel gondoltak. Hogyan is lehetne, mondák, ha most ebben valamit engednének, a pápák előbbi magatartását, a véres háborúkat, számtalan emberélet feláldozását igazolni!*) Ha figyelmesen körültekintünk Németországban az 1520-tól 1568-ik terjedő időközben, észreveszsziik. hogy a régi egyház híveinek ellentállása egyre gyöngébb lesz, a kathólikusok száma mindinkább fogy, s végre a protestáns felfogás mint egy mindent magával rántó hatalmas folyam zajlik tova. Én egy régebben kiadott müvemben nagy fáradsággal összekerestem mindama német tudósokat, kik még hívei maradtak, vagy szívesen maradtak volna, a régi egyháznak, — de mégis egy kis seregecske volt csak. A pápai nuntiusok jelentéseiben a harminczas években olvashatni, hogy még volt sok úgynevezett „exspectans“, kik semlegesek akartak maradni, inig egy valódi zsinat a helyes utat megmutatná; olvashatni, hogy ezeket a nuntiusokat a legelőkelőbb férfiak, fejedelmek is, könnyezve kérték, esedeztek nekik, hogy a pápának egy azonnal összehívandó általános vagy pedig németországi zsinatnak, mint a régi egyház megmentése egyedüli módjának sürgős szükségességét szivére kössék. s) 1. Reiman n, Forschungen zur deutschen Geschichte. VI'. <501 és 594. *) 1. Sacchini. Canisii vita. p. 199. 304 Mindazok, kik tudományos képzettséggel bírtak mindenekelőtt az iskolavezetők s humanisták befolyásos osztálya, de még maga a klérus is legnagyobbrészben a protestántismus pártjára állottak. A klérus a mozgalom kezdetéit még rendkívül népes volt, mert a német egyház a leggazdagabb volt a világon. Számtalan volt az egyházi alapítvány, még egy kis városnak is volt 30—40 papja, hozzá még szerzetei és szerzetesei. S most azt látjuk, hogy ez a klérus seregesen átpártol a reformátiohoz, vagy pedig a behozott protestáns átalakulásnak legcsekélyebb ellenmondás nélkül aláveti magát. Azon tartományokban s városokban, hol a refonnátiot egyszerre, az állami hatalom vagy városi tanácstól rendelt visitatio s új egyházrend kihirdetése által keresztülvitték, a kathólikus klérus nem vándorolt ki. amit könnyen megtehet vala, hanem megmaradt helyén — hol készen, hol kelletlenül alávetvén magát az uj rendnek; a szerzetek feloszlatása is csak azt eredményezte, hogy a barátok protestáns papokká lettek, vagy polgári foglalkozást kezdtek. Pedig a délkeleti Németországban százanként voltak üres papi állások s nem egy üresen álló zárda. Szívesen befogadták s ellátták volna itt a reformátio elől netalán menekülő papokat s szerzeteseket, csak jöttek volna. S ez oly időben történt, midőn köröskörül Európában, — Francziaországban. Angolországban. Németalföldön, Olasz- s Spanyolországban, a máglyák tüze lobogott s az emberek ezrei inkább tüzhalállal múltak ki. semhogy hitüket megtagadták volna. 1557-ben a pontosan tudósított Badoero velenczei követ jelenti: Hét tizede a német nemzetnek a lutherismus Ilivé; két tized más felekezetekhez — a református vagy anabaptista valláshoz — tartozik; csak egy tized maradt kathólikus. Az osztrák német tartományok s Csehország legnagyobb részben protestáns volt; Bajorországban a nemesség, maga II. Miksa császár, ha külsőleg kathólikus maradt is, valóban ama felekezethez tartozott. Lassanként, a 16-ik század vége óta s a 17-ik elején, Németország fele mégis kathólikussá lett ismét. Egyrészt azért történt ez, mivel a protestánsok belső egyenetlensége s theologusaik gonosz czivakodásai a nép előtt visszatetszést s kínos bizonytalanságot szültek, s sokak előtt a régi egyház szigorú tekintélyelvét s egyöntetűségét előnyösebbnek tüntették föl. De legfőképen mégis elnyomás, a protestáns papok el fizetése, az állhatatosak száműzetése, protestáns bibliák, katechismnsok, énekes könyvek kiirtása, szóval következetes alkalmazása a jézsuiták által megkezdett s sikeresen használt kényszernek voltak az eszközök, melyekkel az úgynevezett ellenreformátiót az osztrák s bajor tartományokban s az egyházi fejedelmek területein keresztülvitték.“ íme igy nyilatkozik Döllinger. — Vájjon kell-e a reformátio s protestántismus jogosultságára erősebb bizonyíték. mint az, hogy a kathólikus egyház legnagyobb történetírója, ki azelőtt a protestántismus leghevesebb ellenzője volt, utóbb behatóbban tanulmányozván a reformáló korszakát, éves korában, a sir szélén állva, ily vallomásra érzi magát indíttatva? Jurányi Gusztáv.
