Dunántúli Protestáns Lap, 1890 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1890-05-04 / 18. szám
287 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 288 gasztos lelki cselekedetünk. Több rom. katholikus is volt n hallgatóság soraiban. Ide iktatom azoknak névsorát, kik résztvettek ezen istenitiszteletben: Kerekes Sándor ref. lelkész és neje; Oémessy Miklós polg. isk. tan. és anyja; Tóth Andor postafőnök; özv. Varannay Istvánné, leánya, liai: Sándor és János járásbirósági hivatalnokok; Kaliczky Kálmán adúliiv. ellenőr; Veress László postatiszt és neje. A szent asztalra kenyeret özv. Varannay Istvánné, Kort Gémessy Miklós atyánkfiái ajándékoztak. Ez a története a szeniczi első magyar református istenitiszteletnek. S midőn a hitben sorsos atyánkfiái előtt a keresztyéni reménység ünnepe egyházi életök hajnalát is symbolizálta itt Szeniczen: ugyanakkor a kétség árnya is megjelent, hogy t. i. lesz-e e szép kezdetnek folytatása, meddig, s nincs-e közel a vég'? Mert kezdeményezésünk állandóságát kizárva látjuk, mihelyt híveink foglalkozási köreit tekintjük, kik nagy részben mozgó államhivatalnokok. Mert az is csak a véletlennek, úgy szólva az áthelyezések szeszélyének tulajdonítható, hogy e kis tótnémet városkában, itt a morva határ mellett, ennyien verődtünk össze reformátusok. Midőn e sorokat közlöm, nem zárkózhatom el annak örömteljes érzetétől, hogy a magyar állameszme érdekében mindig legelöl harczoló református egyházunk itt is életjelt adott magáról, hol a magyar szóra, magyar szívre oly annyira nagy szükség van; s nem tudom eltitkolni annak megnyugtató, megszentelő érzését, hogy mi is járultunk egy tégladarabbal ahoz az örökké épülő örökké szépülő Ház emeléséhez, melynek szegletköve a mi Urunk a Jézus Krisztus! Szenicz (Nyitram.) 1890. apr. 9. Ifj. Kerekes Sándor ev. ref. pap, tanár.*) Döllinger a német reformácziőről. Nagyon érdekes olvasni, hogy a hires Döllinger Ignácz, aki még néhány évtizeddel ezelőtt oly szerfelett hevesen támadta meg a reformácziót s protestantismust, egyik legújabb, csak két évvel halála előtt megjelent müvében: „Über die Wiedervereinigung der christlichen Kirchen“ hogyan nyilatkozik a német reformáczióról. Müvének e részlete szószerintifforditásban igy hangzik: „Nincsen sok év a világtörténelemben, melyben két végzetes nap oly közel állana egymáshoz, mint az 1517-ik év márczius 1.6-a és október 31-e. Az előbbi napon több évi tartam után, befejeztetett Romában az V-ik laterani közzsinat, s ezzel sírba szállt a felülről eszközlendö egy*) Ez érdekes tudósítást a legnagyobb örömmel közlöm s «egyúttal felkérem régi jó barátomat, bogy ottani missiói tevékenységéről ezután is tudósítsa lapunk olvasó közönségét. Szerkesztő. házi reformnak utolsó reménye. Úsak egy czélra tört az olasz püspökök eme gyűlése: arra, hogy a pápa hatalmát még inkább növeljék, s egy önállóan reformáló zsinatnak lehetőségét (mint amilyen a báseli volt) örök időkre meghiúsítsák. Hét hónappal utóbb Luther Wittembergben kifüggesztette tételeit, s elkezdte ama harczot, mely 350 év után még távolról sincs befejezve. A reformácziónak nevezett mozgalom oly mély alappal birt a kor viszonyaiban, oly szükségességgel fejlődött ki a megelőző századok állapotjaiból. hogy a nyugatnak összes népeit sorra meghódította; még a pápaság szülő hazájában, Olaszországban is oly hatalommá lön a lelkikben, hogy utóbb IV. Pál pápa kijelenté: A pápaság egyetlen szilárd s biztos támasza Olaszországban az inquizitio, börtöneivel s máglyáival.*) Itt azonban, valamint .Spanyolországban ismét kiirthatták, habár rettenetes emberáldozatokkal; de Németországon oly mélyen benne volt a nemzet velőjében, hogy ily feladattal szemben még egy spanyol hittörvényszék is végre hajótörést szenvedett volna. A reformáczió e hatalma s ereje csak részszerint tulajdonítandó azon férfi egyéniségének, ki annak Németországon kezdeményezője s szóvivője volt. Luthert elragadó lelki nagysága s csodálatos sokoldalúsága, igaz. korának s népének kiválasztott emberévé tették: nem volt soha német ember, ki nemzetét oly intuitióval megértette volna, kit viszont nemzete oly teljesen felfogott, hogy úgy mondjam, magába szitt volna, mint ez a wittembergi augusztinus barát. A németek elméje s lelke olyan volt az ő kezében, mint a lant a művész kezében. Hiszen többet is adott ő nekik, mint valaha a keresztyénség korszakában egy férfi az ő nemzetének adott: nyelvet, népies tankönyvet, bibliát, egyházi éneket. Minden, amit ellenfelei vele szemben felhozhattak vagy állíthattak, gyengének, erőtlennek, színtelennek tűnt fel az ő elragadó ékesszólása mellett; amazok dadogtak, ő beszélt. Csak ő nyomta fel a német nyelvre, német szellemre lelkének maradandó pecsétjét, annyira, hogy még azok is közülünk, kik őt lelkűk mélyéből gyűlölik mint a nemzet nagy tévtanitóját s elcsábitóját, máskép nem tehetnek: kell hogy az ő szavaival beszéljenek, az ő gondolataival gondolkodjanak. S mégis — még hatalmasabb mint a szellemvilág ez óriása volt a német nemzetben a vágy, felszabadulni egy megromlott egyházszervezet bilincseiből. Ha nem lett col na soha Luther} Németország még sem maradt volna meg kafholihúsnak. Felismerhetni ezt azon buzgó sympathiából, melylyel különösen déli Németországon, a keresztségismétlők tudománya találkozott. Ezen az alsóbb néprétegek közül előállott tudományt hevesen ellenezték a hivatalos tlieologusok; lényegesen különbözött Luther tudományától, kinek kedvencz dogmáját, a hit által való megigazulást elvetette: de mennyien feláldozták még életöket is a vallás ezen alakjáért! S ha a fejedelmek, gyors együttműködésben híveinek vérében el nem fojtják ezt az, igaz. nemcsak vallásos, hanem egyúttal politikai s szocziális mozgalmat: Németország valószínűleg nem lutheránusok s Zwingii-féle reformátusok közt oszolt volna meg, mint utóbb történt, hanem anabaptisták s lutheránusok közt. *) Onuphrii Panvinii Vitae pontiiieum, ed. Colon. 1593 p. 457.
