Új Dunántúli Napló, 2003. szeptember (14. évfolyam, 238-267. szám)

2003-09-08 / 245. szám

2003..Szeptember 8., hétfő R I P 0 R T 7. OLDAL KULTÚRA -RIPORT MESTERKURZUS. Egyhetes énektábort tartanak a pécsi Kolinda Művészeti Iskolában helyi és budapes­ti zeneművészetis hallgatók részvételével. A kurzus közepén, tegnap az Alkotmány utcai görög katoli­kus templomban tartottak koncertet Bach, Mozart és Pergolesi oratórikus műveiből, míg a zárókoncertet csütörtök este a Művészetek Házában rendezik majd. Felvételünkön az instrukciókat Schmiedt Annamá­ria, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára adja (középen), s Gaál Ildikó növendék éne- két Morzsa Oszkár tanár kíséri orgonán. ____________________________________fotó: tóth l. A névtelen kulcsszereplő Ötvennégy év a súgólynkban Az idei évad új súgóstábbal indul a Pécsi Nem­zeti Színházban. Monori Ferencné, a társulat örökös tagja, a „súgók súgója” ugyanis úgy döntött, hogy „korára való tekintettel” végleg visszavonul mindennapi szerepköréből. Áttetsző alakja mellőz minden pózt, színpadiassá­got. Monori Ferencné olyan természetességgel nyit ajtót, mintha csak hajdani belvárosi lépcsőházi szomszédai: Szabó Samu, Arany Kató, Szendrő Jó­zsef, Máté Erzsi, Kormos Lajos, netán Péter Gizi nyomta volna meg a csengő gombját. Az is lehet, akkoriban csengetni sem kellett, minek lett volna zárva az ajtó? 54 évet töltött a Pécsi Nemzeti Szín­házban. Kezdetben a karban dolgozott, táncos volt, fiú- és apródszerepekkel. A múlt század hetvenes éveiben megjelent itt Eck Imre a tanítványaival, és megszületett a Pécsi Balett. Hogy szinte máról hol­napra világhírű legyen. Icuka, ahogy szólították, az­az Ica néni, amiként ő kérte, hogy szólítsák, akko­riban mint táncosnő, nyugdíjba mehetett volna. A színház azonban a súgó szerepét osztotta rá. Nyu­galomba azonban már többek szerint a „súgók sú­gójáéként vonult. A nénizést persze rendre elengedték a fülük mel­lett az érintettek. Icuka, mondták, maga egyedülál­ló. Különösen elképedt például Szirtes Ádám, aki akkoriban szinte kizárólagosan moziszínész lévén, nemigen tanulta meg ama bestye szövegeket. A sú­gó azonban baj nélkül, az érintettet is meglepően sikeresen vezette végig főszerepén a színpadilag még esendően csetlő-botló filmsztárt. Nyaktörő mutatvány is volt olykor a súgó szerepköre. Mindig látható helyen kellett lenni, hogy jól hallja a szí­nész. Netán olvasni is tudjon a szájáról. Székekre, létrákra mászott fel. Persze, takarásban illett ma­radni, helyét ugyanakkor gyakran váltogatva. Ica néni szerette a zenés darabokat, az operetteket, mégis rendre a „komolyakat” kapta. Utolsó munká­ja a Tartuffe volt. Reggel 10-re, es- | te 6-ra már nem tud naponta be- í j^rnj «icsit elfáradtam, vallja be szinte röstelkedve. Megrendítő veszteség, igen nagy gyász is érte a minap. Nehezen viseli. Az ablak közeli kalitkájában játszadozó papagáj, Csibészke el­lenben önfeledten éli a maga éle­tét. Juj, de szeretlek, mondja. Há­rom régi emelet napjában több­ször is. Piac, főzés, ebéd, újság, valamicske tv alkot­ja manapság a mindig életteli, csillogó-villogó szín­házhoz szokott súgó életét. Sokakat segített, gyá­molított. Ki tudná lemérni, a sikerben mekkora a súgó szerepe? Olyan munka ez is, amiben az eré­nyeknél látványosabbak a ritka tévedések. Most ő szorul némi gyámolításra. Amit viszont többnyire önérzetesen elhárít. Törékeny alkat lévén is erőt su­gároz. Szóltak, hívtak, várnak még, mondja, de ne­kem most pihennem kell. Súgtam, súgtam szinte emberöltőnyi időn át. Most olykor mintha magam is suttogást hallanék. Netán a Színház hívó szava volna ez? BEBESSI K. Kő utcabútorok Görcsönyben Egy rendkívül érdekes létesít­mény elemeit szállították a na­pokban Görcsönybe. A mária- gyűdi kőbánya tulajdonosa hét 10-15 tonnás és 12 tonnás követ ajándékozott a településnek, me­lyek az október elején felavatásra kerülő új Vilmos tér meghatározó objektuma lesznek, utcabútor­ként működve. A kövek között egy kopjafát is felállítanak, ame­lyet a helyi Bamba Klub elnöke, Besenyei Géza készít el. A szállí­tás költségét egy pécsi, felállítását pedig egy magyar-svájci cég in­gyen vállalta. A Vilmos téren még az avatás előtt, szeptember 20-án élő koncertet ad Gerendás Péter. ___________________,______________CS. L. SZ ATIRKÁK Mindig jó! Addig mindent a szocializmusnak köszönhet­tünk, majd mindent a szocializ­mus lebontásának. Teljes gőzzel működött a politi­kai égetőmű. Verebek a bankablakban: „VIP, VIP, VIP” Akupresszúra: vonaton az ülés­ből kiáll a rugó. A center a lábában hordja a marsallbotot. Marafkó László Hát akkor elkezdődik. Mármint a kulturális szezon. Nem mintha nyáron semmi se történt volna ezen a fronton, elvégre feszüvál fesztivál sarkára hágott, de mindez vala­hogy olyan, amilyen a nyár maga: laza, bohókás. Hiszen a programot összeállítók is (bevallva, bevallatla­nul) kicsit úgy gondolkodnak: könnyed nyári estéket szeretnénk szerezni a nagyérdeműnek, no per­sze, a művészi színvonalból egy jot­tányit sem engedve! * És ez így rendjén is van. Lehet menni nézelődni, bekukkantani, rövidgatyában, egy szál pólóban, esetleg fagylalttal, vagy uram bo- csá', egy pohár sörrel a kézben. Ha már könnyed. Ha már laza. Ha már nyári. Mégis, a szezon, vagy - lehet, hogy nagy betűvel kellene írni: - a Szezon, az más. Hajlamosak va­gyunk úgy érezni, komolyabb. Szó­val, hogy az az igazi. Hogy mást ne mondjak, a szín­ház. A bemutatók. Amire aztán úgy istenigazából lehet készülni. Szinte a néző is próbál, hogy ezúttal mi­lyen néző legyen. Mert hiszen nem mindegy, hogy Shakespeare-, Mol­nár Ferenc- vagy Spin) György-elő- adásra megyünk, nyilván. Melyik­hez megy a kék nyakkendő, melyik­hez a piros. Egyáltalán, kel-e nyak­kendő? És mindehhez, a körítés, persze. Amiért még színházba já­Jegyzet Szezon runk. A ruhatár, a lépcsők, a prog­ramfüzet, a büfé. De hát ne ragadjunk le egyetlen, még oly fontos intézménynél se, hi­szen a Szezon nem csupán színhá­zi, hanem lehet akár hangverseny is (és most ne emlegessük fel feltét­lenül a POTE-aula kies terepé...), avagy a Művészetek Háza számta­lan műfajú rendezvénye. Még akár egy irodalmi est is, a maga szűkre szabott közönséggárdájával... Egyszóval a Szezon egy hatal­mas étlapként ölt testé, ami sok­sok művészember, szervező, mene­dzser közös munkája. A produk­tum, ami, ha úgy vesszük ezen a fentebb boncolgatott, idén elképesz­tően forró nyáron szülééit, a sok készülés, gyakorlás, írás, töpren­gés, telefonálgatás, időpont-egyez- téés, veszekedés, rajongás által. Azt hiszem, egy kicsit úgy is vehet- jük, elvonatkoztatva a dolog üzleti részéről, a becsvágytól, hogy a Sze­zon, a Szezonra való készülés a kö­zönséggel való törődés. Hogy ne­künk, pécsieknek, baranyaiaknak valamiképp jó legyen. Mégiscsak jó legyen. Vagy jobb. Ha a folytonos nyargalás, dugóban ücsörgés, útfel­bontás, adózás, patikába járás köz­ben egy-egy estére meg akarunk pi­henni, kicsit kisimítani az idegszá­lainkat, akkor legyen hová elzarán­dokolni egy kis művészékúrára. ____________________________MÉHES KÁROLY If júkori Martyn-levelek Eddig ismeretlen Martyn-leveh festőművész és tanár, aki egy búi jutott a kollekcióhoz. A Rippl-Rónai József munkássá­gát (is) kutató pécsi művész-ta­nár, Pandur József számos, a modern magyar festőművészet egyik vezéralakjához kapcsoló­dó relikviát kapott már a rokon­ságtól. így kerültek hozzá még a ’80-as években az azóta elhunyt Rippl-rokon, a pécsi dr. Pilisy Lászlóné, születetett Bernhardt Klárától azok a levelek, képes­és üdvözlőlapok, melyeket a ka­posvári „hegyi festő” nevelt fia, egyben tanítványa, a később Munkácsy- és Kossuth-díjas Martyn Ferenc küldözgetett a hölgynek 1925 és 1973 között. A mindössze tizenöt, elsősor­ban az ifjúkori években szüle­tett dokumentum ugyan nagy újdonságokkal nem szolgál, ám sok érdekességet tartalmaz. A ■két dolgozott föl Pandur József Rippl-Rónai-rokon hagyatéká­Pécsről Budapestre, vagy on­nan, illetve többek között Firen­zéből, Barcelonából, Párizsból írt sorokban Martyn sokszor szól a sikereiről, mondja Pan­dur József, tehát egy szép karri­er egymást követő állomásai raj­zolódnak ki előttünk. Bár nehézségekről nem szól a művész, de sejthetőén nem mindig kereshetett busásan, hi­szen egyik levelében arra kéri „Klárikát”, hogy szíveskedjék itthon eladni a grafikáit, és a pénzt küldje ki a francia fővá­rosba. Beszél az ottani lakásáról, műterméről, barátairól, művé­szeti élményeiről. Sőt, meghívja Klárikát és testvérét magához Párizsba - úgy tudni, az utazás­ra nem került sor. Martyn kéréseiből az derül ki, hogy kíváncsi volt továbbá a hazai dolgokra is, részletes be­számolókat kért az országos és a pécsi történésekről. Ami azért jelent sokat, mert - bár azt írja: „Párizs nélkül nem tudok élni” - a fény városában sem felejtette el a hazáját, az őt körülvevő itt­honi légkört. Ezek a levelek is azt engedik sejtetni, hogy a tisztességes pé­csi polgárcsaládból származó Klárika menyasszonyjelöltje le­hetett Martyn Ferencnek. Bár házasság nem lett belőle, mégis szép az életút, mondja a kutató: amikor Klárika 1941-ben férjhez ment Pilisy László jogászhoz, a művész volt a hölgy tanúja. Pandur József gyakorlatilag végzett az anyag feldolgozásá­val, és úgy fogalmaz: már csak az utolsó simítások vannak hát­ra ahhoz, hogy elkészítse követ- kező tanulmányát. __baloohz. Fé l évszázad bányász emlékezete Ötvenéves jubileumi osztálytalálkozóra gyülekeztek a hétvé­gén a Pécsi Bányaipari Technikum első végzősei. A társaság­nak volt mire emlékezni, hiszen az évek során a bányász szak­ma minden területére eljutottak, ott voltak az ásványtermelés fénylő periódusainál és a leszálló ágnál is.- Közülünk a legfiatalabb is a hetvenet tapossa, ebben a kocs­mában jó bányász szokás szerint két sör között már nem a csajok­ról fogunk diskurálni, viszont ki­gurul még egy-két csille az emlé­kezet tárnájából, és lehet hogy ácsolni is fogunk, bár most már bizonyosan hiába, mert beom- lasztott bányákat szavakkal, em­lékekkel nem tudunk feltámasz­tani - adta meg az alaphangot a Kolping Sörözőben az egyik ün­neplő technikus. Aztán csak fel­tűnnek vidámabb arcok is, s bi­zony a lányok sem maradnak ki a történetekből.- Amikor a szőlőben petróleum- lámpát gyújtok, mindig eszembe jut, hogy az ötvenes évek elején Várpalotán miként világítottunk a bányagyakorlaton - idézi az isko­lai esztendőket egy szemüveges úr. A karbidlámpát elfelejtettük vízzel feltölteni, hát belepisiltünk, hogy gőzt fejlesszen. Itt valami bűzlik, mondta a kísérőnk, de nem firtatta a részleteket.- Hát az beugrik még, amikor „Csizi tanár úrral” kivonultunk a Séta térre, hogy geodéziai méré­seket végezzünk? - veszi át a szót kopasz társa, cinkos szemhunyo- rítással. A teodolit látcsöve aztán mindenfelé bóklászott, csak a mé­rőléceket nem találta. Mert a gimis lányok mosolyogtak bele az optikába, de emiatt senkinek nem kellett évet ismételnie. Előkerül a megsárgult osztály­tabló is, a közismert két kalapá­csos bányászemblémában he­lyezték el a fotóikat a Cséti Ottó Bányaipari Technikum első vég­zősei. Az 1953-as esztendőben az első két osztályban 48-an végez­tek, de az ötvenéves jubileumi osztálytalálkozóra a társaságnak már csak a fele érkezett meg. Nyers János a névsort olvasva bi­zony egytucatszor meg kellett hogy álljon, kegyelettel gondolni azokra a kollégákra, akik már nem lehetnek itt.- Az egykori csapatból tán ha tízen választottak később más pá­lyát, de ez a társaság eljutott az ország minden részébe, a szakma minden területére. Doktorok, mérnökök is találhatók a jelenlé­vők között, aknamélyítős, szenes, urános közép- és felsővezetők, bányamérő és geológus egyaránt található az „osztályközösség­ben” - tart rövid összegzést Gom­bos Andor. - Jómagam bárhová kerültem, nem jöttem ki a főnö­kökkel, hát elvégeztem a bánya­mérnökit, és én is irányító lettem. Hozzáteszi, annak idején a csa­ládjának semmi köze nem volt a bányához, maga sem ide készült, de értelmiségi származása ebbe a frissen induló osz­tályba sodorta. Mert a több­ség a fémipariba jött, és csak a beiratkozáskor derült ki, hogy új, bányaipari évfo­lyam is lesz. —.Sokan kerültünk így ide akkor, s itt is ragadtunk, mert egyre nagyobb lett a bányászat ázsiója. Eljártunk iskolaidőben csillézni, taka­rítani a bányába, és ott igen meg­tetszett, hogy rögtön és kézbe fi­zettek - jegyzi meg Rónaki Lász­ló, aki hidrogeológusként vonult nyugdíjba az uránbányától. Hozzáteszi azt is, személy sze­rint őt mindig vonzotta a mély, egész életében barlangászkodott, s az is érdekelte, hogy a víz hol, miként jelzi a föld ásványkincse­it. Bejárta így az egész országot, s talált uránra utaló jeleket Sop­ronban és az ajkai szénmedencé­ben is. Gálfi Istvánnal viszont a világ bányászatával van baja, pontosabban a mecseki szénbá­nyák egykori vezérigazgató-he­lyettese azt sérelmezi, hogy mi­ért kellett leállítani itthon az energiahordozók kitermelését. Akik még termelnek Nem kell teljesen leimi a mecseki bányászokat, van még ma is aktívan terme­lő fejtési és elővájó csapat! Igaz, hogy nem itthon, hanem a spanyolországi Leon 800 méter mély szénbányájában tevékenykednek. A125 kint dolgozó magyarból 110-en a Mecsekben fejtették egykor a föld fekete gyémántját, és Hispániában is az itt begyakorolt sürített levegős technológiával jövesztenek. Két éve gyarapszik Leonban a magyar kolónia, a megállapodás szerint 200 főig bővíthető a létszám. Az is garantált, hogy 2010-ben lesz még vájvégen dolgozó mecseki bányász, mert a társaság szerződése 10 esztendőre szól.- Persze, hogy gazdaságtalan volt a bányászkodás, ha értékesí­teni csak kötött áron lehetett, vi­szont az eszközöket hozzá piaci áron kellett beszerezni - véleke­dik. - Fejtetőre állítottuk a gazda­ságunkat, külföldi energiát hasz­nálunk, és munkanélküliséget te­remtettünk, aztán most külföldre, Spanyolországba járunk szenet termelni, mert ott megéri. Mint kiderült, az egykori vég­zősök az ötvenes években szét­széledtek az országban, aztán csak visszaszivárogtak Pécsre, és a többség az uránnál találta meg a számítását. Örökké mecseki bá­nyász maradt viszont Hertelendi Kázmér, aki a végzés után nyolc évet a szeneseknél töltött Mázán, majd a frissen nyitott uránbányá­ban végigjárta a termelésirányítás minden lépcsőfokát.- A fiam is idekerült, és ha új­ra kezdeném, most is ezt csinál­nám - mondja. Mert itt minden nap másként alakult, és a ve­szélyt is lehetett szeretni. Büszke vagyok arra, ameddig eljutottam, hogy 200 kilométernél hosszabb „sajtlyukakat” fúrtunk a Mecsek­be, de tervszerűen, biztonság­ban. Elhivatottság kell ehhez a munkához, akkor észre sem ven­ni, hogy mennek az évek. Az idő múlását leginkább az jelezte, hogy sorra szüntették meg a me­cseki bányaüzemeket. Na, ennek az iskolatársnak is befejeződött az eddig építgetett álma, gondol­tam olyankor. Bányáknak, bányatechnikum­nak Pécsett nyoma sincs már, s várhatóan nem lesz több osztály- találkozója sem az első végzősök­nek. Egy-két sörre még összejö­vünk ezután is, jegyzik meg az érintettek, de tudomásul kell ven­ni, hogy a munkahelyünket elte­mették, s egyre többen utána­mennek közülünk is. MÉSZÁROS B. ENDRE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom