Új Dunántúli Napló, 2003. október (14. évfolyam, 268-297. szám)

2003-10-22 / 289. szám

8. OLDAL O K T Ó B E R 2 3 . 2003. Október 22., szerda Pedrazzini és a magyar ötvenhat Golyósorozat végzett a Paris Match fotóriporterével A huszonkilenc éves francia fotóst, Jean-Pierre Pedrazzinit (portré ké­pünkön) semmi sem köthette Magyarországhoz. Mégis az 1956-os ma­gyar forradalom áldozata lett. Emlékére a budapesti Köztársaság téren, 1990-ben táblával jelölték meg azt a helyet, ahol a halálos lövés érte. Pedrazzini a Paris Match fotóriportere volt, érdeklő­dő, kíváncsi, mindenre nyitott fiatalember. Párizs­ban született 1927. január 30-án, francia-svájci család harmadik gyermekeként. A második világháború kezdetén szüleivel Nizzá­ba költözött, később, a há­ború után Svájcban telepedtek le. Jean-Pierre iskoláit Franciaországban és Svájcban végezte. A fényképezés, ami iránt diákkorában kezdett érdek­lődni, később szenvedé­lyévé vált, majd hivatása lett. Alighogy elvégezte a kereskedelmi főiskolát, a jóképű, vonzó fiatalem­ber 1948-ban a legismer­tebb francia képeslap­hoz, a Paris Match-hoz került. Rövidesen a lap vezető riportere lett, aki világraszóló eseménye­ket fényképezett, de ugyanúgy érdekelték az egyszerű emberi sorsok is. Ő örökítette meg lapja számára II. Erzsébet an­gol királynő koronázá­sát, Faruk egyiptomi ki­rály lemondását, Grace Kelly amerikai filmsztár és Rainer monacói her­ceg első találkozását. Ott volt a franciák indokínai háborújában, s fényké­pezett az Északi sarkon is. Vonzották a különle­ges feladatok, így egy ri­portsorozat készítése a Szovjetunióban, amely az 1950-es években zárt terület volt a nyugati fo­tóriporterek előtt. Nyu­gati újságíróként ritka le­hetőséghez jutott: barát­jával, a szintén újságíró Dominique Lapierre-rel együtt sikerült - felesé­gestül - beutazási engedélyt kapniuk a Szovjetunióba, azzal a kimondott céllal, hogy fotóri­portokat készít­senek. A család emlékeze­te szerint Joszip Broz Tito közbenjárására kaptak en­gedélyt 1956 nyarán az utazásra, a fényképezésre. A Grúziában, Ukrajnában, Belorussziában, Moszkvá­ban, Szocsiban, falusi pia­cokon és városi munkások lakásaiban készült életké­pek folyamatosan megjelentek a Paris Match-ban, majd 1957-ben könyv alakban is: így élnek ma a Szovjetuni­óban és Oroszország nyitva. on a sortűz áldozatainak temetését örökítették meg. Pedrazzini és Paul Mathias még aznap este Budapestre utazott és a Duna Szállodában — a mai Marriott helyén — szálltak meg. Lelke­sedett a magyar forradalomért, járta az utcákat, fényképezett, nem törődött a veszéllyel. Október 30-án reggel már a drámai események középpontjában, a Köztársaság téren dolgoztak. Nem so­káig, mert Pedrazzinit golyósorozat érte. Azonnal a közeli Péterffy Sándor utcai kórházba szállították, ahol meg­operálták. Sebész sógora is Magyaror­szágra érkezett, megpróbált segíteni. A fotóriporter azt kérte, vigyék haza. Repülőgéppel előbb Bécsbe, majd Pá­rizsba szállították. Nyolc napig küz­dött az életéért, de hiába: november 7­Egy eredeti Pedrazzini-felvétel az 1956 októberi budapesti nagykörútról. Nem sokkal hazaérkezésük után vették hírét a magyar forradalmi ese­ményeknek. Pedrazzini a Paris Match másik három fotóriporterével együtt érkezett Magyarországra. Október 28-án Mosonmagyaróvár­én meghalt. Csak huszonkilenc éves volt. Halála után a francia kormány Becsületrenddel tüntette ki. Most - lélekben - újból itt van Magyarországon. Ötvenhatos felvéte­leiből és a Szovjetunióban készült (Magyarországon eddig nem ismert) munkáiból Jean-Pierre Pedrazzini fényképei - Szovjetunió-Budapest, 1956 címmel nyílt kiállítás tegnapelőtt a Magyar Nemzeti Múzeumban. A ké­peket a Paris Match archívuma bocsá­totta a rendezők, az 1956-os Intézet, a Budapesti Francia Intézet és a múze­um rendelkezésére. Az év végéig nyit­va tartó tárlaton a fiatal riporter mint­egy hatvan felvétele látható. Emellett húsz fényképen Pedrazzinit ismerhet­jük meg, gyerekként, fotósként, uta­zóként, családja körében, kedvelt szerkesztőségében, betegágyán. A végállomás: a locarnói családi sírbolt. A családtól kapott személyes tárgyak, Pedrazzininek a Péterffy Sándor utcai kórházban viselt kórházi inge, Nikon fényképezőgépe, kabala papírvágó kése segít az emlékezésben. Nővére, a nyolcvanas éveiben járó Marie Charlotte Vidal-Quadras és unokaöccse is eljött a megnyitóra. _____________________________________________ICH. Jobbágy Károly: Felkelt a nép... Dicsőség néked Ifjúság és hála, hogy itt e földön, ahol életunt - ki nem szabad és inkább dől halálba - már nem kell többé szégyelnünk magunk. Felkelt a nép, hiába volt bitófa, kegyetlen kínzás, börtön és halál. Feltámadt ő, a holt -ki tíz év óta Sírban feküdt - ma újra talpon áll. Az, aki látta egykor megalázva vonulni sorban, utcán birkamód — Nem ismer rá, hogy láncait lerázta S kiált,,Rabok legyünk vagy szabadok Mondják, a Himnuszt énekelték úgy indultak a puskatűznek. S a könnygáz, meg a tűzzel telt ég nem riasztotta vissza őket. S mily óriási! Kezével szobrokat dönt és széttépi a rabság címerét. Ő, aki eddig szolga volt e földön, Parancsol, ítél, arca fényben ég.- Nem ismér rá, az sem, ki megkötözte. Ki nem érte, hanem belőle élt. Riadtan nézi, hogy hatalmas ökle Hová zuhan, bilincsét zúzni szét. Csörgött a könnyük, talán sírtak, Csörgött a vérük, belehaltak: Diákok voltak, s ők csinálták A Dicsőséges Forradalmat! Örökségünk Azon a reggelen anyukám lázasan keresni kezdett a nagyszekrény­ben, még tőlem, a tízéves gyerektől is megkérdezte: ,,hola fekete ken­dőm?” Aztán persze megtalálta és so­kad magával sietett a harisnyagyá­ri asszonyok feketeruhás tüntetésé­re, Gyula forradalmi napjainak egyik jeles délelőttjére. Aki annak idején hallgatta a Szabad Euró­pát, azóta is töprenghet: tényleg azon a fordítá­si hibán múlott, hogy késett, majd végleg elma­radt a nyugat segítsége? Hiszen Nagy Imre nyil­ván nem azt kérte a közel-keleti válság miatt rendkívüli közgyűlésre készülő ENSZ-től: ,,Forthcoming general assembly” vagyis, hogy a következő közgyűlés tárgyalja meg a magyar kérdést... Hiszen akkor már döntött a szovjet ve­zetés, mi fog bekövetkezni másnap. A többit is­merjük. Már annyiszor elhatároztam: megkeresem a padláson a megyei fehér könyvet, amit a megtorlók adtak ki. Hogy világosan kiderüljön, mit nem akartak a forradalom eltiprói, egyben az is, mit akartak a könyv,,kiszerkesztett” szereplői! Ha va­laki, hát a túlélők mehetnének ki holnap, meg hol­napután az utcára demonstrálni... Helyette inkább csendben emlékeznek. Ki is bánik itt tisztességesen a történelmi öröksé­günkkel? FÁBIÁN ISTVÁN Krónika Október 22. A budapesti, miskolci, a szegedi, a pécsi és a soproni egyetemeken diákgyűlések vannak. A budapesti Műszaki Egyetem gyűlésén kiadják a jelszót a tüntetésre. Október 23. Az MDP PB kibővített ülése a belpolitikai helyzettel és a tüntetéssel foglalkozik.- 15 óra. A Petőfi-szobornál és a Műegyetemen megkez­dődik a tüntetés. A tömeg a Bem térre, majd a Parlament elé vonul, ahol este 21 órakor Nagy Imre beszél.- 21.37 perc: A Dózsa György úton ledöntik a Sztálin-szobrot. Az esti órákban a város számos pontján tűzharc alakul ki. Október 23. éjjel. Az MDP KV ülése ellenforradalom­nak nyilvánítja az eseményeket. A kormány a Varsói Szerződés értelmében segítségért for­dul a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokhoz. A szovjet csapatok éjfél után megjelennek Budapesten. Október 24. Megalakul Nagy Imre második kormánya. A kormányfő statáriumot hirdet az ország egész területére. Október 26. Országossá válik a sztrájk. Miskolcon és Mosonmagyaróváron az ÁVH, illetve a határőrség a tün­tetők közé lő. Október 28.19 óra: Nagy Imre rádióbeszédében beje­lenti: Budapestről kivonják a szovjet csapatokat, és tár­gyalások kezdődnek az országból való kivonulásukról is; megszüntetik az Államvédelmi Hatóságot, fölemelik az alacsony béreket és nyugdíjakat. Október 29. A szuezi válság kezdete. Október 31. Újjáalakulnak a volt koalíciós pártok: a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, Petőfi Párt néven a Nemzeti Paraszt Párt. - Mindszenty József bíboros prímás katonai kísérettel Budapestre érkezik, s bejelenti funkcióinak átvételét. November 1. Nagy Imre bejelenti Magyarország sem­legességét és kilépését a Varsói Szerződésből. - Az ENSZ főtitkárához küldött üzenetében kéri: a világszervezet tűzze napirendre a magyar kérdést. November 3. Megkezdődnek a Parlamentben a szov­jet csapatok kivonásáról szóló katonai szakértői megbe­szélések. Este 10 órakor a tököli szovjet parancsnoksá­gon folytatják a tárgyalásokat, de rövidesen szovjet és ÁVH-s tisztek letartóztatják a magyar delegációt, köztük Maiéter Pál vezérőrnagyot, honvédelmi minisztert. November 4. A kora hajnali órákban Kádár János be­szédet mond a szolnoki rádióban. Bejelenti a Magyar Forradalmi MunkásLParaszt Kormány megalakulását. A szovjet csapatojt általános támadást intéznek a főváros és a vidéki városok ellen. A magyar honvédség, néhány esettől eltekintve, nem áll ellent. Nagy Imre 5 óra 20 perckor rádióbeszédben jelenti be a támadás tényét. Néhány órával később közvetlen munka­társaival együtt a jugoszláv követségen kap menedéket. Késve találtam rá a Dunára. A közszolgálati tévécsatorna do­kumentumfilmet sugárzott az éppen leereszkedő kora esti sö­tétségben. Egy élő fáklyáról szólt a műsor, hogy legyen né­mi derengő világosságunk. Gyermekkori álmaim és öregko­ri szívfájdalmam színhelyéhez kötődött a film, amelyben „bűn volt a szó”, és Moyses Mártonra emlékeztek. Erősen felkavart ez a hazauta­zás Nagyajtára. Eddig is sejtet­tem, hogy a mártír fiatalember Mojszesz Frici családjához tar­tozott, hisz' ezzel a névvel csak 1945 őszétől találkoztunk. Két dolog máris tisztázódott: Már­ton nem fia, hanem testvéröccse lehetett Fricinek, és a brassói matrikula szerint nem a foneti­kus Mojszesz volt a család neve, ahogy az megjelent Kuttlik Rudi helyi hírlapjában. Moyses Marci ötéves volt, mikor a bátyjával személyesen is megismerked­Szász András tem a redakcióbán. Frici karika­túrákat rajzolt, én meg a sport­rovatba írtam Téglás Jóskáról, Vajda Gyusziról, Kóródi Sandri- ról és a többi nagyajtai futballis­táról. Ez már 1946 nyarára esett, a nagyva­káció emlékeze­tes játékdélután­jaira, amikor Frici el-eljárt hozzánk marok­kózni. Édesapámat már áttelepí­tették Füzesgyarmatra, Zsuzsika nővérem szobáját már elfoglalta a román perceptor, a gyönyörű kertet is átadták a regáti elöljáró használatára. Minden bajunk abból származott, hogy Nagy- ajtából Aita-Mare lett, Három­szék vármegyéből pedig Judetul Treiscaune. Pereg a film, székemhez va­gyok szegezve, megrendültén nézem a kálváriajárás stációit. Moyses Márton 1956 októberé­ben a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium növendéke, és lélegzet-visszafojtva kíséri fi­gyelemmel az anyaországi for­radalom és szabadságharc élet­Élő fáklyák halálharcát. Diákos romantiká­val szervezkedik, két társával Magyarországra indul. Hármó­juk közül az egyik beépített áru­ló, hadd ne ejtsük ki a nevét. A határnál elfogják őket, a nyomo­rult spiclit elengedik, kettőjüket elhurcolja a Securitáte. A 15—16 éves fiúkra iszonyatos kínvalla­tás várt. A spiritusz rektor Moyses Marci volt, ő hét év szi­gorított javító-nevelő fegyházat kapott, keményen kitartó társa - aki többször is megszólalt a dokumentumfilmben - öt évet. A nagyajtai fiú levágta a nyel­vét, hogy ne tudjon vallani (dur­va szövésű ruhájából kihúzgált szálakból sodort éles fonalat). Észrevették a szabotázscse­lekményt, és - irgalmas Is­ten! — kifeszí­tették a száját, érzéstelenítés nélkül (!) visszavárnák a vérző húsdara­bot, aztán kényszertáplálással tartották életben, hogy kiszed­jék belőle az államrend felforga­tására szőtt összeesküvés rész­leteit. A fegyintézet után csend­őri kísérettel vitték Nagyajtára. Otthon Éva nővére viselte gond­ját, a mezőgazdasági kollektívá­ba járt dolgozni. Megalázó, gyötrelmes évek után magánta­nulóként érettségizett Szent- györgyön, sőt a kolozsvári Babes-Bolyai egyetemre is be­iratkozott. Költői tehetségén kí­vül zseniális természettudomá­nyi fogékonyságával tűnt ki tár­sai közül. Atomenergetikai fej­lesztéssel foglalkozó tudomá­nyos értekezését Moszkvába cí­mezte, ahonnan átküldték Bu­karestbe. A román hatóságok kinyomozták Moyses Márton politikai megbízhatóságát, és ezzel mindenfajta kitörési kísér­letnek véget vetettek. Kizárták az egyetemről, ismét Nagyajtára száműzték. Tett még egy pró­bálkozást Brassóban, de elutasí­tották. Végső elkeseredésében magyar zászlót csavart a testé­re, lelocsolta és fölgyújtotta ma­gát szülővárosa főterén 1970. február 12-én. Súlyos égési se­bekkel került kórházba, iszo­nyú szenvedések között élt még három hónapot. Éva nővérét be­rendelték ápolásra, később Barátra szállították az élőhalot­tat, végül hazavitték meghalni. Május derekán, orgonavirágzás idején temették a nagyajtai uni­tárius vártemplom mögé, a var­júvári köztemetőbe. Láttam a sírkő feliratát: Moyses Márton, 1941-1970. Anyanyelve ma­gyar, élt 29 évet. (...) Jan Palach prágai diák 1969. január 16-án a Vencel téren felgyújtotta magát tiltakozásul, mert a Varsói Szer­ződés 1968-ban megszállta ha­záját. Budapesten Bauer Sándor 17 éves tanuló a Nemzeti Múze­um kertjében 1969. január 20- án két magyar zászlóval a kezé­ben lobbant lángra, „...hogy égő áldozatával csitítsa mind­annyiunk háborgó lelkiismeret­ét, amiért tiltakozás nélkül vi­seltük a rabságot”. Moyses Már­ton csatlakozott hozzájuk. Három élő, égő-lobogó fáklya a zsarnokság sötétségében, hogy világoljanak az utókornak, hirdetve minden elnyomott nép és minden ember olthatatlan vá­gyát és elidegeníthetetlen jogát a szabadságra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom