Új Dunántúli Napló, 2004. március (15. évfolyam, 60-89. szám)
2004-03-07 / 66. szám
2004. MÁRCIUS 7. INTERJÚ Illés Papi kilencven éve Imádom a Gyuri bácsit - vallja a világhírű tanítvány, Koltay Lajos. A mai napig vele osztom meg a legszívesebben az érzéseimet, gondolataimat. A szememben ő mindig a jókedv, az optimizmus megtestesítője volt. Az izzadságszagú dolgokért sosem lelkesedett. Ugyanakkor hihetetlen empátiával terelget bennünket, választott fiait, azóta, hogy tanárunk lett a főiskolán. Azért külön is hálás vagyok neki, amiért nem erőltetett rám semmit, mindig csak terelgetett és arra inspirált, hogy legyek önmagam. A piperkőc Oscar-gála alatt csak kevesen morfondíroztak azon a tévéfotelban, hogy a gigászok mellett hányszor és hányszor rúgott labdába az elmúlt egy évszázad során a parányinak tűnő magyar filmipar. Pedig filmeseink sokszor vitték el a pálmát Cannes-ból, Berlinből, Velencéből, Karlovy Varyból, de még Hollywoodból is. Mindez talán azért sikerülhetett, mert a magyar mozi esztendőkön át könnyed tudott maradni. A kamera pedig, miközben a lényeget kutatta, a részletekre is ügyeit. Egy sereg film bizonyítja ezt. Csak emlékeztetőül: A tizedes meg a többiek, Körhinta, Szegénylegények, Tízezer nap, Álmodozások kora, Szindbád, Árvácska, Mephisto, Tüske a köröm alatt, Uramisten. Avagy tovább folytatva ezt a foghíjas listát: Valahol Európában, Ház a sziklák alatt, Húsz óra, Isten hozta, Őrnagy úr!, Pendragon legenda, Az ötödik pecsét. Habár az utóbbi „hatost” nemcsak a mindenkori filmlexikonokban elfoglalt tutibiztos helyük miatt illik kiemelni. Hanem az operatőr személye és az általa „közvetített” kivételes képsorok miatt is. A fenti mozimesketéket Illés György, vagy ahogy tanítványai - mások mellett Ragályi Elemér, Koltay Lajos, Kende János, Zsigmond Vilmos - hívják: Papi jegyzi.- Hogyan született a Papimítosz?- 1950 óta a filmgyárral szemben lakom, a Róna utcában. Amikor a lányom kinőtt a csecsemőkorból, sokszor vendégeskedett nálunk a forgatásokon. Amikor a feleségem áthozta, minden színész és filmes őt ajnározta. Egyszer azonban elege lett az egészből, és tőlem várt azonnali segítséget. Felkiáltott, hogy „Papi, szejess!” és rohant felém. Én felkaptam és magamhoz öleltem. Akik látták, megjegyezték a történteket, és mesélték úton-útfélen. Hamar rám ragadt a Papi elnevezés.- Több mint fél évszázada fogadott atyja a honi operatőröknek is. Hogyan vált intézménnyé, pótapukává ebben a megosztott, belterjes filmes világban, amelyet gonoszkodva szoktak kis magyar Hollywoodnak, sőt Hol- lywood-alsónak is nevezni.- A kiindulópont: 1949. Akkoriban Radványi Géza volt a Színház- és Filmművészeti Főiskola első embere, és ő kért fel arra, hogy indítsam be az operatőri évfolyamot. Nem ment könnyen a dolog. Akkoriban még nem volt irodalma a szakmának. Arra voltam tehát kényszerítve, hogy éjszakákon át agyaljak, kitaláljam a tanmenetet, egyáltalán felmérjem, hogyan és mit kellene tanítanom. A fő célom az volt, hogy a leendő magyar operatőrök se önmagukat, se másokat ne ismételgessék! Azt szerettem volna elérni, hogy részt vegyünk az alkotófolyamatban a rendező mellett.- Mitől jó egy operatőr?- Az én olvasatomban akkor, ha nemcsak a technikához ért, hanem képes az irodalmi alapanyag átgondolására is. S ha erre támaszkodva képes egy olyan képi világ megteremtésére, amely illik a mondanivalóhoz. A film akkor válik igazán értékké, ha a látványvilága szinkronban van a tartalmával. Ezen felül tudni kell bánni a színészekkel.- Kivel volt a legtöbb gondja?- Básti Lajossal. Neki ugyanis volt egy orrműtétje, aminek következtében sebhelyeket lehetett felfedezni az arcán. Ezeket, hiú ember lévén, szerette volna eltüntetni, kiretusáltatni. Ám ez bizonyos beállításoknál lehetetlennek bizonyult.- 1949 óta tanít. Éppen kilencvenéves. Átélt két világégést, forradalmakat, dolgozott Fábryval, Makkal, Radványival. Ha visszatekint a pályája kezdetére, milyennek látja a startot mai szemmel? Minden olajozottan indult, vagy akadtak buktatók?- Mint mindenki másnál, nálam is váltakoztak a jobb és rosszabb periódusok. Igaz, alapvetően szerencsés embernek érzem magam. Elvégre mindig azt csinálhattam, amit fontosnak tartottam. Ráadásul végigéltem egy-két hihetetlenül sikeres időszakot, s ott voltam az indulásnál, az újrakezdés napjaiban, óráiban is'.- Apropó, újrakezdés. Hogyan jutottunk el a lovagias ügyektől, a háború előtti felszínes szalonvígjátékoktól a máig világszerte elismert és csodált, emberi sorsokról regélő celluloidmesékig?- Tanúsíthatom, hogy a háború után az első pillanattól kezdve a nívó, a művészi színvonal, a mondanivaló kapott kulcsszerepet. A háború előtti filmeket még a díszített dramaturgia jellemezte. Ezek a gyengécske mozik jobbára nem is szóltak egyébről, mint hogy egy szegény leány és egy gazdag fiú, vagy éppen egy szegény fiú és egy gazdag lány hogyan szeretnek egymásba. A Valahol Európában és a Ház a sziklák alatt viszont megalapozta a magyar filmgyártás sikerét. Most is úgy érzem, a Valahol Európában kitűnő korrajz volt. Abban a lélektani állapotban, amikor az ember mást sem látott az utcán, mint romokat és elhagyott gyerekeket, revelációként hatott. Azt üzente: ahhoz, hogy élni tudjunk, akarnunk kell az életet! Segített eltüntetni a romokat az utcán, de a lelkekben is. És ez a kivételes széria folytatódott a Talpalatnyi földdel. Majd jött a Ház a sziklák alatt, amit ma is a kedvenceim közé sorolok.- A Rákosi-Révay duó útmutatásai alapján készült ötvenes évekbeli agitprop- mozikra, gondolom, nem emlékszik ilyen jó szívvel...- A Szabónét, amelyet Máriássy Félixszel voltunk kénytelenek megcsinálni, ma is szégyellem. Sematikus történet volt,és mindketten tudtuk, hogy nincs sok köze a valósághoz. De le kellet forgatnunk, nem volt mese. Őszintén szólva ezekből a mesketékből is lehetett később tanulni, profitálni. Megéreztük, hol vannak a buktatók, milyen eszközökkel lehet élni, és milyenekkel nem a mozivásznon. Fábry Zolival is csináltunk egy fura filmet 1953-ban. Az volt a címe: Vihar. Urbán Ernő írta az eredeti művet, de átírtuk, és a mi elképzeléseink alapján forgattuk le. A próbavetítésen Rákosiék kifogásolták a korrekciót, és tíz nap pótforgatást voltunk kénytelenek bevállalni. Csakhogy addigra leért a gabona a film helyszínén, a TSZ-ben. Mit tehettünk mást, festőket hívtunk, akik átfestették a rőt, elszáradt gabonaszemeket.- Fábry Zoltánnal szinte összenőttek. De ő korán elment. Hiányzik?- Hogyne, hiszen fél szavakból értettük egymást és ő volt a legjobb barátom. A munkában is egy nyelven beszéltünk. Amikor a forgató- könyv első változata elkészült, mindig leültünk, és kielemeztük a kész anyagot. Én voltam a vádló, ő a védő. Többször is újragyúrtuk a szöveget, mígnem eljutottunk a legoptimálisabb verzióhoz.- Ez a fajta igényesség szépen kamatozott a hatvanas évek végén.- Csakugyan akkor kezdődött az újabb fellendülés. A hetvenes évek volt az aranykor, amikor a világon alig-alig rendeztek olyan filmfesztivált, ahol nem kapott díjat magyar mozi.- A nyolcvanas évek végétől mégis egy újabb keserű időszak következett. A filmgyár a lét és nemlét határán illegett-billegett egészen a közelmúltig. Törvény- szerű volt a csőd?- Talán. A rendszerváltással a korábbi állami támogatás megszűnt, és annak helyébe jó ideig nem lépet más. S a film- forgalmazók sokáig nem elemezték ki, hogyan kapcsolható az alkotói folyamatba a közönség. A rendszerváltás idejétől számítható filmgyári válság valószínűsíthetően ezért is szedett annyi áldozatot, mert sokakban nem tudatosult, hogy az állami monopóliumnak vége. 1990 táján már a szakadék szélére jutottunk. Kitörni ez idő tájt is hihetetlenül kemény vállalkozásnak tűnik, mivel ma, amikor az amerikai szleng és pazar technikai trükkök a divatosak, egyre inkább behatárol minket az anyanyelv. Ezentúl a filmkészítés elveszítette műhelymunka jellegét, művészi báját, napjainkban ez is csak egy sikeres iparág, ahol a pénz diktál. És nekünk - ha tetszik, ha nem - be kell látnunk ezt.- Az idei filmszemlén úgy tűnt, látszik az alagút vége.- Új időszámítás kezdődött el, egyre több alkotó ismét a közönség igényeire ügyel. Igaz, az értékrendek igencsak megváltoztak. Egy játékfilm elkészítése például gyakran kevésbé vonzó vállalkozás, mint egy aprócska reklámfilm leforgatása. Utóbbi jobban fizet.- Mit szól a modem technika előretöréséhez? Ma az csinál filmet, aki akar.- Örök optimista vagyok. Akkor sem keseredtem el, amikor a szakma alkotói és a gazdaság válságban volt, s most sem, amikor látszólag mindent a digitális technika ural. Ezekkel a szuperszerkezetekkel maximum dokumentumfilmeket lehet készíteni, a játékfilmhez több kell. De nem féltem a fiatalokat.- Hogyan telnek a hétköznapjai? Úgy fest, ugyanolyan aktív, mint húsz éve.- Azért a kilencvenedik év meghatározó ám! Az energiát ebben a korban már jól be kell tudni osztani. Én igyekszem... Most már csak a Magyar Operatőrök Társaságával foglalkozom, s próbálom egyben tartani a „famíliát”... Szabó Zoltán Attila Illés György Született: Eger, 1914. november 2. Pályafutás: világosító a Magyar Filmirodánál (1935-45), majd a Mafirt operatőre (1945-49). 1949 óta a Mafilm alkalmazásában áll. Ugyanettől az esztendőtől tanít a Színház- és Film- művészeti Főiskola operatőr szakán; rektor (1990-91). A Magyar Operatőrök Társaságának (HSC) megalapítója. Mintegy száz film fűződik a nevéhez. DQalc Kossuth-díj (1950, 1973), kiváló művész (1967), a filmszemle életműdíja (1994), MSZOSZ-díj (1995).- Egy kilencvenéves ember nem is lehet más, mint javíthatatlan optimista - summázza Kende János, aki szintén nagy tisztelője Papinak. Azért külön is csodálom - árulja el -, mert családfőként hosz- szú évek óta egyben tart egy nélküle már rég széteső társulatot, az operatőrökét. Imponáló, amit az elmúlt tizenkét évben tett értünk a Magyar Operatőrök Társaságának alapítójaként, szervezőjeként. Boldoggá tesz, hogy ismerem őt!
