Új Dunántúli Napló, 2004. február (15. évfolyam, 31-59. szám)
2004-02-21 / 51. szám
2004. Február 21., szombat RIPORT 7. OLDAL K U LTURA Pandur „vívódós” időszakai A Kő-pille útnak indul A saját piktúráját mindig hátrébb sorolta a fontos dolgok között. Ezért (is) érdekes, hogy Pandur Józsefnek önálló kiállítása nyílt pénteken a pécsi Csoport (t)-Horda Galériában. Ráadásul egy kiállítás sokféle számvetésre alkalmas.- Bármikor is találkoztunk az utóbbi években, és beszélgettünk az éppen fontos teendőkről, akkor a piktúrát - az Ön piktúráját- mindig hátrébb sorolta. Most pedig, lám, önálló kiállítással jelentkezett.- Az oszlopok, a támpontok közül nekem mindig is az oktatás volt az első. Tanárnak születtem, s ha szép napot akarok, akkor először oktatok, és utána következik minden más. Ha Erdős János, a Ház művészeti vezetője nem szól, eszembe sem jutott volna, hogy az idén kiállítsak. De egy ilyen váratlan akció - s ezt tapasztaltam -, nekem mindig jól jön, mert akkor ráhajtok. Volt most talán hat hetem? Ha akadt egy kis csendes időm, elővettem az eszközöket, és egy csomó új dolog született, mert gyorsan dolgozom, türelmetlenül, és ráadásul egyik következett a másikból. Ezek a kisebb munkák. A „Gyorsan dolgozom, türelmetlenül” nagyobbak szerepeltek már Esztergomban a biennálén, Egerben, de Pécsett még nem mutattam őket. Lehet, nem illik ilyet mondanom, mert legyen mindenki kritikus önmagával, de ahogy nézegettem őket itt a konyha-műtermemben, úgy éreztem: ez a néhány hét nem ártott meg nekem.- Kamarakiállításról van szó, és ilyenkor jobban kell válogatni a vitt anyagból - akár segítséggel, most, például Erdősével, akár anélkül. De ez olyan lehet, mintha valakinek lenne negyven gyereke; mindegyik egyformán kedves, de most ezt meg ezt meg ezt félre kell tolni...- Ez örök vívódás, ugyanakkor ahogy egyben megnéztem a kiállított anyagot, most is találtam olyat, amire azt mondtam: nem rossz, de ezt talán nem kellett volna. Nem egészen jól szól a muzsika, itt kicsit zörög egy hangszer. Jó áttekinteni, vívódni kicsit, aztán elcsendesedni egy időre.- Mikor lesz a következő ilyen vívódós időszaka?- Idén nagyon sok feladat van, mert jönnek a biennálék, az ak- varell és a pasztell, ráadásul egyszere két helyen: Egerben és Esztergomban, és ezeken évek óta szerepelek. Aztán júniusban Kaposváron, a Megyeházán lesz a tízéves bicsérdi alkotótelep résztvevőinek kiállítása, amire igencsak föl kell kötnünk az alsóneműnket. Jönnek majd a Pécsi- Baranyai Művészek Egyesületének a kiállításai is, de mindenhová nem lehet küldeni anyagot, ez képtelenség.- Mindig is csodáltam a lendületét. S csak úgy mellékesen mondom: áprilisban lesz 65 éves...- Ingyen fogok utazni! Imádok Kaposvárra az egyetemre járni tanítani, és nemcsak azért, mert az az őseim földje. Nos, megfogadtam, hogy április 24-én felülök a vofotó: tóth l. natra, és élvezettel mutatom meg a kalauznak a személyi igazolványomat. Eddig mindig Iticsit furcsa volt, ha ilyet láttam, és arra gondoltam: Jesszu- som, én is ilyen vén leszek? De most komolyan mondom, hogy élvezem! BALOGH ZOLTÁN Szellemes és látványos bábfigurák Tudnak-e repülni a sziklák, ha pedig szárnyuk van, akkor miért nem szállnak fel mégsem? A Bóbita Bábszínház új bemutatója, a Kő-pille ezt a meseszerű kérdést boncolgatja, s bár Bánky Gábor írta (és rendezte) az előadást, úgy érezhetjük, mintha egy ismeretlen Weöres Sándor-darab- ba botlottunk volna. A pécsi színművész immár féltucat előadást rendezett a Bóbitában, és a mesejátékok többségét maga írta. A munkáira jellemző, hogy a történeteknek mindenkor fontos üzenetük van, amit a gyerekek jól hasznosíthatnak.- Ősi kötődésem van a bábszínházhoz, édesapám, Bánky Róbert az Állami Bábszínház művésze volt, így magam is ebben a miliőben ismerkedtem meg a színházi világgal - emlékezik Bánky Gábor. - Amikor Pécsre kerültem, akkor rögtön felkértek, hogy tanítsam színészmesterségre a bábosokat. Hozzáteszem, nincs nagy különbség a színházak között, csak eszközeikben térnek el egymástól, véleményem szerint a helyes megnevezésük az lenne, hogy beszélt, énekelt, bábolt vagy táncolt színház. Kiderült az is, hogy a Kő-pille Weöres Sándor emlékére íródott, a költő tavaly lett volna 85 éves. Másrészt az volt az apropó, hogy visszacsempésszék a költészetet a gyerekek életébe. A föld alatt, kövek között játszódó történetet nem Weöres-versekből formálták, de olyan költeményekből, amit ő is írhatott volna! Hiszen Weöres Sándor maga is imádott mások személyiségébe bújni (pl. Psyché). Már a cím is mintaértékű, miután a szórigmusok tanára gyakran írt olyan egysoros verseket, amelyekben két össze nem tartozó fogalmat vegyített új módon egybe. A Kő-pille arra utal, hogy a világon minden él, minden törekszik valahová, és még az anyag is felrepülhet - éppen ez volt nagy költőnk hitvallása, így tehát olyan ez a darab, mintha a hagyaték egy poros fiókjából került volna elő. Az elgondolkodtató mese vázlata: szárnyas kövek élnek a föld mélyében, akik nem tudnak kijutni a felszínre, mert tiltják a közösségi szabályaik, s bár van szárnyuk, nem használják. Keresik a származásuk okát, célját odalent barangolva, közben pedig rájönnek arra, hogy mire való a magasság. Általános iskolásokhoz szól elsősorban a darab, és a barlangi csodavilágot igen látványosan sikerült ábrázolni. A kövek görgését, pattogását egyedülálló új technikával jelenítik meg a bóbitások, a zene, a fények, a díszlet pedig még inkább élővé teszi Tűzcsillámot, Jégöcsit, Borzaskát és a többi szereplőt. mészáros b. e. pp 1§ Futnak a képek Tamara érkezése Már jeleztem, hogy a szemlén néhány értékes kisfilmet is bemutattak. Ezek közül most kettőt említek. Mészáros Péter Ki a macska? című nyolcperces munkája Hajnóczy Péter novellája alapján készült. A háború, az erőszak témáját elemzi négy fiú magatartásán keresztül, akik a megkínzott állathoz való viszonyukban a lelkűk mélyén hordozott gyűlöletet próbálják kiélni, míg meg nem pillantják annak bűnbakként szolgáló testében, végtelen szenvedésében önmagukat. V. Nagy Attila A baba című (szintén nyolcperces) alkotása látszólag csupa derű és játékos kedv. Egy kislány szemei előtt, aki egy kirakatban babákat nézeget, amíg el nem rángatják onnét, megelevenedik a babák születésének és műanyagból formált életének a története, mégpedig Beethoven István király nyitányának lüktető ritmusára. Sokasodnak és szaporodnak a babák, betöltik a filmbeli, kirakaton belüli és azon kívüli vüágot, miközben az az érzésünk támad, hogy az igazi, élő gyerekek helyét foglalják el. Szép új világunk látomása? Nem is olyan vidám ez a film. A játékfilmek közül Hajdú Szabolcs művével búcsúzom a szemlétől. A fiatal rendező korábbi, bemutatkozó munkája, a Macerás ügyek eredeti képformáló karakterről tanúskodott, amelyben egyesült a tárgyias látásmód és a könnyed, lebegő fantasztikum. E jellegzetes formátumot most megerősödve láttatja a Tamara. A film (két évvel ezelőtt a POSZT-on is szereplő) színjátékos előzményének értékeit ezúttal megduplázódva szemlélhetem. Az intim szerelmi történet pszichológiai finomságai megmaradtak, kitágult és megerősödött viszont a kömyezetrajz, s ebben igen fontos szerepet játszik a mívesen dolgozó, egyéni látásmódü operatőr, Szaladják István. A történet főhőse, Játékos Demeter fotográfus (Szabó Domokos), aki feleségével él egy tanyán. Mintha kihűlőben lenne a házassága, és a tehetségét illetően is kétségek támadtak benne. Velük lakik Demeter öccse, Krisztián (Nyitrai Illés), akit elhagyott a kedvese, de most egy csavargásából hazatérve izgatottan közli, hogy közeledik..., hogy jön..., és már itt is van: Tamara. Titokzatos nő, aki szereti megváltoztatni a dolgokat maga körül. Négyük viszonyának alakulásáról szól a film. Különös cserebomlás zajlik le köztük, majd mintha visz- szarendeződne a kvartett. A tájképek és enteriőrök festőiek, a színészek mozgása sokszor pantomimszerű, leginkább a főhős esetében, akinek gesztusai aprólékosan kidolgozottak, és jelmeze is egy pantomimhősre vall. Különös, stilizált, fiktív világban vagyunk, amelynek lehetségességét egy pillanatra sem vonjuk kétségbe. A cselekvések is jelképesek: Tamara (Török-lllyés Orsolya) retiküljéből kalapács lóg ki, Demetemé (Kovács Ágnes) pedig mélázva, vádló arccal szögeket verdes a leszüretelt almákba. És ezt az egész elbűvölő emberi színjátékot - alkalmi kórusként - tanyasi állatok szemlélik és kommentálják, mintha egyszerre lennénk egy régi görög vígjátékban meg egy Fekete István-regényben. Tyúkok, kakas, disznó, tehén és bivaly (elnézést kérek tőlük, ha valamelyiküket kifelejtettem volna), mondják el véleményüket a látottakról, hol azonosulni látszanak a szereplőkkel, hol kritikus megjegyzésekkel fordulnak a nézőkhöz. És mindezt a maguk nyelvén teszik, mert az is van nekik. A magyar „fordítás” szövegét feliratokon olvashatjuk. Úgy látom, Hajdú Szabolcs ismeri már a képek egyik titkát: tudja, hogyan lehet fontos emberi kérdésekről játékos könnyedséggel szólni, s miként lehet a felvevőgépet képessé tenni arra, hogy a lélekbe lásson. Nagy Imre A játékos kvartett: Szabó Domokos, Nyitrai Illés, Török-Illés Orsolya és Kovács Ágnes _________________ ______________________________________________Egy öregember emlékirataiból Po lgár Díjat kapott a dekadens paraszt Ma este, a „Tettrekész Pécsi Polgárok” hagyományos, farsangtemető bálján Polgár Díjjal tüntetik ki Ber- tók László József Attila-díjas és Babérkoszorús költőt. Amikor hatvanéves volt a kis somogyi falu, Vése szülötte, egy néhány példányos újságban már elsütöttem a címbeli meghatározást. Kilenc év után sem tudok róla fontosabbat, pontosabbat mondani: dekadens paraszt. Mert számomra egyik szó sem bír negatív töltettel. Paraszt, aki egy évezredes kultúra örököse és hordozója. Nevét, tulajdonságát tudja fűnek, virágnak, fának és bogárnak; nemét, korát, baját ismeri állatnak, madárnak; nevén nevezi környezete minden rezdülését, a természet körforgásával együtt lélegzik, s ezért tudatos részese a mindenségnek, aki etikai tartását a hasonszőrűektől örökölte és tanulta, aki spontán őrzi népünk kollektív művészeti értékeit, akit a civilizáció szemete sokszor lenéz és megaláz, de akinek tartása van, s mint a mocsári tölgy elpusztíthatatlan. Paraszt, kevés szavú, szaggatottan, de közben gondolkodva beszél. Néha a legfontosabb részét hallgatja el a mondatnak, mert restellné kimondani, amit amúgy is ért, akire tartozik... s van, ami kevesebb lesz, ha kimondják. Ez a paraszt a városba szakadva is vagyont halmoz - tudásból, kultúrából. Dekadens: a szocializmusban szerkesztett szótárakkal ellentétben számomra nem halódót, lefelé íve- lőt jelent a szó, inkább illúzióvesztettet, minden tapasztalaton, megpróbáltatáson túl lévőt. A dekadens ember szépítgetés nélkül látja önmagát, sorsát, a világot. Nem hazudik. Leszámol az ábrándokkal. Kíméletlennek is mondhatnánk, ha nem lengené körül a szigorúságot esztétikummá szublimáló melankólia. A szavak egymás mellé rendelése és a cselekedet szinkronban áll. A dekadens parasztban mindig van annyi bölcsesség, hogy tragikus helyzetben is praktikusan cselekedjen. Ahogy Bertók 1954-ben, 19 évesen írt, Csendélet c. versében olvashatjuk: Elvitték minden gabonánkat. Anyám sírt, apám hallgatott. Öcsém lopott a sajátunkból a lónak egy marék zabot. A verseiért fiatalon börtönt járt költő hamar megtanulta, védtelenné válik, ha mindent kimond. De szólni, verset írni, muszáj. Úgy fogalmazott hát, hogy a lényeget csak azok értsék, akikre tartozik, akik olvasni tudnak. Később már nem csak azért, hogy „a vers ne legyen ügyészségi akta”, így lett veretes, így lett bertóki. A dekadens jelzőt azért is gondolom helyénvalónak, mert legemberibb versei a közérzetről szólnak. A magánember közérzetéről. Az idilltől a szorongásig számos életérzést fogalmaz meg olvasói helyett. Első kedvencem az Egy év két sora: Egy lány pillézjő hóesésben, - ki csókjaidhoz száját adta. Tíz év múlva már a Mi marad meg? kérdését idéztem legtöbbször: Ruhaszárító kötelek - zsíros edények mértanában - mi marad meg a szerelemből? A kortárs szonett mestere, de ezekből a gyöngyökből nem lehet részletet idézni. Manapság amúgy is egy régi versének súlyos mondatai kopognak bennem: Mennék feléd, jönnél ide, de nem mozdul meg senki se. Körbeér a történelem, forog tovább a félelem. Bezártam ajtót, ablakot, nem hiányzóm, ha meghalok. S van egy verse, amit szerencsére versmondóversenyeken, sokszor mondanak fiatalok. Ha zsürorként hallgatom, mindig az jut eszembe, remélem egyszer e versből tanítják majd unokáinknak, milyen volt valójában a puha diktatúra. A Vatta-dugdosók-at 1981-ben, Jaruzelsky tábornok vasárnapi bevonulását követően írta felháborodásában. Ám az aktuális történelmi eseményen túl a vers pontos diagnózisa annak a kornak, amit már magunk is kezdünk elfelejteni. Kiszolgáltatottságunk, megalázottságunk az önként vállalt együttműködés látszatát keltve borzolja a versben az emlékeket. S Bertók nem a rendszerváltás után, nem visszadatálva írta közérzeti látleleteit, hanem negyedszázaddal ezelőtt, s meg is jelentette őket. „Építettem a végtelen falat - és álmodoztam, mint aki szabad. ” - írja Nemes Nagy Ágnesnek ajánlott versében, amelynek kíméletlen záró sorai az individuum lehetetlen helyzetét érzékeltetik: „Elmenni kevés, itt maradni sok, emberré az tesz, ha megszólalok. Egyedül vagyok, ez végső szavam, mint akinek még egy tölténye van. És annyi joga újm kezdeni, hogy önmagát is agyonlőheti” Számomra az a félelmetes, hogy mennyire aktuálisnak tűnnek ma is huszonöt évvel ezelőtti versei. Tán azért, mert mindent az egyén szemszögéből mérlegel. A Minden megtörténik illúziómentes történelmi alapigazságok sorozata. Bár nem illik elismerni. Minden megtörténik megint, mintha mindig abba a folyóba, ugyanabba a szarba lépnénk, nem változik, csupán a mélység, vagy csak a mélység képzete, s a mese, lép, megelőzik, víz kicsi köpésből győzelem véres vereségből, aszó, a szó, ami folyik, áll benne az ember, zabái, szaporodik, emlékezik, hogy volt valami jó, valahol, valamikor, s minden megtörténik megint, mintha/ mindig ugyanabba a folyóba, ugyanabba a szarba lépnénk... Nem, Bertók sosem trágár, sőt rritán, de szókimondó költő. Bükkösdi László
