Új Dunántúli Napló, 2004. jűlius (15. évfolyam, 178-208. szám)

2004-07-31 / 208. szám

2004. Július 31., szombat R I P 0 R T 7. OLDAL KULTÚRA­Örökbe fogadott alkotók Ennek a történetnek Varga Géza lesz a főhőse. Lehetett volna az őszes úr is, aki az iskolaudva­ron, megérkeztünkkor, bőszen mobiltelefonéit valahová. - Igen... Nem... Hamarosan jönnek valami újságírók... Nem, nem... Az őszes úr, mint később kiderült, táborlakó, de ezzel az erővel a többi tizenöt táborlakó is le­hetne főhős - mellesleg szólva: nem érdemtele­nül. Például Balog Gyuri bácsi, aki szerdán négy kilométert gyalogolt föl, a hegyre, négyet vissza, csak hogy a szemében, aztán a papíron legyen a kőkereszt. Lehetne főhős a festékes kézfogású Pandur Jóska is - bocsánat, Tanár Úr, hogy nagy nyilvánosság előtt lejóskáztalak, de a régi barát­ság okán egyszer tán megengedhetem magam­nak. Aztán lehetne főhős az iskolaablakon át né­zett rettentő nagy zöld bokor, tövében a nagyon piros muskátlikkal, kész kompozíció az egész. Juszt is Varga Géza a főhős. Varga Gézáról többek között azt kell tudni, hogy tíz hektár gabonája áll még lábon, és síny­li az esőt, amire olyasvalamit dörmög a lekonyu­ló nagy bajusza és tekintélyt parancsoló pocakja közötti térbe, hogy „Ne add, Uram, hogy akkor essen, amikor akarjuk, mert akkor még na­gyobb lesz a baj.” Varga Gézáról azt kell még tudni, hogy alpol­gármester Kővágószőlősön, ami a képzőművé­szet szempontjából egyáltalán nem mindegy. Ugyanis a pécsi Medgyessy Ferenc Művészeti Műhely alkotótábora immár hetedik éve elvá­laszthatatlan Kővágó­szőlőstől. Varga Géza ugyancsak elválasztha­tatlan a falutól, de az al­kotótábort is szereti, és a kör valahol itt zárul, mert a falunak is része lett az egyhetes csendes nyüzsgés. Koszt és kvártély, amit adni tudunk, de nyarodik megint az otthon szóra, és érzem, hogy ez mindenki leikéből fakad, még ha túl pa- tetikus is igy leírva. De nem az egy iskola tanter­mében, mindenki fedett műtermében, ahon­nan, ha nincs közös dal, este kilenckor eltűnnek a férfiak, mert ez a női szállás. Ahol a heverőkön a frissen készített friss grafikák, rajzok, akvarel- lek, köztük a helyi gyerekek válogatott munkái a takarók. Az jut eszembe: ezeket az alkotókat tu­lajdonképpen örökbe fogadta a falu. Iskolai tanteremben, nem iskolás fokon Nyugalom és megújulás - micsoda ellentmondás! ezt nagyon jó szívvel adjuk, még ha a körül­mények spártaiak is, és mindig hazajön­nek, ha jönnek, és ha nincsenek, akkor megállítanak a falusi­ak, hogy ugyan: hol vannak már - sorolja fotók, Läufer l. Varga Géza. És ráka­Varga Géza még a lelkemre köti, hogy min­denképpen említsem meg, az idén szeptember negyedikén, a falu szüreti napján nyílik az alko­tótábor immár hagyományos kiállítása, Pandur Jóska, a műhely vezetője a megújulásról és a nyugalomról beszél - micsoda ellentmondás! -, nekem meg az jár a fejemben, hogy ennyi gyö­nyörű alkotás láttán különösen ízlett volna a fel­kínált pohár vörösbor, csak hát az autózás még, meg a munka... Majd jövőre. BALOGH ZOLTÁN Mohácsi Mű-vész Fesztivál Homonyik és a Földindulás Nosztalgiával emlegetik a mo­hácsiak a nyári színházi elő­adásokat, a világhírűvé lett vonósok egykori hangverse­nyeik Ám a Duna-parti város lakói észrevehetik, hogy sok évtized után valami változott, és a Mohácsi Mű-vész Feszti­vál szervezői szándéka sze­rint „A falak leomlanak”.- Nem jó, hogy szülővárosom csak a busójárásról legyen is­mert, holott adottak a feltételei legalább határon belül számon tartott, rangos kulturális életre is - határozza meg a Mohácsi Mű-vész Fesztivál 2004 címmel létrehozott programmal kapcso­latos indíttatását a szervező, Wenczel Zoltán, egy budapesti programiroda művészeti vezető­je. Az idei három előadásról el­mondta, hogy a júniusi Csepregi Éva koncert után most vasárnap A falak leomlanak címmel azt a musical gálakoncertet mutatják be, amelyet Dunai Tamás ren­dezésében a fővárosban ősztől tűznek műsorra. Ezúttal a társadalmi ellent­mondások szülte olyan darabok ismert dalai hallhatók, mint a Hair, a Miss Saigon, a Jézus Krisztus Szupersztár, míg au­gusztus 22-én Ellentétek vonzá­sában címmel a lélek és a sze­mélyiség vívó­dását jelenítik meg például ä Rómeó és Jú­lia, a Hegedűs a háztetőn, a Mozart, vagy az Elisabeth dalbetéteivel. A mohácsi gála díszvendége Szo- mor György lesz, de várhatóan jön Janza Kata, Berkes Gabriella, Földes Tamás, Dolhai Attila, a színi előadás közreműködői.- Jövőre hat előadást tervezek, könnyűzenei, zenés- és prózai színházi darabokból, mert hi­szem, hogy Mohácsnak idővel le­het olyan rangja, mint Eszter­gomnak, Gyulának a várjátékok­kal - mondja Wenczel Zoltán. Gazdag kulturális program ré­szese lehet az, aki augusztus 4. és 21. között ellátogat Pécs- váradra, hiszen a művészeti világfesztivál, a várszínház vagy a nemzetközi néptánc se­regszemle között válogathat Augusztus 4-én a pécsváradi vár ad teret a Gyermek, Ifjúsági, Kul­turális és Művészeti Világfesztivál több száz, a világ minden tájáról érkező vendégének. Aztán 6-án este fél kilenckor, három telt há­zas, nagy sikerű erdélyi koncert után Homonyik Sándor, Vikidál Gyula és Varga Miklós magyaror­szági debütálásának lehetnek szem- és fültanúi a zenekedvelők. Ezt a koncertet megismétlik 7-én a siklósi várban is, majd ősszel Trubics Zorán menedzser jóvoltá­ból országos turnéra indul a hár­mas a 2,5 órás slágerparádéval. Pécsváradon Kodolányi János Földindulás című drámájának be­mutatójával kezdődik a Várszín­ház 10-én, Pozsgai Zsolt rendezé­sében. A következő napon a Mű­velődési Központban megnyílik a Fa3. elnevezésű szobrász alkotótá­bor művészeinek munkáiból a ki­állítás, majd ugyanitt 13-án a Cioff World Folkloriada, vagyis a nem­zetközi folklór világfesztivál kere­tében a Mexican Folkdance Group és az Uganda Dance Academy együttes lép színpadra. Még aznap este újabb Várszínház-produkció: Szörényi-Bródy István, a király cí­mű rockoperája a nyíregyházi Mandala Dalszínház előadásában. A Folkloriada újabb bemutatója augusztus 15-én lesz a Grupo Tipi- co „O Cancioneiro de Agueda” (Portugália) és a Goushantsi együt­tes (Bulgária) fellépésével. Augusz­tus 17-én este Müller Péter Szomo­rú vasárnap című zenés játéka vár­ja az érdeklődőket a veszprémi Pannon Várszínház előadásában. Érdekes színfoltnak ígérkezik 21-én a Kígyós Sándor Találkozó és Emléknap, este pedig a katoli­kus templomban a Hazám, ha­zám, te mindenem... című jóté­konysági koncert, Kincses Veroni­ka, Bence Ilona, Csák József és Kovács István közreműködésével. CS. L. Futnak a képek Desszert a diktátornak Néhány évvel ezelőtt Wim Wen­ders készített egy remek filmet kubai zenészekről, ami, méltán, nagy sikert aratott. Ez volt a Bue­na Vista Social Club. Erre föl most Oliver Stone, akinek még soha nem volt önálló gondolata, úgy vélvén, hogy a kubai téma kezd divatba jönni, szintén eluta­zott Havannába, hogy filmet for­gasson. így készült a Comandan- te. A két film: ég és föld. Stone ugyanis nem kubai művészekről vagy egyszerű latin-amerikai em­berekről, azok életéről, nyomorú­ságáról, elnyűhetetlen tempera­mentumáról számol be, hanem arról a diktátorról készít portrét, aki sok ezer embernek okozott szenvedést, többek között Wen­ders zenészeinek is miatta tört meg a pályája. Ez a körülmény azonban a leg­kevésbé sem zavarja Oliver Stone-t, és szemrebbenés nélkül a képek alá keveri a Buena Vista Social Club dallamait, sőt olykor még az Evita-slágert is (Don't Cry for Me Argentina), ami, túl azon, hogy teljes tájékozatlanságról ta­núskodik, még kifejezetten gics- cses is ebben az összefüggésben. Hogy a Comandante rossz film, az egyébként - a rendező elké­pesztő felületessége következté­ben - már az első percben kide­rül. Felirat közli, hogy megálla­podtak Castróval: bármikor meg­szakíthatja a felvételeket, és bár­mit kivágathat a felvett anyagból, ám - így a szöveg - Castro a for­gatás három napja alatt egyszer sem élt ezzel a lehetőséggel. Hát ez szép, gondolhatná a gyanútlan néző. Csakhogy van itt két prob­léma. Egyrészt a közlemény azt a látszatot kelti, hogy Kubában szólásszabadság van, márpedig Oliver Stone-on kívül mindenki tudja, hogy ez nem igaz, tehát a rendező hamis látszatot kelt, ami egy dokumentumfilm esetében súíyos hiba. Másrészt viszont ha Kubában cenzúra van, akkor Castro nyilván azért nem élt a ne­ki felkínált húzási lehetőséggel, mert a felkészületlen rendező nem kérdezett tőle semmi érdem­legeset, ami a film szempontjá­ból, ha lehet, még nagyobb baj. Mert Stone, aki, ebben a mű­fajban szokatlanul, előtérbe to­lakszik, s mindvégig a „Főnök” társaságában mutatkozik, mint­ha annak valami alvezére vagy szakaszparancsnoka lenne, olya­nokat kérdez az agg diktátortól, szokott-e sportolni, ír-e verseket, meg mikor sírt utoljára. De arról elfelejt tudakozódni, mi van a ku­bai ellenzékiekkel, miért akarnak oly sokan elmenekülni a sziget­ről, hogyan vált Kuba a Kolum­biából az USA-ba irányuló koka­inszállítmányok tranzitállomásá­vá. És afelől sem érdeklődik, nem érez-e súlyos felelősséget amiatt, hogy 1962-ben, a rakétaválság idején atomháborúba akarta be­lerángatni a nagyhatalmakat. A produkció formai szempont­ból is igen gyenge. A rendező a beszélgetések hiányzó dinamiká­ját a kamera örökös rángatásával és indokolatlanul felpörgetett vá­gási ritmussal kívánja^ pótolni, ami rendkívül zavaró. És modo­ros plánozással, felesleges közel­képekkel próbálja elterelni a fi­gyelmet a megvénült vezér ijesz­tő arcjátékáról és pszichológiai szempontból elgondolkodtató gesztusairól. A Batista-rezsimet megdöntő egykori forradalmár alakjának látványába mára mint­ha némi komikum is vegyülne. Talán azért érzem ezt, mert a je­lenség nekem olykor Balázs Sa­mut juttatta eszembe, aki egykor reakciós öregurakat szokott ját­szani szocreál mozidarabokban. A filmből egyébként kiderül, hogy Fidel Castro kedveli a desz- szertet. Ezért Oliver Stone is fel­szolgált neki egyet. Elvégre bará­tok, ami önmagában, persze, nem kifogásolható. Gabriel Gar­cía Márquez is rokonszenwel te­kint Castróra. De Márquezről az embernek nem Fidel, hanem a Száz év magány jut az eszébe, meg a Szerelem a kolera idején. Oliver Stone esetében viszont semmi effélére nem tudunk gon­dolni. Nagy Imre A modell és a portréfestő: Fidel Castro és Oliver Stone Egy öregember emlékirataiból Nincs itthon a macska Lehet, hogy csak a média csinál az uborkaszezonból szegfűszezont, de nem győzöm tátani a szám mos­tanság. Már azon is elcsudálkoztam, hogy az elegánsan pártfegyelemnek neve­zett nyájszellem ellenére, az uralko­dó nobilisok, titkos örsi találkozón kétségbe vonták vezérük helyzetérté­kelését. Egy országos nagyvetélkedő után, amelyről eleinte azt teq'esztet- ték, fontos -majd kiderült, hogy nem annyira -, a lesújtó eredmény közzé­tételekor a Pókerarcú kijelentette: „tu­lajdonképpen győztünk!”- Ha nem számoljuk, hogy az el­lenfél több pontot szerzett, s a bará­taink pontjait is a magunkéhoz csapjuk, végül is nyertünk - érvelt. Bár a szokásosnál csendesebb volt a taps, az eszmefuttatás illett a megszokott győzelmi kijelentések sorába. A Pókerarcú később is mon­dogatta, hogy minden rendben, csak így tovább. Néha a műfogsorát is kivillantotta, amit többen mosoly­gásnak véltek. Ám titkon, éji órán, négy-öt ma­gyar összehajolt. Mire a vezér kije­lentette, önként leteszi a kardot, ha az európai udvarnál olyan tisztséget kap, amelyben legalább annyit árt­hat, mint eddig. Megígérték. Végül is, bizonyított már az öreg. Az őrsi gyűlésen pedig, ősi szokás szerint, megtették a Pó­kerarcút bűnbaknak mindazok, akik eddig együtt fennhéjáztak vele. Kimondták, ő tehet róla egyedül, hogy elvesztették a vetélkedőt. De le­het keresni az utódját, minden oké! Ám mi történt? Lássatok csudát. Egyszer csak a nagy Macska elment nyaralni. Ez nem rendkívüli eset. Eddig is elment, télen, nyáron. Jó messzire. De eddig sosem cincogtak távollétében az egerek. Most meg? Mit nem hallok? Csu­pa olyant, amit jómagam már rég le­írtam, mondtam. Tudom, persze, kutyaugatás nem hallik az égig, biz­tos nem tőlem hallották hát a nobüi- sok, ami megvilágosodott bennük. Sőt nem is az ellendrukkerektől, mert ők annyi mindent beszélnek naponta, hogy ha akarnának sem tudnának rá odafigyelni. Marad a nem várt lehetőség, maguk jöttek rá dolgokra. Például arra, hogy a nagy Macska rosszul vezeti a háztartást. (Én azt is mondtam, hogy kiszámíthatatlan, de ők eddig még nem jutottak.) Megállapították, hogy bankár­macskák irányítják az egérpártot. Igaz, mind jóravaló, baloldali ban­kármacska, de mégis csak... se jö­vő-, se országképük, se politikai ar­culatuk, csak bankszámlájuk. Cincogják azt is végre, hogy meg kellene menteni a felsőoktatást, mie­lőtt az egyik haver szétveri. Előbb- utóbb tán azt is fölismerik, nem csak a felsőképzés van veszélyben. Oktatásunk alsóbb szintjei is tragi­kus funkciót töltenek be. A nemzet­vesztés melegágyai. A nemzet fogalom ugyanis első­sorban azonos, közös kultúrát je­lent. Amibe be lehet nősülni, együtt­élés során hasonulni, hagyománya­it, szokásait gazdagítani vagy moti­válni. S a felnövő nemzedékek ezt a közös kultúrát viszik tovább. Akik­től kapták, azokat nem gúnyolják, hanem a tudás és erő forrásaiként kezelik. A közös nyelv nem csak az azonos szavakat jelenti. Ideákat, gondolkodást is és érzelmeket, amit a szó környezete válthat ki. S asszo­ciációkat is. Ha egy korombélinek azt mon­dom: „Kinek bajszán, nem billeg morzsa...” vagy „tán csodállak, ám de...” már tudja, mire gondolok. Sok mai egyetemistának hiába mondom, nem érti. Nekik már nem volt tan­anyag. A felvételi vizsgán összekeve­rik Rákóczit Rákosival, Kádárt Nagy Imrével. Nem találják el, melyik or­szágban van Szabadka, s hol táncol­nak polonézt? De határozott, egyéni véleményük, az van. Ha csak sivár szókészlettel tudják is kifejezni. Ma még kirínak a többiek közül, de ha tovább dúl a liberális oktatási gya­korlat, a buktatás tilalma, ők lesznek a többség a leendő diplomások sorai­ban. Még jó, hogy a becsvágy, az ér­vényesülési szándék pótolja a mű­veltségbeli hiányosságokat. Modern nevelési elveink szabad teret adnak a gátlástalanságnak. Nem várjuk el a tanulótól, hogy a többségi közösség hagyományos normáit elsajátítsa. Megvédjük, ha felrúgja őket. Az oktatásnál csak gazdasági helyzetünk ellentmondásosabb. Bár a statisztikai mutatóink látványo­sak. Mégis, túl sokan vegetálnak a templom egere szintjén. Van nobi­lis, aki még ezt is ki merte mondani. De mi lesz, ha hazajön a macska? Mi lesz, ha azt mondja, nem min­denkinek engedte meg, hogy cin- cogjon? Akinek nem kiváncsi a véle­ményére, ne csináljon hangulatot. Mi lesz, ha a kongresszus bizott­sági ülésén, amely a macskák esetle­ges felelősségét vizsgálná, a rosszar- cúak már a napirendet sem szavaz­zák meg? Ez is haladó hagyomány. Remélhetik-e a nagyegerek, hogy megszabhatnak valamit is a macs­káknak? Vagy csak egyetértési jo­guk marad? Egy Mókus állította nemrég, ná­lunk európaibb a nép, mint politi­kusai. Vajon a vezérválasztás során rátekintenek-e a havonta készülő népszerűségi listákra? Vagy úgy gondolják, hogy aki a köznek szim­patikus, nem lehet karizmatikus? Csak akit a Pókerarcú és a nagy Macska annak talál? S marad a régiben a bús ma­gyar élet? A fonnyadt értelmiségiek vélemé­nye eztán sem lesz fontos? Törvény­be foglalják, hogy a legfőbb balolda­li érték a kamatláb? Kitalálnak még pár intézkedést, az alulfizetett orvosok elűzésére? Jön még törvény, ami ellehetetleníti a kisvállalkozókat? S ami sorvasztja a minőségi borászatot és vendéglá­tást, a borhamisítók örömére? Eset­leg születik egy állásfoglalás, misze­rint, a bankrablás csak egymillióig büntethető, azon túl legfeljebb á jó ízlést sérti. Aki milliárdokat lop, me­sehősként bekerülhet a választható iskolai olvasókönyvekbe. S folytató­dik a kótyavetye? Vajon a deficites Országházat is eladják? S visszabér- lik utána? És kinek a sógorától? Amikor Mátyás király kamrája kiürült, nem a birtokait verte dobra, hanem elcsapta az intézők felét. Legalábbis a mesében. Nem elég, ha csak látszatra újul meg, egy regnáló párt. A hitbizo­mányba adott ország a tét! Bükkösdi László A < 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom