Új Dunántúli Napló, 2003. augusztus (14. évfolyam, 208-237. szám)

2003-08-30 / 236. szám

I 2003. Augusztus 30., szombat RIPORT 7. OLDAL KULTÚRA ­____ HA GYOMÁNYŐRZŐ PÉCSVÁRADIAK. Ápolják őseik szokásait, kultúráját a város legkisebbjei is. A német nemzetiségi óvódások rendszeresen fellépnek a település rendezvényein. Ilyenkor előkerül­nek a színes nemzetiségi ruhák, és bemutatják a hagyományos sváb táncokat is. fotó: laufer László Kárászi Huncutságok Wlassics Gyula-díj Molnár Géza Futnak a képek Baleset A negyedik éve működik Ká­rászon a Pajta-színház. Egy hajdani gazdasági épület emeleti pajtarésze adja a színházat magát - színpad, nézőtér, zenekari emelvény -, az istállórész pedig a galériát, ahol kiállítások és a kisebb közönségszámú műsorok zaj­lanak. Előadásait ma már nagy érdeklődés övezi a régi­óban. Kárászon, a négyszáz fős kis ba­ranyai faluban a helyi Faluszépí­tő Egyesület és a Keleti-Mecsek Tourinform Iroda szervezésében kerül sor immár negyedik eszten­deje a Pajta-színház rendezvé­nyeinek lebonyolítására. A tele­pülésen a természeti adottságok - szűk völgyei, patakjai, elérhető közelségű erdei, tisztásai, forrá­sai, helyrehozott parasztházai, régi formájú pajtái, istállói, kút- jai, hidjai, kovácsoltvas kerítései, műemlék jellegű védett templo­ma és annak környéke - miatt is tartalmas üdülésben vehet részt az idelátogató vendég, mondja Császár Levente, a Tourinform iroda vezetője. Sokszor egész családok döntenek arról, hogy a színházi műsor ideje alatt itt nya­ralnak, miközben gyermekeik aktív foglalkoztatással megisme­rik a falusi élet rejtelmeit, a régi mesterségek fortélyait. Már 1996-ban, az első színhá­zi rendezvény során a környék­beli Máré-vár történetét dolgoz­ták fel a fiatalok eredeti, szabad­téri helyszínen. A 2000-ben elké­szült Pajta-színházban a Helytör­téneti füzetek Kárászi mesékből, 2001- ben pedig a Kárászi anek­dotákból válogattak az előadók. 2002- ben a Ciróka bábszínházzal közös előadásra került sor, az Ophélia volt a porondon. A Pajta legnépszerűbb műsora a „Kárászi Huncutságok”, mely­ben helyi gyűjtésű anekdotákat adnak elő helybéli fiatalok. Az idei „Huncutságokéban egy anekdota alapú, humorra épülő, azonban mélyebb gondolatiságót tartalmazó XX. századi Kárász történetet vitték színre a Pajta­színházban, és dr. Pesti János „Az ördögszántotta hegy” című népmonda-gyűjteményéből vá­lasztottak ki eljátszható történe­teket. CS. L. Már 1976 óta, eleinte másodál­lásban, majd 1983-tól főállásban áll a pécsi Vasutas Művelődési Ház élén a kitüntetett közműve­lődési szakember, aki pályáját műszakiként kezdte. Az Ifjúsági Ház igazgatóján, Nagy Sándoron kívül nincs még Pécsett igazgató, aki ilyen hosszú ideje ve­zetne egy intézményt. Akkoriban, meséli Molnár Géza, még havonta egyszer összejöttek a művelődés területén dolgozó igazgatók, hogy megbeszéljék, mit lehetne tenni a város kultúrájáért. A mindig valami újat kitalálni kényszere is a műszaki gondolko­dásmódból adódik, magyarázza, ezért sem fásult bele a sok évtize­des, egyébként monotonnak tűnő munkába. Hiszen ő és munkatársai találták ki annak idején a Trapp-na­pot, a Suli-spurit, a mecseknádasdi sváb lakodalmat. A borturizmust is ők valósították meg még 1981-ben,. miután fehér- és vörösbor-túrát is szerveztek külföldi csoportoknak. A művelődési ház fogadta be a rendszerváltás zűrzavarában az Ér­telmiségi Klubot, náluk működik A ma 84 éves Takács Józsefné nemcsak a népzenegyűjtők szemében tiszta forrás, párat­lan énekes, előadó, aki mind­emellett tanítványok generá­cióit is nevelte. Faragott fát, rímet, rigmust, elbe­széléseket is írt. Ma sem áll meg a keze. Az ének mindig vele, benne van. Akárcsak a szülőföld, a Tisza- part képe. Ha végigkapálja a család kertjét, Takács Józsefné, Erzsi néni akkor is dúdolgat valamit. Sok elis­merése után most a Népművészet Mestere lett. Szervi baja semmi, holott 84 éves.- Nincs en­nek valami nagy titka - mondja - csak a tevékenykedés. A legtöbben öt­ven körül abba­hagyják a munkát, aztán néhány év múltán magát az életet is. Nagy­apám gátőr volt, apám tíz holdon gazdálkodott a Szeged melletti Tápéréten. Ott láttam meg a napvi­lágot a töltés mellett 1919-ben. Ak­koriban a tanyán nem lehetett tét­lenkedni. Persze nem lehetett nem az Európa szerte híres vasutas kon­cert-fúvószenekar. Molnár Géza büszkén mutatja, most nyertek tíz számítógépet, s az intemetszobát bárki ingyen használhatja. Nem mechanikus tehát a mun­kája, mondja, hiszen mindig törté­nik valami vele vagy körülötte. 1997-től elnök- helyettese a volt munkahe­lyi intézmények egyesületének, és 1993 óta ügy­vezető elnöke a vasutasok or­szágos közmű­velődési egyesületének, 1999-ben Széchenyi-díjat is kapott. Nyitot­tak, tehát nem csupán az erősen megfogyatkozott számú vasutasok rendelkezésére áll a ház, hanem mindenki részére. Hívták már többször máshová, volt, hogy kétszeres fizetésért, de nem ment. Elképzelései szerint ala­kult a ház, ő válogathatta meg munkatársait, egyiküket sem tudja otthagyni. Hűséges típus. tudni a dalokat sem. A citeramuzsi- kát. A szögedies beszédről ugyan letettem, miután ide, Baranyába jöttem férjhez, de a dalos, zenélős kedvemet nem kellett szélnek eresztenem. Az uram, akivel 37 évig éltem boldog házasságban, szerette az énekeket. A régi dalok igazi barátja azonban Várná Fe­renc tanár úr volt. Összesen 34 ka- zettányit, 1365 dát énekeltem.- Volt itt egy citeraegyüttesünk is. 18 évig tanítottam. Rengeteg ta­nítványom van. Amikor a népzene- kutató kijött ide, elálmélkodott. Erzsi néninek dáosfüzete is je­lent meg. A citera magyaros díszfa­ragásába 61 évesen kezdett. Meg­nézte, milyen az első osztályúnak minősített citera, aztán szerszámo­kat szerzett, majd egy szentlőrinci fafaragótól megtanult faragni. Nyerték is sorra a díjakat. 1994-ben ő lett Szentlőrinc első díszpolgára.- A Gyöngyvirág utcában, a harmadik emeleten lakom az unokámmal - mondja, hangjá­ban csupa derűvel. - Naponta többször is megjárom az emele­teket. 1998-ban áltam utoljára színpadon. A hangom már nem az igazi. De ha nagyon kell, el­énekelek akármit. Az ének még ma is segít mindenben, bebessi k. Susanne Bier Hogy szeretsz? (Elsker dig for evigt) című filmje napjánk alighanem legjelentősebb európá filmiskolájának, a dán Dogma- mozgáomnak immár 28. alkotása. Jellegzetesen Dogma-film: pózta- lan, eszköztelen, váóságos helyszí­neken játszódik, természetes körül­mények között felvett képekből szövődik. Az irányzat egyik vezető mesterének, Lars von Triemek mi­nap megfogámazott, kissé hangza­tosnak tűnő nyilatkozata („Felsza­badítom a filmművészetet, mint Amerika felszabadította Irakot!”) valójában őszinte elszántságot tük­röz, s kómájával együtt értelme­zendő. Csakugyan a mozgóképi esztétikum egészére kiható, újító törekvésről van szó, mely azonban éppen a pöffeszkedő és hazug hol­lywoodi filmipar és a számítógépes szemfényvesztés ellen irányul, igaz, néhány európai művészfil­mes tetszelgő és eredetieskedő in­dividualizmusával is szembeszáll. Amit Susanne Bier csinál, azt in­tim realizmusnak lehetne nevezni. Egy hétköznapi esetből indul ki, mint a valószerű történeteket elbe­szélő írók, akik mindenkor szíve­sen vesznek regényeik alapjául egy-egy újságcikket vagy napihírt. EzúttS egy baleset indítja el az ese­mények sorát. Ennek ábrázolása kettős bravúr. Egyrészt azért, mert a gázolást nem is lehet látni, (a Dogma tartózkodik a véres jelene­tek vászonra vitelétől) csupán a kö­vetkezményeit mutatja a kamera, egy fekvő testet, egy vérfoltot az aszfalton, ahogy Kéri Ádámnak a pécsi Modem Képtárban látható Baleset című képén is csak egy fe­kete féknyom jelzi a tragédiát. Más­részt azért kitűnő ez az expozíció, mert ez a „fekete féknyom” itt két család sorsának egymásba rohaná­sáról tanúskodik. Joachim (Nikolaj Lie Kaas) és Caecilie (Sonja Richter) éppen es­küvőjükre készülnek, erről be­szélgetnek, mikor az ifjú, elbú­csúzva a lánytól, kilép a kocsiból, és elüti a szemberohanó autó. Életben marad, de nyaktól lefelé megbénul. Kétségbeesett önsajná­latában elmarja maga mellől Cae- cilie-t: „Éld az életedet!” - kiáltja utána haraggal. A gázoló kocsit Marie (Paprika Steen) vezette, figyelmetlenül, mert a lányával veszekedett, s ezért, bár a rendőrök szerint nem ő a hibás, lelkifurdalása van. Férje, Niels (Mads Mikkelsen) orvos, s történe­tesen éppen abban a kórházban dolgozik, ahol Joachimot ápolják. Niels, Marie biztatására, segíteni próbál Caecilie-nek, aki, miután Joachim elkergette az ágyától, két­ségbeesetten belekapaszkodik az orvosba. Szerelem szövődik köz­tük. Erről a viszonyról szól a film. Susanne Bier úgy dolgozik, mint a nagy dán író, Jacobsen, aki elő­ször természettudósnak készült, és sokáig nem tudta, a mikroszkópot vagy a tollat ragadja-e meg, végül a tollat választotta, de kicsit úgy ke­zelte, mintha mikroszkóp lenne: az élet apró eseményeit, a lélek finom rezdüléseit ábrázolta. Ezt teszi Su­sanne Bier is. Kamerája egészen olyan, mint a lélek szabad szem­mel láthatatlan, lehelet módjára hullámzó belső tereire irányított, érzékeny optikai műszer. Nála az arcok, a pillantások és a gesztusok beszélnek. Joachim kétségbeesett, gonosszá torzuló vonásai, a felesé­gét először megcsaló Niels szerel­met és önvádat tükröző tekintete, Caecilie bánata, odaadása és esen- dősége, Marie indulatainak hul­lámzása - ez mind, mind spontán hitelességgel tárul fel Susanne Bier felvevőgépe előtt. Moziban ritkán látható szerel­mi dráma, mondanám, ha a Hogy szeretsz? nem lenne olyan sze­rény, visszafogott és mértéktartó film, mely tulajdonságai alapján a mai európai film élvonalába tarto­zó Dogma-művek között is a kü­lönösen értékesek közé sorolha­tó. így csak azt mondom: szép, emberi film. Nagy Imre Caecilie (Sonja Richter) és a megbénult Joachim (Nikolaj Lie Kaas) A Népművészet Mestere Takács Józsefné Szeptember elseje Pécs város ün­nepe. Ekkor kelt Orbán pápa okle­vele 1367-ben, amely engedélyezi a pécsi egyetem alapítását. Ünnepi közgyűlést tart e napon a város ön- kormányzata s kitüntető címeket oszt érdemes polgárainak. Az idén ünnepi szenátusi üléssel egészül ki a közgyűlés, annak emlékére, hogy 1923. augusztus 15-én a rektori hi­vatal megnyitásával hivatalosan is megkezdte működését itt a volt po­zsonyi egyetem. Az áthelyezésről 1921-ben kelt a rendelet, de az első tanítási nap, nyolcvan éve, október 24-én volt. S akad még kerek évforduló. 1783-ban helyezték Pécsre Győrből a tankerületi akadémiát, majd 1833-ban udvari rendelet, a főisko­lán jogtanoda létesítését engedé­lyezi. Tán ezért is celebrálja a sze­nátusi ülés előtt, az ünnepi szent­misét, Mayer Mihály püspök úr a Lyceum templomban. A kisördög azt is elmondatja ve­lem, hogy pont ötven éve kezdő­Egy öregember emlékirataiból A város ünnepe dött az oktatás, a pécsi Marxista- Leninista Esti Egyetemen, s ennek hatása ma jobban érződik, mint az Erzsébet Tudományegyetemé. De a város története nem azonos felsőoktatásának történetével. S időbeli hiátusai sem olyan szembe­tűnők. Szeretnék hát, néhány olyan epizódot felidézni, amely ál­talában nem kerül be az ünnepi be­szédekbe. Fogyatékos ismereteink mon­datják, hogy minden a rómaiakkal kezdődött. Az i.e. IV. század elején érkező kelták, a jelentős hallstatti kultúra alapnépességére teleped­tek. „Amikor a Jakab-hegy fennsík­ján épült erődítés ivóvíz készlete már nem tudott több embert ellát­ni, a szaporulat a Tettye patak kör­nyékén nyitott új települést” - tart­ja a közhely. Holott bizonyosabb, hogy egyidejűségről van szó. A ha­talmas katonai és igazgatási köz­pontot a Jakab-hegyen ki kellett szolgáim. A Tettye-patak mellett olyan közösség élt, akik, a helyi adottságokkal élve elő tudták állíta­ni azokat a termékeket, amelyeket a hegytetőn a katonák és a katona arisztokrácia nem tudott. A kelta város polgárai közül töb­ben megérték a római kort. A Sopi- anae-ba telepített légiósok beháza­sodását egy I. sz.-béli sírkő is bizo­nyítja, melyen az asszony neve - Rum - tipikusan kelta. S eztán is népek találkozási helye és kohója, a magyar város, amelyet Szent László 1093-ban kelt oklevele ne­vez először „Peuche” (Pécs) néven. Ám Mátyás király idejében, Bonfi- ni még tudta, hogy egy ókori nép - a kelták - így nevezték városukat: Peuce. A népnyelvben ez őrződött, nem a latin elnevezések. „Őrződött” - írom. Mert a törté­nészek ugyan a mindenkori hatal­mat birtoklók után nevezik meg a népet, de akik a kölest, mézet, bort, húst termelik, a ruhákat és lábbeli­ket készítik, keverednek ugyan, de maradnak, visszaszivárognak, s ol­vasztják magukba a jövevényeket. így volt ez a népvándorlás ide­jén is, s akkor is, amikor 899-ben Ete és Bojta vezérlete alatt meg­szállták a Mecsek vidékét a honfog­laló magyarok. A kelta városmag élhetett tovább az avar időkben, mert a római katonaságot és pol­gárságot áttelepítették. De város, sőt egyházi központ is volt, ezért alapítja itt Szent István, az egyik el­ső püspökséget. De nem szokvány történelmet ígértem. Negyven éve, 1963-ban, jelent meg Vörös Márton örökbecsű könyve, A Széchenyi tér regénye. Egyebek mellett azt is megtudjuk belőle, hogy a főtér minden idők­ben a népünnepélyek, a monstre látványosságok színhelye volt. Hogy a kerek évfordulóknál marad­junk, 1393-ban itt végezték ki Horváthy Jánost, aki korábban fel­dúlta Pécsett, Mária királynő ellen lázadt Durazzói Károly embere­ként, megfojtatta Erzsébet anyaki­rálynőt. Horváthyt a főtéren ló farkához kötve hurcolták körbe, tüzes vas­csipeszekkel tépkedték a húsát, majd roncsolt testét négyfelé vág­ták s lándzsával a négy városkapu­ra szögezték. Mindeközben a város összes harangja zengett. A nép uj­jongott. Elegánsabb volt, amikor Mátyás király 1476-ban a pécsi országgyű­lés idején, a Szent Bertalan - ma Belvárosi - templom előtt naponta vigalmat tartott, s amikor Ulászló 1495-ben egy hónapot itt töltve, kö­tötte meg a törökkel a békét, s ün­neplésére a téren farsangi sa- turnáliákat rendeztek. E vigalmak után harminc évre jött Mohács, majd 1543-ban Szulejmán egymás után négyszer rabolja ki Pécset. Tán a békekötést torolta meg. Aztán Pécs „híres török kereske­dő város” lett. A főteret Bazár tér­nek hívják, ahol könnyebb volt a gazdátlanná vált magyar nőt meg­vásárolni, mint egy szál török tuli­pánt, vagy egy színes szultántyú­kot. A szórakozás minden formája megjelent a Bazár téren. Ahogy Cselebi írta: „a zenekedveléssel testvériesen annyit zenélnek, hogy akik hallják, felhevülésbe és felin­dulásba jönnek, s egymást is egé­szen felbuzdítják. Ebben a tarto­mányban a zene, az evés-ivás, elfo­gás, felakasztás, összevagdalás nem szégyen.” Pécs felszabadító lerombolása után törökök, bosnyákok és rácok is maradtak. Csór, Csujtár, Mi- sángyi, Cvetkovics, Bedekovics, Pávics családok ősei őrizték pécsi házukat. A Fő tér lakója, Tabak Imre, még sokáig törökül írta ne­vét a hivatalos okiratokra. A visz- szaszivárgó magyarok mellett jön­nek Sziléziából, Morvából, német nyelvterületről elsősorban iparo­sok. Sokáig háromnyelvű volt Pécs. Az lehetett városi elöljáró, aki beszélt magyarul, németül, horvátul - s nem ártott, ha olvasott latinul is. Már a török időkben megjelent Pécsett a pestis. Az 1690-es évek­ben, az egész országon szinte évente végigsöpört. Sajnos nem hi­giéniával, hanem az erkölcsi törvé­nyek megszilárdításával akartak védekezni ellene. De az ehhez kapcsolódó tragikomikus történe­tekkel csak a jövő héten traktálom a nyájas olvasót. Bükköséi László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom