Új Dunántúli Napló, 2003. szeptember (14. évfolyam, 238-267. szám)

2003-09-20 / 257. szám

6. OLDAL 2003. Szeptember 20., szombat HUH RIPORT Pécsi tüzérsirató „Aligha gondolták a pécsi sorozatvető tü­zérek, hogy egyszer azért kell hadgyakor­latot tartaniuk, hogy így bizonyítsák esz­közeik rendszerben tarthatóságát és haté­konyságát. Ekként számol be a Honvédel­mi Minisztérium hivatalos orgánuma az alakulat számára ünnepi eseménynek számító május 29-i hadgyakorlatról.” (NOL, 2003. június 11.) „Még ötven napom van!” „A harmadik észrevétel pedig, hogy re­ális változásokat tegyünk, tehát erre ösz­tönöznek bennünket. Elég lenne keveseb­bet vállalnunk, de azt biztosan meg kéne tennünk. Jó példa a prágai képességcso­mag, amelyből a szövetségesek engedné­nek. így - mondta a vezérkari főnök - nem kéne zászlóaljméretű vegyvédelmi egységet fenntartanunk, és ráérnénk las­sabban is végrehajtani a fontos technikai beszerzéseket. ” (Szenes Zoltán vezérkari főnök, a NATO védelmi miniszteri ülése előtt:' Magyar 'Rádió, 2003: június 12:) A „belépő’- Melinda, kísérje fpl a vendégeket!- Parancs, zászlós úr! - tiszteleg az al­tiszt a pécsi „áperben", amikor először megyünk tüzérlátogatóba. Alig győzzük szaporázni a tán százhatvan centis, fül- bevalós, ezüstgyűrűs, mosolygós kapu­ügyeletes mögött.- Külön fejezet az övé - mondja Milos Attila ezredes, a parancsnok helyettese. - Jött, elment, visszajött. Szóval a „lebe­gésről” akar írni? Várjuk meg inkább, míg a parancsnok tizenötödikén találko­zik a vezérkari főnökkel, akkor már biz­tosabbat tudunk! Rendben. Ezúttal egy sorkatonával, a botykape- terdi Romár Róberttel ballagunk a főpa­rancsnoki épület felé. - Tényleg azt mondták, hogy bárkivel beszélgethet? Akkor jó. Még ötven napom van. Nem volt rossz, csak néha nehéz. Főleg az ele­jén, amikor meg kellett szokni, hogy pa­rancsolnak. Egyébként most kezdtem a 24 órás szolgálatot, aztán alvás.- Engedik?- Persze, kötelező, ha csak nincs vala­mi rendkívüli dolog.- Kimenő?- Majdnem mindennap.- Ha elfogy a centi?- Megyek vissza, kőművesnek. Hogy a többiekkel mi lesz, amikor bezárják a laktanyát, nem tudom. A dandárparancsnoki szoba falán Na­póleon, a harminc és fél évesen fővezér­ré lett Görgey és Ariel Sharon izraeli mi­niszterelnök - dedikált - portréja.- Abban a szerencsében volt részem, hogy találkozhattam vele - mondja Lő- rincz Miklós ezredes -, a dedikációban nincs semmi különös. Görgey a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb alakja volt. Napóleonnal kapcsolatban utalnék vissza az imént említett Melin­da nevű hölgyre. Napóleon is csak százhatvannégy centi volt, mégis egész Európa ret­tegte ezt a kis káplárt. Persze, nem akarok párhuzamot von­ni, de ennyit el kellett monda­nom a magasságról... Ami meg az ezüst gyűrűket illeti: egy­részt a szerződéses Melinda fi­atal, más az életfelfogása, de a szolgálatban semmi lazaságot kerítésen - lebontottuk. Ez nem börtön, hanem laktanya. Amikor a kollégáimmal átvettük a dandár parancsnokságát, azt mondtuk, hogy nyitni fogunk kifelé, hi­szen a Zrínyi Miidós Tüzérdandár szer­ves része a városnak, a megyének, min­denkinek joga van megismerni az öröme­inket, a bánatainkat és a gondjainkat is. Igenis szoktunk hibázni, hiszen itt is em­berek dolgoznak, ugye­bár... De értünk el na­gyon szép eredménye­ket is. Annak tartom, hogy tavaly augusztus­ban például Dunaszek- csőn dolgoztunk az ár­víznél. Hála Istennek, hogy többet nem kel­lett!- Milyen hírekkel tért vissza a vezérkari főnö­ki megbeszélésről?- Ha megtudjuk a laktanyabezárás pontos időpontját, elmondjuk. De örülök a találkozó­nak, megérte. Úgy néz ki ugyanis, hogy a szer­ződéses állományból - 257-en szolgálnak most, ebből 31-en Ko­szovóban, illetve Irak­ban - 70 főnek Kapos­váron nagy valószínű­séggel biztosítanak munkát. Közel har­maduknak tehát lesz munkahelye, de ír­tam már alá engedélyeket Tatára és más helyőrségekbe. Jelentettem a Szenes altá­bornagy úrnak, hogy a tiszti állomány Lőrincz Miklós: „Olyan érzés ez, mint azé a kapitányé, aki nagyon szereti a hajóját, és azt kell meglékelnie, elsüllyesztenie” 88, a tiszthelyettesek 75 és a szerződéses állomány 70 százaléka szeretne más helyőrségben szolgálni. Az altábornagy úr biztosított arról, hogy lehetőségük lesz rá.- Mennyi plusz energiát, törődést, oda­figyelést igényel a mostani helyzet a pa­rancsnoktól?- Ezt vállaltam, nem panaszkodhatok. De olyan érzés ez, mint azé a kapitányé, aki nagyon szereti a hajóját, és azt kell meglékelnie, elsüllyesztenie. De ha min­den beosztottam személyes sorsa elren­deződik, megnyugszom. Jó-e katonának lenni?- Mi lesz a 46 éves ezredes személyes sorsa?- Nem tudom. Komolyan mondom, hogy egyelőre ez foglalkoztat a legkevés­bé. A beosztottaim sorsáért személyes fe­lelősséget érzek. Ezt kell lerendeznem, és akkor, úgy érzem, elvárhatok valamit, mert elmondhatom, viszonylag szép kar­riert értem el a honvédségnél. Pont annál a fegyvernemnél, amit a legjobban szere­tek. A hasonlatnál maradva: a kapitány­nak kell utoljára elhagynia a hajót. Addig ráérek még gondolkodni.- Jó ma katonának lenni Magyaror­szágon? Negyvenöt év története A „Szigetvári” Zrinyi Miklós Tüzérdandár elődje, egy tüzérezred 1958. szeptember 12-én alakult Orosházán 1963-ban kezdik az átköltözést Pécsre, a kertvárosi laktanyába 1975-ben kezdődött az átfegyverzés, 152 mm-es D20-as ágyúta­rackokat, sorozatvetőket, a ’80-as évek elején hangfelderitőket - lo­kátorokat - kaptak m 1987-ben az ezred dandárrá alakult 1990-ben költöztek a Pécsváradi úti laktanyába, a másikat a Ma­gyar Honvédség átadtja a városnak- Jó, bár soha nem ennek készültem. Majdnem jogász lettem, tüzér pedig telje­sen véletlenül vált belőlem. De annyira megszerettem, hogy ez nekem nem munka, hanem szórakozás, szenvedély, hobbi. Eddig nagyon szerencsés voltam, mert azt csinálhattam, amit szerettem. Kezdve az ütegparancsnoki beosztástól a dandárparancsnokiig. Már középiskolás koromban is szerettem a történelmet - az olvasás és a csillagászat mellett ma is a hobbim -, nyertem több versenyt, és fel­vétel nélkül mehettem volna a szegedi jogtudományi egyetemre. De akkor vala­hogy azt túl száraznak tartottam. Amikor soroztak, kérdezték, nem szeretnék-e ka­tona lenni? Fölmerült bennem, hogy megpróbálom. De mivel rádióműszerész voltam, híradósnak, légvédelmi rakétá­nak vagy lokátorosnak jelentkeztem. így lettem tábori tüzér. Aztán a főiskolán ta­lálkoztam egy csodálatos egyéniségű tiszttel, s miután elkezdett tanítani, már nem is akartam más lenni, mint tüzér. Igazi csapatmunka- A tüzérség tehát a legszebb ága a ka­tonaságnak.- Mondtam, hogy szeretem a történel­met, és Napóleonról elég sokat olvastam; az ő révén is nagyobb affinitásom lett a tüzérséghez.- Térjünk azért vissza arra, hogy miért jó katonának lenni! Jó annak ellenére is, hogy másról sem hallani mostanában, mint reformokról, arról, hogy kívülről le­nézik a sereget: nem annyira ütőképes, nem annyira korszerű?- Itt az ember egy igazi csapatban dolgo­zik, itt érezhető igazán az egymásra utaltság a - nem pejoratív érte­lemben vett - legalsó szinttől a legfelsőig. Igaz, hogy ennél a dan­dárnál legfelül, de én is csak egy csavar vagyok. A mostani helyzet az, hogy a tisztek, tiszthe­lyettesek, a szerződéses katonák önként-lépnek a hadseregbe, és az egyetlen olyan hivatás ez - mert annak tekin­tem -, ahol az ember azt fogadja meg, hogy adott esetben az életét is adja a hazájáért. Sem­milyen más szakmában nincs ilyen. Több helyen tesznek külön­böző fogadalmat, felesküsznek, de egyik sem akarná az életét adni azért, amit csi­nál. Nem értek azokkal egyet, akik azt mondják, hogy jó a hazáért meghalni, mert semmiért nem jó meghalni. De jó, hogy van haza, amiért adott esetben eset­leg meg kell halni. A magyar történelem sajnos elég gazdag olyan eseményekben, amikor erre bőven adódott alkalom. A másik, hogy a hazaszeretet mindenek fö­lött áll. Nem lehet a katonalétet besuszte- rolni olyan hivatások közé, hogy reggel fél nyolctól fél négyig dolgozom, aztán kész. Aki így készül, az nam marad meg sokáig a hadseregben. Gyakorlatokon, vagy egy külföldi misszióban, mint most Koszovóban vagy Irakban, tűnik ez ki igazán: nem lehet azt mondani, hogy most letelt a munkaidő. Amíg a feladat nincs elvégezve, csinálni kell.- A délszláv válság idején, amikor föl­tette a kérdést: Ki megy, fiúk?, a sorkato­nákkal együtt valamennyien kiléptek...- Akkor osztályparancsnok voltam, csak a zászlóaljamról tudok beszélni. Jó néhányan szolgálnak itt, akik valószínű­leg emlékeznek erre a szituációra. A had­sereg egészéről nem tudok beszélni, de a dandárnak nem volt rossz a hangulata. Időközben megérkezett Somogyi Já­nos őrnagy, 1995-ben „Az év tisztje” Pé­csett, hogy átkísér­jen oda, ahol az ígé­ret szerint csinos szerződéses hölgyek várnak már. „Soma” türelmes, amíg tüze­„Itt az ember egy igazi csapatban dolgozik” tént, hogy egy vacsoránál szóba került: Napóleon 1805-ben tizenkét marsaik ne­vezett ki, és ilyen nem volt a világtörténe­lemben. 1804-ben volt, javította ki Lő­rincz Miklós, és név szerint felsorolta va­lamennyit... Az őrnagy úrral a parancsnoksága alá 2001. januárjától tartozó I. Sorozatvető Tüzérosztály emeleti irodái felé tartunk. Az egyik lépcsőfordulóban rászól a tisz­telgő folyosóügyeletesre; - Fiam, nem tű­nik föl magának valami? - Igencsak eről­tetem a szemem, de csak akkor veszem nem tűrünk el tőle. Másrészt n 1997-től az egység vegyes tüzérdandár, ágyútarackos és sorozat­pedig más a kor. Évekkel ez­előtt például szögesdrót volt a vető osztályokkal tesen szemügyre ve­szem az ezredes egyik „ereklyéjét”: a miniatűr ágyút a tü­zérrel tavaly kapta Franciaországban, elismerésként, egy tüzérakadémia pa­rancsnokától. Tör­Egyikük sem akar pályát módosítani észre a sötét kőbe olvadt körömnyi feke­te papírt, amikor a lángvörös legény leha­jol érte. Somogyi János irodájában valóságos hölgykoszorú a nagy asztal körül; a leg­régebben szolgáló tavaly májusban, a legfrissebb öt hónapja került a dandár­hoz. Mi hozta ide őket, huszonévesen? Az akkor hosszú távúnak és biztosnak tűnő egzisztencia - egy egyedülálló fiatal nő ki tud jönni a pótlékokkal együtt kéz­hez kapott átlag hetvenezer forintból. Hetük közül hárman viszont kimondot­tan katonák akartak lenni. Egyiküket a kihívás, másikukat az ösztökélte, hogy közösségben lehetnek, ahol mindenki számíthat mindenkire. Monotonitás? Ugyan! Soha nem tudják, másnap mit fognak csinálni - a tábori hetekről és gya­korlatokról nem is beszélve - csillog a szemük. Eleinte féltek a lányoktól Lehet, a hamarosan következő lesz az utolsó tábori hét - és itt komorodni kezd a hangulat. Kaposvár... A fiú sofőröknek biztosan találnak helyet, de közülük pél­dául, akik a tűzvezetésben dolgoznak, új­ra kell tanulniuk mindent. Tudják, hogy a parancsnokok mindent megtesznek majd, de akkor is... Biztosan lesz harc a helyekért, de egyikük sem akar pályát módosítani; dolgozunk, és katonák ma­radunk, bárhová is kell érte menni - áll­nak fel öntudatosan.- Eleinte féltünk a lányoktól - ül le ve­lem szemben az egyetemet végzett, ka­nadai nyelvtanfolyamon is részt vett 37 éves őrnagy -, de a kéthónapos kiképzés alatt kiderült, hogy legalább annyira jók, sőt néha jobbak, mint a fiúk. Még hogy nő nem való katonának... Ugyanúgy vé­gigcsinálták teljes felszereléssel a húsz kilométeres meneteket, volt, akit mentő vitt el a gyakorlaton, annyira hajtotta ma­gát. De nemcsak ez volt a kérdés akkori­ban, hanem az, hogy miképpen tudjuk motiválni a Szerződéses katonát, hogy ugyanazt elvégezze, mint a sorállomány? Azzal, hogy rábízzuk az eszközt és hagy­juk gondolkodni. Ezért van, hogy a tech­nikánk 90 százalékban hadra fogható, ami azért mond valamit... Négyszeres volt a túljelentkezés, de azt mondtam: olyan embert nem veszünk fel, akivel nem beszéltem személyesen. Úgy tűnik, viszonylag jól sikerült a válogatás, mert csak a legnagyobb tisztelettel tudok be­szélni ezekről a fiúkról és lányokról.- Ne vegye tiszteletlenségnek, de mint­ha párásodna a tekintete...- Vérzik a szívem, és el fogom nekik is mondani, hogy ilyen csapat, amelyik ennyit tudott volna, nem terem minden bokorban. Hogy velem mi lesz? Nem tu­dom még. Esetleg megpályázok egy há­roméves NATO-állást, s ha bejön, jön ve­lem Szederkényből Németországba a család is. Elfele beköszönök még Lőrincz Mik­lóshoz; az ezredes elnézést kér az elő­szobában várakozó, iratcsomókban lapo­zó fél tucat tiszttől, egészen a kapuig kí­sér. Közben megmutatja a két éve, vala­Somogyi János: „A.legnagyobb tisztelettel tudok be­szélni ezekről a fiúkról és lányokról" mennyi elesett magyar katona emlékére emelt kopjafát, melynek egyik dísze egy Dávid-csillag. - A munkaszolgálatosok­nak esélyük sem volt a védekezésre - szűkül kicsit össze - először - a szeme. BALOGH ZOLTÄN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom