Új Dunántúli Napló, 2004. március (15. évfolyam, 60-89. szám)

2004-03-13 / 72. szám

I 2004. Március 13., szombat RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA Baranya megye első díszpolgára: Báling József, a szerkesztő Kollégánk, Báling József, a Dunántúli Napló nyugalmazott főszerkesztő-helyet­tese kapta meg elsőként a Megyei Köz­li, gyűlés által alapított „Baranya Megye ■" Díszpolgára” kitüntető címet. Az indok­ig lás szerint: „kiemelkedő újságírói mun- *» kásságáért és a baranyai nemzetiségek ^ érdekében végzett áldozatos és példaér- u. tékű közösségszervező tevékenységéért”. Hosszú évtizedekig gyakorlat volt, hogy Báling József jellegzetes írásával időről időre megíran­dó ötleteket jegyzett a blokkfüzetéből kitépett lapra, majd becsúsztatta kollégái írógépébe, a számítógép klaviatúrája alá. Nagy ritkán dicsért. „Köszönöm” - állt a papíron. Mostanában keve­sebb írásos üzenet érkezik tőle, bár a nyugdíjba menetel után sem lépett ki végleg a kapun, dol­gozik és szervezi a munkát tovább. Ötvenkét éve. Beszélgetésünkre készülve a több mint fél­évszázadot így sűrítette címszavakba: „1. tehetsé­gek, 2. tipográfia, 3. stúdió, 4. szoc. bulvárlap, 5. színes, 6. százezer”- Némi magyarázatot kérnénk: mit jelent a lapszerkesztő számára ez a hat szó?- Azt, hogy sok-sok tehetséges ember dolgo­zott mindig a Dunántúli Naplónál, csupán az út­jukat kellett egyengetni, tehetségüket kibonta­koztatni. A lap arculatformálását a régi nyomdá­szoktól tanultam és egy-két hozzáférhető nyuga­ti újság elemzésével, így aztán talán mindig az élethez igazítva, korszerű formátumban jelent meg a régió napilapja. A fiatalok fölkarolását szolgálta a hetvenes években szervezett újságíró stúdió. Büszke vagyok rá. Több tucat tehetséges toliforgatót, tévériportert, rádióst indíthattam út­nak. Jó emlékkel gondolok a Hétfői Dunántúli Naplóra - amelyet később a vasárnapi váltott -, hiszen az országban először csináltunk olyan „szocialista” bulvárlapot, amelyben megjelen­hettek az élet érdekességei, s amely tudósítóhá­lózatával felölelte a legszélesebb régiót. Végül pedig a Dunántúli Napló jelent meg először szí­nes napilapként Magyarországon és érte el első­ként a 100.000-es példányszámot.- Nem akármilyen idők voltak...- Az évek többsége arra az időszakra esik, amivel manapság nincs mit, vagy nagyon is lehet dicsekedni. En ebből az ötvenkét évből minden napomat vállalom. Csak az érthet meg, aki átélte J ezt az időszakot. Aki negyvenhétben várta a ki­telepítőket, ötvenkettőben látott Pécs főutcáján 1 összebilincselt embereket, tudja mi az, ha azért küldenek ki egy riportert valahova, hogy titóista ■ összeesküvőt leplezzen le. Aki megélte a válto­zásokat és formálhatott emberibb világot. Olva­sószerkesztőként majd főszerkesztő-helyettes­ként arra törekedtem, hogy tehetséges kollégá­immal a szépet, az előremutatót vetessem észre.- Hogyan lesz egy fekedi gyerekből újságíró?- A főiskola után 1951-ben Beremendre kerültem tanár­nak - ma is köszönnek tanít­ványaim. Határsáv, zárt öve­zet volt, ahol az állomás és a lakásom közötti pár száz mé­teren ugyanazok a katonák többször is igazoltattak, mert az volt a feladatuk. Engem ta­szított ez a zártság, ezért át­mentem Véméndre, néhány hét múlva pedig engem ajánlottak a főiskoláról a Dunántúli Naplóhoz. A régi újságírógárdát ak­kor cserélték le, szakmunkásfiatalok kerültek a helyükre. Őket kellett megtanítani fogalmazni és írásaikat fésülni.- Aztán jöttek az egyetemet végzettek...- Az ötvenes évek közepén, második felében Bertha Bulcsú, Lázár Ervin, Thiery Árpád, Kampis Péter, Hallania Erzsébet, Ónódy György, Kocsis Tamás.... Meg hát Rab Feri, Bé­kés Sándor, Lombosi Jenő. És sorol­hatnám még. Csak teret kellett adni a kibontakozásnak és a Dunántúli Nap­ló a vidéki sajtó élvonalába került. Máig megőrizte vezető szerepét. Mennyi mindent vezettünk be mi!...- Magánélet: apró titkok.- Nincsenek titkok. Fekedi vagyok. Eleim Hessenből, Fulda környékéről jöttek Magyarországra. Az idén lesz 280 éve. Apai ágon, anyai ágon felme­nőim mind-mind asztalosok. A né­hány hold földet az asszonyok művel­ték. Ifjúkoromban én is megtanultam szántani, mi több, aratni is. Szegény anyám, ő volt a marokszedő! Nekem már más jutott, hiszen a papunk is, a tanítónk is szorgal­mazta, hogy taníttassanak. így kerültem előbb a kőszegi bencés gimnáziumba, majd Pécsre a Piusba. A jezsuitáknál érettségiztem.- Könnyen ment a tanulás?- Nem kellett szégyenkeznem. A főiskola után már a szerkesztőségi munka mellett - el­végeztem a Gödöllői Agrártudományi Egyete­met is. Megírta a Magyar Nemzet: engem avat­tak elsőként a levelezők közül kitüntetéses, „vö­rös” diplomával.- Ebből az időszakból mindenkinek akadhat olyan meghatározó élménye, melyet sose felejt.- Volt meghatározó és megrázó is. Apám a Dontól 46 kilóval jött haza... De hazajött. Aztán 1947-ben várták a kitelepítőket. Úgy volt, délre ott lesznek, ám kettőkor sem jött még senki. Ak­kor nagyanyám felállt és azt mondta: „Menjünk takarmányozni...” Hetvenhat év Baranyában Báling József Fekeden született 1928-ban. Nős, felesége az MTI nyugdíjasa. Egyetlen fiuk magánvállalkozó, menyük ügyvéd, uno­kájuk egyetemista Oxfordban. 1952-től a Dunántúli Napló olvasószerkesz­tője, 1957-től a kulturális rovat vezetője, majd később ismét olvasószerkesztő. Fő­szerkesztő-helyettesként ment nyugdíjba, ám ma is dolgozik a szerkesztőségben a „Politikai vitafórum" és a „Hitélet" szerkesz­tőjeként. Rózsa Ferenc-dijas és az „Arany- toli” kitüntetettje. Közéleti tevékenységét év­tizedek óta a magyarországi német kisebb­ség szervezeteiben végzi, az Országos Né­met Önkormányzat alelnöke volt. Megkapta az „Ehrennadel in Goid" kitüntetést, a Ma­gyarországi Németek Országos Önkor­mányzatának legmagasabb elismerését.- Ötvenhat a hazai sajtó keresztfája.- EgyeÜen nap kivételével mindig szolgálat­ban voltam, miközben a főszerkesztő és helyet­tese távol. November húszadika körül leadtam Illyés Gyula versét: Egy mondat a zsarnokságról. Rajtunk kívül ez a vers csak egy budapesti lap­ban jelent meg. Mindenesetre evvel a magam ré­széről lezártnak tekintettem a forradalmat.- És a magyarországi németség?- Tevékenységem másik fele, ezt is szíwel-lé- lekkel végeztem, önként. És nem kevés ered­ménnyel, maradandó emlékkel. Ugyanis az egész keleti blokkban mi hoztuk létre itt Pécsett az első nemzetiségi egyesületet - más híján la­kásszövetkezeti minta alapján. Aztán felépítet­tük a Lenau Házat. Annyi miniszter, parlamenti képviselő Bonnból sosem járt Pécsett, mint ak­koriban. Bíztak bennünk. Sőt, rokonszenveztek velünk! Nyolcvanhétben ugyanis hatszáz NDK-s volt Pécs , kömyékép. Jöttek a gondjaikkal, nin­csenek információik egymásról sem. Azt javasol­tuk, szervezzük meg az NDK-s klubot. Megcsi­nálták - és együtt maradtak. Ezt a német politika sosem felejtette el. Az NDK nagykövete is csak annyit kért: tartsuk meg bennük a szülőföld iránti szeretetet. Megígértük.... Érdekeit csak a szervezett közösség tudja ér­vényesíteni. A 90-es évek elejétől lehetett nemze­tiségi egyesületeket alapítani. Nekünk akkor már harmincnál több volt. A 90-es évek közepén a „baranyai modell” lett az önkormányzati minta. S amire nagyon büszke vagyok, az országos ön- kormányzat alelnökeként 1996-ban megszer­veztük az Ének-, Zene- és Tánckarok Országos Tanácsát több mint félezer ének-zenekarral és tánccsoporttal. Az alakuló ülést Budapesten a Néprajzi Múzeum dísztermében tartottuk.- Ismert, hogy állásajánlat ér­kezett egy budapesti laptól, sőt az újságíróképzés fellegvárából és még Bábolnáról is...- Egyke gyerek vagyok, fele­lősséggel tartoztam a szüléi­mért, nagyszüleimért, nem me­, hettem Pestre. Minden héten haza jártam Fekedre, így aztán Baranyát nem hagyhattam el. De nem is nagyon kívánkoztam máshova, hiszen barátaim, kap­csolataim is ide kötöttek... KOZMA FERENC - PAUSKA ZSOLT A németség „bálingjóskája” Dr. Kaltenbach Jenő, országgyűlési kisebbségi ombudsman: - Hogy is mondjam? Ő a bara­nyai németség „bálingjóskája”, aki hihetetlenül sokat tett a nemzetiségekért. Akadhatott nézet- eltérés közte és mások között minden bizon­nyal, de mindig tudtam, hogy amit mond vagy tesz, azt mindig a tenniakarás és a jószándék vezérli. Amig ott volt az élvonalban, mindig lehetett számítani rá. Most, hogy kis­sé visszahúzódott, hiánya pótolhatatlannak tűnik. Nyíltszívű, precíz, becsületes ember, hihetetlen munkabírással megáldva. „Szeretném átölelni” Lázár Ervin Kossuth-díjas író, a Dunántúli Napló gyakornoka 1957-től 1959-ig, majd újságíró-riportere 1965-ig:- Báling Jóskát jóakarata, mindig segítő­kész, kiváló embernek ismerem. Olyan­nak, aki időnként szakmai vitákban még a mindenkori főszerkesztőkkel szemben is fellépett, ha kellett megvédte az újságírót, riportert. Precízsége bá­mulatos. Amit én az újságírásról és a lapszerkesztésről tudok, annak kilencven százalékát tőle tanultam. A szak­mában a legnagyobbak közül való. Szeretném átölelni. Futnak a képek A Suntory ideje Azt mondják, nehéz a dolga Sofia Coppolának, merthogy mindenki­nek a papa jut eszébe róla, tőle is valami hasonlót várnak, helikop­tertámadást a Walkürök lovaglása zenéjére, meg efféléket. Nos, ná­lam akkor viszont szerencséje van, mivel én őszintén szólva nem tartozom Francis Ford rajon­gói közé (elismerve, persze, nép­szerű mozidarabjainak technikai felkészültségét és dramaturgiai rutinját), így Sofiát kizárólag ön­magához mérem. És megállapí­tom, hogy tehetséges és érzékeny rendező, akinek Elveszett jelentés (Lost in Translation) című művét én bizony inkább kedvelem mint a „Keresztapákat”. A film egy öregedő filmszínész­ről, Bob Harrisről szól, aki, lassan kikopván a hollywoodi iparból, reklámfilmet forgat Japánban, bu­sás honoráriumért (az arcára még, úgy látszik, szükség van, a játékára már alig), ahol megismer­kedik egy fiatal nővel, aki felesége egy kelekótya, ám igen népszerű fotósnak. Bob és Charlotte között (így hívják az asszonykát) szere­lem szövődik, mélyről fakadó, ko­moly érzelem, amely azonban plátói marad, de éppen ettől szép a történet, s ettől van egyéni vere- te, mivel eltér a ma szokásos meg­oldásoktól. Miközben leleménye­sen (és nagyobb túlzások nélkül) idéződnek fel a vásznon a régi melodrámák motívumai. BillMurray rokonszenvesen, fa­nyar humorral hozza Bob figurá­ját, Charlotte szerepében pedig egy üdítően természetes, szép, in­telligens és érzelmekben gazdag ifjú színésznőt láthatunk, Scarlett Johanssont, aki előtt ígéretes jövő áll, ha képes megőrizni karakterét. Nekem a film azért is tetszik, mert a szerelmi románc mögött egy hallatlanul időszerű témát szólaltat meg, a kultúrák közötti párbeszéd nehézségeit boncolgat­ja, és a lelkek közötti megértés rit­kán adódó helyzetére világít rá. Arról szól, hogy az azonos nyelvet beszélők külön világban élnek, amelyet láthatatlan, ám olykor szinte áthatolhatatlan fal választ el a többiektől. Mivel a történet Ja­pánban játszódik, ez esetben rész­ben az angol és a japán nyelv szer­kezeti különbségeiből fakadnak a problémák, például abból, hogy még a tolmácsok sem tudnak jól közvetíteni, máshogy alakulnak az igemódok, s az artikulációs bá­zis eltérései folytán állandóan fel­cserélik az 1 és r hangokat, ami fél­reértésekhez vezet. A rendező sze­rint azonban mégsem ezek a primér nyelvi különbségek az iga­zán élesek. A japán tömegkultúra a maga ufós, cyberszerű furcsasá­gaival voltaképpen nem is áll olyan távol az amerikai popvilág­tól. Akadnak köztük kommuniká­ciós zavarok, de ezek végső soron áthidalhatók. Más nyelvet beszélő képviselőik nagyjából azonos idő­ben élnek. Ez a „Suntory ideje”, ahogy a filmbeli whiskyreklám üzeni, Japánban is, meg a Föld többi, „globalizált” pontján. Sokkal nagyobb a különbség, még az azonos nyelven belül is, a popkultúra műveletlen, felületes képviselőinek modoros, mester­kélt nyelvezete és azoknak a szó- használata között, akik, mint Bob és Charlotte, kívül állnak ezen a világon, és őszinte, keresetlen mondatokkal fordulnak egymás­hoz. Azok és ezek nem érthetik meg egymást, mert egészen más jelentésben használják a szava­kat, lényegében más-más nyelvet beszélnek. Bob és Charlotte kö­zött viszont a nagy életkorbeli kü­lönbség ellenére is zavartalan a megértés az első pillanattól kezd­ve. Közös kulturális kód, azonos szívbeli hangoltság, egy sajátos ki­sebbségi nyelv sodorja egymás mellé ezt a két magányos embert. Erről vallanak a gesztusok is, ami­kor Charlotte a liftben Bob vállára hajtja a fejét, vagy amikor felöltöz­ve fekszenek az ágyon egymás mellett, a lány ártatlan, gyermeki pózba fordul, Bob pedig finoman megérinti a lábát. Búcsúzásuk ezért olyan szo­morú. Elveszítenek egy megtalált nyelvet, ezután valójában némák lesznek. Nagy Imre Meghitt pillanat (Bob Harris: Bill Murray, Charlotte szerepében Scarlett Johansson) Egy ÖREGEMBER EMLÉKIRATAIBÓL Úrfikorunkban Kedden átfáradtam a Pécsi Galériá­ba. Székre rogyva, a földön álló, fek­vő, akasztásra váró, rég látott képe­ket nézegettem. Közben a Pécsi Mű­hely tagjaival nosztalgiáztunk. Alig mertem ránézni régi barátaimra. ; j Halász Karcsi, akit lányos arcú gim- « nazistaként is láttam, most ősz du- nai halásznak tűnik. Szíjártó Kál- mán, mindenki Öcsikéje, deres baj- - szávai, gondterhelt szemeivel, me­ditáló, tudós Apónak hat. Ficzek Fe­rinek csak gombafrizurás szelleme van jelen, pedig szívesen lámám, akár rozzantnak is, csak élőnek. Kismányoky Karcsi ismét szakállta- lan, ám lekopott feje tetejéről a hirte­lenszőke, selymes haj. De filozofi­kus hajlama a régi. Pinczehelyin la- katnyi bajusz az új, de a hajdani cin­kos mosoly helyén szigorúság ül az arcán. Komolyan beszél, nem tréfál­kozik. Hiába, csak magam marad­tam fiatal és bohó. A Pécsi Műhely, 1970-80 között, a nemzetközi kortárs művészeti tö­rekvések részeként dolgozott. Ám, mert vidéki „műhely” volt, legjobb fővárosi művészettörténészeink is aránylag későn kaptak észbe, hogy a PM tevékenysége, meghatározó pillér a magyar képzőművészeti avantgárd történetében. A mindig emlegetett IPARTERV és SZÜRENON kiállítások előtt tíz év­vel jelentkeztek és egy évtizeden át azonos szellemiségű alkotóközös­ség voltak. Nem fáziskéséssel utá­nozták a Nyugatot, hanem velük egyidőben folytatták vizuális kísér­leteiket. Alapvető különbség persze, hogy Amerikában vagy Frankhonban, a tájalakítások monumentális műal­kotásokként a közönség elé kerül­tek, addig barátaim festékkel, papír­csíkkal, homokkal dolgozhattak, s beérték ezek fotódokumentálásával. Halász hosszabb ideig ásta a zádori Duna-parton a nagyzátony homok­jába, másodmagával óriás spirálját, amely Robert Smithson emlékére lángokkal tisztelgett, mint ameddig a művet látni lehetett. S addig sem szedett belépődíjat. Abban a korban, amelyben a legáltalánosabb festői törekvés, hogy a képcsarnokban el­adható képeket fessenek az ebből élő művészek, öt fiatalembernek az alkotás folyamata, a vizuális történé­sek analízise volt a fontosabb. A mai fiatalok nehezen érzik igazi értékét e tevékenységnek, mert az a társadal­mi közeg, amiben létrejött, számuk­ra már elképzelhetetlen. Akik a 60-as évek második felé­ben Lantos Ferenc szakkörében dol­goztak, jórészt már a művészetiben is a tanítványai voltak. Egy részük­ből 68-ban, Stúdió alakult. Két év múlva rendezték bemutatkozó kiál­lításukat, a mai Csontváry Múzeum nagytermében, Iparművészeti Stú­dió névvel. A MŰVÉSZET c„ folyóiratban ír­tam: Pécsett nincs Iparművészeti Stúdió... hogy mégis ilyen címen rendezték, ..az a túlzottan óvatos fo­galmazás eredménye. Nem volt véletlen az óvatosság. Kiszámíthatatlan volt az ideológia ébersége. Bár Pécsett akadtak szö­vetségesek. 1975 márciusában a KŰRI szervezésében utcakiállítással lepték meg a várost. Tizenkét „poli­tikai plakát" jelent meg a belváros több pontján, reggelre. A plakátok vizuális folyamatokat rögzítettek. Kiállítási megnyitóként a megyei KISZ-bizottság első titkárának, Komlódi Katinak a sorai köszöntöt­ték az akciót, az aznapi Dunántúli Naplóban. De Halász emlékkönyvé­be uránvárosi kiállításakor még az írták, hogy közellenség. Ma már tudják, hogy amikor a balatonboglá- ri kápolnakiállítás előtt a politikai rendőrség véleményt kért a népmű­velődési csoporttól, Várady Géza és Komlódi József csak szakmai dicsé­reteket vetett papírra. Ugyanígy a bogiári plébános is. Kaposvári bará­taink már mismásoltak. S még 1983-ban is, Szegeden, a Fiatalok Stúdiójának kiállításán, közvetlenül a megnyitó előtt, Vészits elvtárs, a Művészeti Alap igazgatója, szemé­lyesen vette ki az anyagból Pincze- helyi két 80’-ban festett képét, amelyben egy szatyorba került a Coca Cola és a vörös csillag. Pécsett, a művelődési osztály tá­mogatását élvezték, de lámató két papírhenger, a Hattyú-házi kiállítóte­remben. Ezekben küldték nemzet­közi kiállításokra a nyomatokat. Már ha a posta felvette őket! Mert nem vette fel. Még Krakkóba, a szocialis­ta tábor Párizsába címzetteket sem. Egyszer csoda történt. Kismányoky telefonált azonnal Pinczehelyinek, hogy a Búza téri postán föladta... Mi­előtt Sanyi is a postára indult volna, reggel az ajtaja elé bedobták Karcsi dobozát. Jugóba, cseszkóba kellett csempészni a grafikákat, nyomato­kat, hogy postán a Krakkói Biennálé- ra, vagy a Nyugatra jussanak. A csoport nem csak eszmei kö­zösséget, védelmet is jelentett. Fur­csa mindez ma már, amikor az egy­kor művészi elismertségért küzdő ötök közül, Ficzek legenda, Szíjártó szabadúszó, Halász világcsavargó galériaigazgató, Kisifiányoky-a PTE tanszékvezetője, Pinczehelyi ott, a Vizuális Intézet igazgatója. Teljesítményekről és sikerekről akartam írni. Ficzek feszített felüle­teiről, Öcsike pólyás csomagolásai­ról, Halász magántévé adásairól, Kismányoky grafikáiról és filmjei­ről, Pinczés sarlójáról és piros-fehér- zöld libáiról, - de csak a közegről si­került. Tán ez sem tanulság nélküli. Figyeljünk azokra a fiatalokra, aki­ket leszól a szakma, nem ért a nagy- közönség. Néhány évtized múlva ők lesznek a mértékadók. Kiállításukat tegnap három galé­riában Aknai Tamás, a Művészeti Kar dékánja nyitotta meg, aki kezdő művészettörténészként szinte tagja volt a Pécsi Műhelynek. (Igaz, a meghívó fotóján őt csak Kati lánya képviseli.) Bükkösdi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom