Új Dunántúli Napló, 2004. november (15. évfolyam, 299-327. szám)

2004-11-20 / 317. szám

2004. NOVEMBER 20., SZOMBAT - DUNÁNTÚLI NAPLÓ RIPORT 7 KULTÚRA ­Válaszlevelek dr. Horváth Gyulának Nemrégiben Kaposvár is bejelentette, hogy önálló pályázatot nyújt be az Európa Kulturális Fővárosa címre. Magyarországon így már tíz város szállt be a versengésbe. A hírre reflek­tálva, egy héttel ezelőtti lapszá­munkban, dr. Horváth Gyula, az MTA Regionális Kutatások Központjának főigazgatója, a Kaposvári Egyetem honoris causa doktora nyílt levelet intézett Kaposvár és Pécs polgármeste­reihez. (A szerk.) Tisztelt Főigazgató Űr! Köszönöm, hogy levelében felhívta a közvélemény fi­gyelmét az együttműkö­désre. Magam, mint az eu­rópai regionális együttmű­ködés szellemét sajátjának érző ember, egyetértek Önnel. Mert bennünket, Pécset és Kapos­várt összeköt e régió, összekötnek az itt élők problémái, s közösen kell keresnünk a megoldásokat, a lehetőségeket is. Ezért üdvözlöm az Ön megszólalását, mert e szellemet érzem soraiból. Biztos va­gyok benne, hogy amennyiben Kaposvár nyeri e pályázatot, úgy számíthatunk együtt­működésükre, mind a lebonyolításban, mind a helyszínek, a javaslatok kiválasztá­sában, s magában a programalkotásban is. Tisztelt Főigazgató Úr! Teljes felelősséggel biztosíthatom Önt, s valamennyi pécsi polgárt, hogy amennyiben e nemes, sok lehetőséget magában rejtő ver­senyt Pécs nyeri, úgy Önök is számíthatnak ránk valamennyiünkre, kaposváriakra. Kaposvár, 2004. november 19. Üdvözlettel: Szita Károly polgármester Tisztelt Főigazgató Űr! Örömmel olvastam a Dunán­túli Napló 2004. november 13-ai számában azt a nyüt le­velet, amelyet Kaposvár és Pécs polgármesterének cím­zett az Európa Kulturális Fő­városa pályázat kapcsán. Örömmel, mert soraiból az őszinte aggoda­lom sugárzik a régió és benne városai sorsá­ért, és persze szomorúan is, mert egyáltalán sort kellett kerítenie erre a levélre. Mindemellett meglepődtem, hogy ma­gam is címzettje vagyok levelének, ugyanis úgy érzem, nem szolgáltam rá a feddésre, ellenkezőleg: eddigi politikai pályafutásom minden lépését a konszenzuskeresés, az együttműködés, a toleranciára való törek­vés jellemezte - legalábbis mindig ez volt és ez lesz a szándékom. Mindez új hangsúlyt kapott attól a naptól kezdve, hogy hazánk az Európai Unió tagja lett, hiszen a partner­ség elve az Unió egyik fundamentuma. Másrészt: mint az már sok, e témában meg­jelent újságcikkből, különböző megnyilatko­zásokból közismert, Pécs már több éve elhatá­rozta, hogy - ha módja lesz rá - indulni kíván az Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésé­ért kiírt pályázaton. Éppen Ön írja nyüt levelé­ben, hogy „Tavaly márciusban közel száz ka­posvári, pécsi, szekszárdi és Budapesten élő művész, építész, egyetemi oktató, kutató és kulturális szakember levélben fordult a mi­niszterelnökhöz, amelyben azt javasolta, hogy a Budapestnek ígért címet - az európai gya­korlatnak megfelelően - Pécs kaphassa meg. Elismert személyiségek, európai hírű szelle­mi és kulturális műhelyek ezt a célt támogat­va - sok-sok érdek- és nézetkülönbséget félre­téve - párbeszédet kezdtek egymással és Pécs város vezetőivel. Nyilvánvalóvá vált az a szán­dék, hogy Pécs csak a régió többi városának közreműködésével valósíthatja meg sikeresen az európai kulturális programot” Mi ennek szellemében partnereket ke­restünk. Hívó szavunkra jelentkeztek test­vérvárosaink, Seattle-től Eszékig, hogy részt vennének a programokban, de szíve­sen csatlakozik hozzánk számtalan város a régióból Pakstól Barcsig. Eddig mintegy negyven helyről érkezett pozitív visszajel­zés, közel harminc önkormányzattal vettük fel személyesen is a kapcsolatot. Mindegyi­kük kinyilvánította támogató szándékát, ezen belül mindhárom dél-dunántúli me­gye önkormányzata, a Pécsi Püspökség és a Pécsi Tudományegyetem is társulni kíván hozzánk, s mint ismeretes, társnak jelent­kezett egy hozzánk hasonló méretű város, Szeged is. Ekkor jelent meg Kaposvár elhatározása, miszerint nem a regionális együttműködés­ben gondolkodik, hanem önállóan kíván in­dulni a címért, s ezt azóta Szita Károly pol­gármester hozzám írt levelében megerősítet­te: „Látva Kaposvár fejlődési ütemét, régiós szerepét a város vezetése úgy gondolja, hogy Budapest, Győr, Debrecen, Pécs, Eger, Sop­ron, Kecskemét, Veszprém mellett pályázik a címre, él a lehetőséggel.” - indokolja Somogy megye székhelyének ambiciózus törekvését polgármester kollégám, aki biztosan tudhat­ja, hogy az országból csak egy pályázó nyer­het. A jó esélyű pécsi pályázat győzelme ese­tén mi továbbra is kérjük Kaposvár partner­ségét, hisz a két város együttműködése - akárcsak Szegedé - a régió szellemiségének és lakosságának jogos elvárása. Tisztelt Főigazgató Úr! Mint a regionális együttműködés, az eu­rópai szellemiség elkötelezett híve, ezúton is kinyilvánítom tehát, hogy ha Pécs nyeri el az Európa Kulturális Fővárosa címet, Ka­posvárra is számít a programalkotásban és a rendezvénysorozat lebonyolításában. Pécs, 2004. november 17. Üdvözlettel: Dr. Toller László Pécs Megyei Jogú Város polgármestere MUVESZPALANTAK SZÁRNYBONTOGATÁSA AZ ELSŐ KOMOLYABB ALKALOM, HOGY MEGMUTATHASSÁK ALKOTÁSAIKAT. A Pécsi Művészeti Szakközépiskola textil szakos tanulóinak az elmúlt évben készült nyomottanyagtervei láthatók az Ifjúsági Ház Tehetségkutató Galériájában (felvételünkön). Az iskola Kék Szalonjában pedig a ba- konyszűcsi nyári táborosok kovácsoltvas alkotásait állították ki. fotó: t. l FUTNAK A KEPEK Júliának lenni Nagy Imre Ritkán adódik, hogy az ember egy film záróképei után, amikor már befejező­dött a vetítés, kigyulladtak a lámpák, még egy percig ülve marad a helyén, és arra gondol: de kár, hogy vége van. Úgy elnézegettem volna még Szabó István Csodálatos Júlia című mozidarab­ját. S miközben kicsit restelked­ve állapítottam meg, hogy alkal­masint milyen gyermeki ez az érzés, fel is men­tettem magam az elfogultság vádja alól. Mert itt hár­mas varázslat tör­tént Élvezzük Somerset Maugham jól ismert, elegáns könnyedség­gel megírt történetét a negyven­hatéves színésznőről, aki bele­szeret egy huszonhárom éves fia­talemberbe. Elbűvöl minket Annette Bening sziporkázóan változatos játéka és finom iróniá­ja. És jóleső elégedettséggel tölt el bennünket amit közben szin­te nem is érzékeltünk, utána vi­szont annál inkább tudatosul bennünk, hogy egy nagy rende­ző makulátlan munkájának le­hettünk szemlélői. Aki magyar­ságának szolid jelzésére is alkal­mat talált: az egyik képen begör­dülő személygépkocsi rendszá­ma: ADY 84. (A szám bizonyára a nagy költő halálának évfordu­lójára utal a film készítésének kezdetekor, 2003-ban.) A Csodálatos Júlia valóban mozgóképi mesterkurzus. A je­lenetek beállítása hibátlan, mindegyüt pontosan addig tart, ameddig keü, a plánok gördülé­kenyen követik egymást a mon­tázs hajszálpontos. És semmi művészkedés, hivalkodás. Mi­nek? Szabó Istvánnak nem keü semmit bizonygatnia, mert min­den mozdulata egyszerűen és magától értetődően amúgy is bi­zonyít ha nem akarja is. Ehhez, persze, keüett Koltai Lajos érzé­keny kamerája, a vüágítás utol­érhetetlen plasztikája, és keüet- tek a művelt angol színészek. Mindenekelőtt Annette Bening. Aki - kevesen tudják ezt - simán és hitelesen át tud menni a depressziós fásultság­ból a boldogság szertelenül ka­cagó áUapotába, majd a sírós- hisztérikus csalódás és elhagya- tottság fázisába. Mert nagy szí­nésznő, aki egy nagy színésznőt játszik, és ezért mindent átél, de mindent kívülről is szemlél, mint hősnője: örül és szenved, s látja magát amint örül és szen­Annette, du bist zauberhaft! ved, és elégedett, mert jól csinál­ja. Ezért olyan fergeteges hatású a zárójelenet Júlia színpadi tün­döklése, amelyben egyesül a kö­nyörtelen asszonyi bosszú, a furfangos női elégtétel, és a fölé­nyes szakmai tudással telített örömjáték. Ha van a filmnek gyenge pontja, az a Tomot alakító Shaun Evans felszínesnek tűnő, egy- szólamú és éretlen játéka, ám le­het hogy csupán a rutinos és minden hájjal megkent Jeremy Irons meUett tűnik ilyennek, aki Michael Gosselyn szerepében egyszerűen lemossa őt a vá­szonról. Somerset Maugham Színház című regényét, amelyet ma­gyarul Szerb Antal kitűnő for­dításában élvezhetünk, nem először idézték filmvászonra. És bár a mostani produkció eredeti címe - Being Julia - visszafogottabban utal arra a színészi léthelyzetre, amely­ben egyesül az élet és a játék, s amit a magyar cím kissé leegy­szerűsít, történeti szempontból mégis jó a hazai változat. Mert Alfred Weidenmann negyven éve forgatott Julia, du bist zauberhaft! című filmjére utal, s benne a felejthetetlen Lilli Palmerre, akinek híres szere­pében most Annette Bening tündöklik. Ő is tudja, mit jelent Júliának lenni. BELENESSY CSABA SZOMBATITARCAJA A Zsolnay Tizenhárom évig dolgoztam a Zsolnay- ban, s talán ha egy hétig éreztem jól ott magam. Az utolsó héten. Nem mintha csupa rossz ember dol­gozott volna ott, én nem illettem bele a gyárba. * * * Tizennyolc évesen, ifjú vegyészként kerültem Pécsre a nagykanizsai vegy­ipari technikumból. Pedagógus szüleim Zákányban, egy kis faluban éldegélve, egy hajdani szép világ roncsait őrizget­ték lelkűkben, s a természettudomá­nyok felé terelgettek engem meg öcsé­met. Látták ugyan, hogy a történelem- könyveket faljuk, de nem akarták ne­künk azt a sorsot, ami nekik jutott. A ré­gi humán értelmiséget ugyanis - egy­két szerencsés kivételtől eltekintve - vagy szolgasorba kényszerítette, vagy éhkoppon tartotta az új világ. Ráadásul ez a technikum afféle elit iskolának szá­mított, a faluból még soha nem vettek fel oda senkit. Én lettem az első, hogy azután majd’ húsz év teljen el, míg meg­szabadulhattam a gyári munkától. Nagykanizsán a hatvanas évek köze­pén belecseppentem a mozgolódó kis­városi életbe, a tiltott eszmék zugpia­cán kelendőek voltak az otthonról ho­zott ismereteim, s hamarosan az iskola fotólaborjában találtam magam. Kint ültem a világosban, a sötétkamrából pedig egy hang vallatott engem, mint az imperializmus ügynökét.- Életed végéig figyelni fogunk, te kis taknyos szemét! - suttogta a fény­től is védett, legtitkosabb rendőr. Vagy figyeltek, vagy nem, az iskolá­ban mindenesetre priuszom lett. A Zsolnay a dicső magyar múlt egy megmaradt darabját jelentette a szüle­im számára, bár Margit néni akkor még féltve őrizte a márkanevet a Hu­nyadi úton. Az intézményt Finomkerá­miaipari Művek Pécsi Porcelángyárá­nak hívták - a titkokat ostromló ipari kémek minden bizonnyal törött nyelv­vel hanyatlottak vissza a kerítés tövébe. A hatvanas évek végén különös tár­saság dolgozott a gyárban. A vezetők egy része a kommunizmus neveltje­ként rettenetes szellemi mutatványo­kat adott elő. A gyáregységben a heti értekezletet az egyszerűség kedvéért szeánsznak neveztük. Amikor a nagy­főnök, a kicsit idegbajos, de jól kép­zett, hajtós mérnökember elment sza­badságra, helyettese, a komiszár átvet­te a hatalmat.- „Holnap 14 órákkor Esszé Megjele­nés kötelező” - olvashattuk szó szerint az iroda ajtaján. Ugyanakkor a régi, háború előtti szakemberek közül is sokan ott dol­goztak még a gyárban. Kovács István, a Mester kimagaslott közülük. A Zsol­nay család egykori bizalmasaként a kisujjában őrizte az eozin és a scharf­feuer titkát. Bár a párttagkönyvet nyil­ván beszuszakolták a belső zsebébe, mindenkit őrzött a régiek közül, akit csak tudott. Fejből tudom a névsort, előttem van minden mozdulata a festő­brigádnak. Férfiak voltak, mert annak idején, az átkosban annyi volt a fizetés, hogy családfenntartó, megsüvegelt pé­csi polgár volt az, aki a festészetben pörgette a tányért, forgatta az ecsetet. Megszokták a régi ritmust, s hiába volt már a szombat is szabad, még mindig vasárnap rúgtak be a Bölénybi­kában. Hétfőn reggel azután Nyerges Pista a műhely közepén letérdelt a fő­nök elé, hűséges kutyaszemeivel fel­nézett rá, fellehelt az arcába néhány nagyfröccsöt, és azt mondta:- Mester! Rúgj seggbe vagy üss po­fon, csak engedj haza! Mester egy kicsit átkozódott, felem­legette a Zsolnay családot, majd haza­engedte a társaságot. A komiszár nyil­ván jelentette, hogy Kovács István már megint behódolt a másnapos kispolgá­ri csökevényeknek, de egy hét múlva újból lejátszódott a nagy jelenet. Soha nem tudom meg, hány régi em­bert bújtattak a rendes főnökök, így Harván Ferenc is. A gázkemencéknél például évekig dolgoztam együtt egy csendes, egyszerű emberrel, aki egy hatalmas darálóba gyúrta bele a spént, a hulladék porcelán- masszát Talán soha nem beszélgettünk.- Jó reggelt, Bódis úr! Jó napot, Bódis úr! - ennyi volt az egész, s magam sem tudtam, miért urazom a spéntologató munkást. Amikor azután megbukott a kommunizmus, s először koszorúzták meg a munkástanácsok emléktábláját a Színház téren, elment előttem egy ember, katonai díszegyenruhában, vállpántokkal, csillagokkal, kitünteté­sekkel.- Jó napot, Belénessy úr! - mondta. Bódis úr volt, a spéntologató, talán ezredesként. Úgy, ahogy 1957-ben ott állhatott az íróasztal előtt, amikor nem írta alá a tiszti hűségnyilatkozatot. * * * Tizenhárom évig dolgoztam a Zsol- nayban, s talán ha egy hétig éreztem jól magam. Az utolsó héten. De egészen más ember lennék, ha nem ismertem volna meg egy gyár éle­tét. Főleg az igazi mesteremberekét, s azokat, akik vigyáztak rájuk a nehéz időkben is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom