Új Dunántúli Napló, 2003. december (14. évfolyam, 327-355. szám)
2003-12-31 / 355. szám
Egészen vékony sugár. Mintha a fény csupán egy hosszú kötőtűt érne, s az ragyogna fel, miközben odabök. Az angyal, igen. Elbújva dolgozik. Érezni a készülő kocsonya zsírral teli szagát. Ahogy a lánya szokta mondani: még a lelkét is belefőzi. Talán mégis attól olyan nehéz a levegő, gondolja a füles karosszék mélyén kucorogva. Ablakot kellene nyitni. Az angyal úgy is... Mínusz huszonhetet ígértek éjszakára, micsoda ajándék. Ha tél, igenis legyen hideg. Azt tartotta valamire, ha a dolgok olyanok az életben, amilyeneknek lenniük kell. Ha csúnya, hát csúnya; ha gonosz, legyen gonosz; ha jó... no, az a legnehezebb, a jót többnyire hazudni szokták. Most is, mennyire szeretik! Kihozták az otthonból, hadd legyen együtt a család. A Rozika. Istenem, milyen nyúzott, ősz lett. A Béla? Ja, hát a Béla majd jön. Ezt már ismeri. Az utolsó pillanatban betoppan. És üvölt, hahotázik, csapkodja az asztalt két pohár Metaxa után. Talán azt hiszi, minél hangosabb, annál jobban örülnek, amikor távozik, és csönd lesz megint, és senki sem gondol arra, hogy faképnél hagyta a családját. Megy tovább ahhoz a másik nőhöz, akit azóta még annyira se szeret, mint a Rozikát, de ez már csak így van. Talán onnan is tovább szédeleg, mindegy, erről nem is akar tudni. Ez a vékony sugár, nem érti. Pedig az ajtó zárva. Tehetek bele csípős paprikát? - rikolt át a lánya konyhából. Morogna válaszul, valami felbukik a torkába, köhögnie kell, csak ez hallatszik ki. Jó, akkor nem teszek, mondja a lánya. És a gyerek? - kérdezte, amikor két plédbe bugyolálva végre feltámolygott ide a harmadikra, s csak az üres lakás fogadta. Tudod, hogy van ez, apuska... Hogy van? Nem gyerek az már. Intézi az életét. Büszke lehetek rá. Ő is itt hagyott? - akarta kérdezni, aztán csak annyit mondott, nahát. És amikor lezöttyent a füles karosszékbe, hogy ne legyen olyan végítéletszerű ez a „nahát”, hozzátette: - Ugyebár. Biztos jönni fog, takargatta be Rozika, hiszen mindig is imádta a nagyapját! Hát igen, imádták egymást. Ez a fénycsík, egyszerűen megfoghatatlan. A kulcslyukon át jönne? Mintha egyenesen feléje mutatna. Amikor Rozika szétosztályozta a kocsonyát különböző tányérokba, tálakba, végre levette a kötényt, és beült hozzá a sötétbe. Na, most már mindjárt... Csak percek kérdése... mondta. A kezét krémmel kezdte el kenni. És ahogyan az előbb a fojtó köhögés, most egyszerre hangok kezdtek el felfelé bugyogni a torkába. Tudod, ha belegondolok, melyik volt a legszebb karácsonyom? A 44-es. Szekéren, egy szál bőrönddel menekültünk, háború volt, hideg és elképzelhetetlen nincstelenség. Annak a famíliának, ahová végül beszállásoltak minket, arra se tellett, hogy akármilyen picike karácsonyfát állítson. A kert végében állt néhány csenevész, didergő tuja, azokból vágott le egy ágat a bácsi. Mégis történt valami csoda. A háziak maguk is megörvendtek, amikor a szekrényből előkerült egy réges-régi Monopoly társasjáték. Egy olyan, amiben mindent megvehetsz, ha van elég pénzed. Méhes Károly •I §12, 112 amgpí De a táblán és kártyákon kívül nem maradt hozzá semmi egyéb. Bábukat még kerítettünk a játékhoz, gombot meg egy-két apróságot, de a legfőbb baj a dobókocka hiánya volt. A bácsi, sose felejtem el, ott állt a konyhában a tűzhely mellett, megsimogatta az állát, ami éles, sercegő hangot adott, majd rám nézett, és felém nyújtotta a kezét. Komma’, mein Bub, mondta. Kimentünk a hideg előszobába, és a folyosó végén, egy lakattal lezárt vasajtó mögül elővett egy hasábnyit a kincsként tárolt tüzelöfából. A végéből lombfűrésszel levágott egy kis darabkát, majd a baltával még azt is körbefa- rigcsálta, és az összes maradékot gondosan visszatette a vasajtó mögé. Ezzel a bumfordi fadarabkával tértünk visz- sza a konyhába, ahol leültetett az asztal mögé. Az egyik hokedli fiókjából smirglit halászott elő, és végtelen precizitással, összehúzott szemöldökkel nekiállt, hogy dobókocka formájúra csiszolja a fát. Lassan ment, mert minden oldalnak egyformának kellett lennie, hogy ne mindig a kettes jöjjön ki, de egyszer csak elkészült. Attól fogva végigjátszottak az egész karácsonyt, a telet, végül a háborút, adtuk-vet- tük a telkeket, spekuláltunk, kifosztottuk a másikat, meggazdagodtunk, majd lerongyolódtunk. Khhöö, jött most megint egy köhögés, látod, a mai napig ez a legszebb karácsonyi emlékem: egy vicik-vacak dobókocka. Rozika nem felelt, csak a sötétben megfogta a kezét. Jó volt. Erezte rajta a krém hűvösségét, a bőr alatt mégis a meleg vér szaladgálását. Te, az a fénycsík, nézd csak - mondta aztán reszelős hangon, kihúzta a kezét a lányáéból, megpróbált feljebb ülni a fotelban. Nagyon furcsa, egészen vékony, mintha felém esne. Fénycsík?, hallotta Rozika hangját. Hol? Hát nem látod? Merre? Itt, az orrod előtt!, felelte kicsit ingerülten. Nem látok semmit. Erre nem felelt. Lehunyta a szemét, ő se lásson semmit. Ne haragudj, apuska, hallotta a lánya hangját. Azt hitte, bocsánatkérőn megsimogatja, de nem simogatta meg. Reccsent egyet-egyet a parketta. Rozika megint kiment a konyhába. Avagy... 22
