Új Dunántúli Napló, 2004. október (15. évfolyam, 269-298. szám)
2004-10-16 / 284. szám
2004. OKTÓBER 16., SZOMBAT - DUNÁNTÚLI NAPLÓ RIPORT 7 KULTÚRA Szoborban járkálhatunk pécsi galéria Földdel, gyapjúval, fémmel találkozunk Szokatlan alkotással mutatkozik be a Pécsi Galériában tegnap megnyílt tárlatán Fusz György keramikus- és szobrászművész, a PTE szekszárdi főiskolai tagozatának főigazgató-helyettese. Bebessi K. A teljes boltíves tér a helyszínen épül be: a galéria az élet, a létezés négy elemből álló egységes, monumentális plasztikájává válik. A szokatlan produkció szokatlan eredményhez vezet. Ez pedig nem más, mint egy bejárható szobor, amiben földdel, gyapjúval és fémmel találkozhatunk. Mindez létünk meghatározottságára utal játékosan- komolyan, nyomasztóan-lazán egymásba fonódó, egymással szorosan összefüggő, ugyanakkor egymástól távolságot tartó kompozíciók formájában. Fusz György élete is ilyen. A pécsi egyetemmel, a várossal szoros kapcsolatban van, a PTE szekszárdi Illyés Gyula Főiskolai Karának főigazgató-helyettese, a Budapesti Iparművészeti Egyetemen is tanít, fia pedig a PTE Művészeti Karának festőszakos hallgatója.- Már egész kis koromban szobrásznak készültem - mondja. - Ugyanakkor, némi kényszerűséggel, keramikusként végeztem. Miközben ezt a finom iparművészeti ágazatot tanulmányoztam, szobrász módon szemléltem a világot. Egy-két kisebb kitérőtől, edénytől, egyéb kerámiától eltekintve szobrokat formáltam az anyagból. Eleinte emberalakokból indultam ki, de a figurát eleve többsíkúnak láttam és láttattam. Aztán magával ragadott egy mitológiai vonulat, majd folyamatos gondolati, formai egyszerűsödésen estem át. A nagyterem ez utóbbi helyzetet jeleníti meg. A Galéria oldalfolyosószerű részében viszont az eddig vezető út egy-egy hangsúlyos alkotása kapott helyet. A növényi, állati és emberi létsíkok, asszociációk egyszer egymásba fonódnak, máskor elkülönülnek, egymástól. A Fusz Györgyben élő keramikus teljes életnagyságban a szobrász szolgálatába szegődött, és mára már a szobrászat határvidékeit kutatja. Művei, jóllehet erőteljes teoretikus elemeket, mély filozofi- kumot hordoznak, mégis alapvetően érzéki plasztikák, amelyek a szobrászat nyelvén szólnak hozzánk. A művészt a pécsi tárlatlátogatók az országos kerámia bienná- lék rendszeres szereplőjeként, díjazottjaként ismerhetik elsősorban. Elérkezett az ideje annak, hogy a szobrászt is megismerjék benne. Hozzájárultak Hazai pályáért cincognak a komlói zenészpalánták nívődíj A helyi zeneiskola nem fogadta be őket D. I. A PTE Bölcsészettudományi Karának vezetése folyamatosan bővíteni igyekszik az internet használatot is biztosító számítógépes hozzáférést a hallgatók számára. Mivel anyagi lehetőségei nagyobb volumenű beruházást nem tettek lehetővé, számítógépes hallgatói hozzájárulást kért a nappali tagozatos hallgatóktól tavaly ősszel. A kari és hallgatói összefogás eredményeként a napokban adták át a két számítógépes hallgatói labort, összesen 22 munkaállomással. A BTK állta a labor kialakításának költségeit és a berendezés egy részét, a kari hallgatói önkormányzat a székeket. A hallgatói számítógépes hozzájárulási díjból számítógépeket és hozzájuk állványokat vettek. A laborokban az dolgozhat, aki félévenként befizeti az 1500 forintos számítógéphozzájárulási díjat Németh László A komlói Cincogó folklórzenei csoport nívódíjat kapott a XI. Országos Népzenei Találkozón, melynek legutóbb Bonyhád volt a házigazdája. A Pöndöly Népművészeti Együttes kis muzsikusainak sikerét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a megmérettetésen szereplő 90 fellépőből csupán tizenkettőt tartott elismerésre méltónak a zsűri. Évente mindössze egyetlen alkalommal ítélik oda a nívódíjat, a zsűriben Flalmos Béla Állami Díjas épp úgy megtalálható volt, mint a nagy tekintélyű Olsvay Imre etnográfus és nép- zenekutató. A Cincogó két és fél éve kezdte meg működését, jelenleg hat fiatal alkotja a kis csapatot. Annak ellenére, hogy Komlónak most is 26 népzenésze van, a gyermekekből álló népzenei együttest a pécsi Berze Nagy János Alapfokú Művészetoktatási Intézmény karolta fel.- A komlói zeneiskola nem fogadott bennünket, így kénytelenek vagyunk máshol keresni a gyakorlási lehetőséget - kesergett a népi kultúrát féltve Donovál Zoltán, a Pöndöly vezetője. - Azért, hogy a gyerekeknek ne a fárasztó utazás vegye el az idejüket, az egyik helyi általános iskola adott helyiséget a próbákhoz. Ez a mostani díj megerősíti bennünk a kérdést: Komlónak miért nem kellünk? A zeneiskola igazgatója, Al- torjai József arról tájékoztatta lapunkat, hogy a Cincogók többsége az intézményben tanul hegedülni, de népzenei képzésre eddig nem volt igény a részükről. Ez az oka annak is, hogy nem hívtak szakképzett tanárt az oktatáshoz, márpedig enélkül mit sem ér a népzene oktatása. Ha a pöndölyösök annak idején átengedik a csemetéket hozzájuk, akkor ma nincs min vitatkozni. FUTNAK A KEPEK Az ellenszegülő néző Nagy Imre Nicole Kidman az Órák című filmben oly meggyőző alakítást nyújtott, hogy elhatároztam, korábbi fenntartásaim ellenére nem mulasztom el megnézni a művésznő következő alakításait Hittem neki, s ez hiba volt, amely büntetést érdemel. De azt a penitenciát mégsem érdemeltem volna, amit a Stepfordi feleségek (The Stepford Wives) című vígjátéknak nevezett képtelenség megtekintése jelentett. Igaz, szemrehányásaim talán legkevésbé éppen Nicole Kidmant illethetik, aki egyszerűen rossz volt egy rossz szerepben, de azért sejthető, hogy más filmben, más rendező keze alatt ennél különbet is kaphattunk volna tőle. A többiek- ről viszont - egy kivétellel - lerí, hogy ennyit tudnak, ez a semminél alig több valami a „csúcsformájuk”. Rejtély, hogyan kerülhettek egy komoly költségvetéssel rendelkező produkció stábjába. Az említett kivétel Glenn Close, aki megany- nyi jól megoldott szerep után most ijesztően ripacskodik ugyan, mintha ezúttal Szörnyeik de Frász paródiáját kellene hoznia, néhány gesztusa mégis jelzi formátumát, s azt, hogy részéről akár másként is alakulhatott volna a dolog. Kár, hogy nem úgy történt, mert a téma - és a témához való viszony pozíciója - izgalmas lehetőségeket kínálhatott volna. A stepfordi mintafeleségek történetét ugyanis eredetileg 1975- ben dolgozták fel. Akkor, amikor a megerősödő feminista mozgalom hullámhegyén még lehetett azzal vitorlázni, hogy, lám csak, a férfiuralom nőkkel kapcsolatos előítéletei milyen engedelmes házitündéri szerepbe kényszerítenék az asszonyokat. Az efféle figurákat, maszkokat azok a férfiak kreálják, írta Germaine Greer 1970- ben, az első filmváltozat előtt öt évvel megjelent, A kasztrált nőcímű könyvében, akik valójában félnek a gyengébb nem - akkoriban erőssé válni kezdő - képviselőitől, jellemző, hogy a pusztító hurrikánokat női névvel ruházzák fel, mint ahogy Nessyt, a Loch Ness-i szörnyet is nőneműnek tekintik. A Stepford-sztorival, a megre- gulázott menyecskék történetével megpróbálták aprópénzre váltani a feminista szemlélet- mód - nem egy esetben meglepően újszerű és igencsak elgondolkodtató - felismeréseit Szintén a hetvenes években, 1978- ban jelent meg Judith Fetterley The Resisting Reader című könyve, amelyben a szerző megpróbált ellenszegülni a szövegek hagyományos és torzító, mert szerinte férfiak által megfogalmazott értelmezéseivel, hogy megtalálhassa azt az addig ismeretien üzenetet, amit ő feminista szövegalattinak nevezett. A nővédelmi eszmét azonban az egykori film egy ellenutópia keretei között úgy hozta felszínre, hogy egyben felszínessé is tette. Annyi év után igazán lehetett volna tanulni Fetterleytől, és a Stepford-téma harminc évvel későbbi űjraforgatása során meg kellett volna keresni a történet „szövegalatti”-ját. Hogyan viszonyulunk hozzá ma, és hogyan tekintünk mostanság - férfiak és nők - a hölgymozgalom egykori aranykorára. Erre a kutatásra a mostani rendező, Frank Oz stúdiójában nem került sor. Még az sem tisztázódott, hogy egy horrorisztikus cselekmény miként válhatott (volna) mára komédiává. A néző ellenállása így nem valamiféle értelmezéssel, hanem egy gondolati magvától megfosztott filmmel kapcsolatos. Egy hollywoodi baba stepfordi kiadásban? (Nicole Kidman) MEHES KAROLY SZOMBATI TARCAJA Régi ház a domboldalban Apa ágyában feküdtek mind, az ösz- szes gyerek. Senki nem sietett sehova. Csakis vasárnap lehetett, de mindegy is: leginkább ünnep volt. A kisfiú ebből a meleg fészekből egyszercsak kinézett az ablakon át. Kéknél is kékebb, tiszta eget látott, és ezen az égen a ház előtt álló villanyoszlop fehér porceláncsigáit. Számára, bár még csak négyéves volt, és szavakkal bizonyára semmit sem tudott volna erről elmondani, ebben a pillanatban, a szeretet melegével elegyedő égszínkék messzeségből született meg a boldogság. A boldogság, ami úgy tűnt, örökké fog tartani: ez a béke, ahogy együtt van mindenki, aki szereti a másikat. És mégis megismételhetetlen, pedig „csak” egy meleg ágy kellene hozzá, kéklő ég és fehér porceláncsigák... Az a ház. Ami akkor még hatalmas volt. Nyaranta a szabadban vacsoráztak, a maguk nem túl szigorú, de mégis szertartásos, jólesően szertartásos módján. Az asztal körül mindig sokan ültek, abban a már-már nehéz, sűrű illatban, amit a délután nyíló virágok ontottak magukból. A kisfiú sose hitte volna, hogy két ilyen egyszerű, mindennapos dolog, mint egy illatozó virág és egy alkonyati veranda ennyire elérhetetlen vágy lesz egyszer: hiába a milliónyi virág, hiába a világ összes verandája, ezeket a nyári estéket soha többé nem lehet visszahozni. * * * Apa mérnök volt, a ház, amit magának épített, a város első központi fűté- ses háza volt. Nagyon adott a részletekre. A kilincsek, azok kilincsek, amik az ő házában voltak. Azok a formák. Milyen jó volt megfogni őket, akkor, öntudatlanul. Milyen jó most, gondolja annyi évtized múltán, hogy megvannak azok a kilincsek a fejében, amik itt voltak, a tenyerében. * * * A hinta, hát persze. Nagyon magasra kötötték fel, egy fenyőfa ágára, és mint valami csehovi díszlet, hosszú kötélen lógott egy palló. Ketten is rá lehetett ülni és hajtani, ám ilyenkor minden furcsább volt és veszélyesebb, mert csak fél kézzel tudtak kapaszkodni a hintázók, a másik kezükkel meg kellett fogniuk azt, aki mellettük ült. Kétségbeesetten kapaszkodtak a másikba, és reménykedtek, hogy a társuk ugyanolyan erősen fogja őket, mint ő maguk. így kellett repülniük szédítő magasságokba ezen a hosz- szú-hosszú ingán. A kisfiúnak egyszer hánynia kellett, amikor valahol a lelke mélyén megsej- dítette, mi minden történhet vele a világban, lám, még egy-egy röpke hintázás alkalmával is. ‘ ★ A lélekmelegítő, örök emlékek csak a lélekdermesztő, örök félelmekkel együtt érnek valamit. Állt ott - hiszen a kert kert lett-e volna enélkül? - egy hatalmas diófa. Máig sem tudni, mi okból, tán egy hangyaboly lehetett, örök titok, de olyan volt ott a föld, hogy ha rálépett, beszakadt a lába alatt, és nem volt alatta semmi. Alig, hogy hozzáért a szandál talpa, elindult alóla a világ, nem tudni hová, nem tudni miért. Mindez maga volt a földi élet rettenete, az első intés, milyen veszélyes talajon jár, még a legnagyanyalbb kertben, a legbarátságosabb diófa alatt is rejlenek beláthatatlan csapdák. Legalább ilyen izgalmasnak és veszélyesnek bizonyult az esővizes hordó, amihez egy bádoglap tartozott. Amely bádoglap - tapasztalta meg nyári zárporok során a kisfiú - rázott. Enyhén rázott ez a galvánelemként működésbe lépő esővizes hordó, ám az általa kiváltott borzongás sokkalta erősebb volt Komoly és nehéz döntés volt a kisfiú részéről, hogy a bádoglemezt újra és újra megfogja, sokat kerülgette előtte a hordót, de érezte: vétek lenne lemondani a borzongásról. Pontosan érezte, ezek a dolgok itt kezdődnek, az ő talpa alatt vagy a kezénél, de nem itt érnek véget, sőt, ami a legvalószínűbb, hogy nincs is végük.
