Új Dunántúli Napló, 2003. június (14. évfolyam, 148-176. szám)

2003-06-01 / 148. szám

2003. JÚNIUS 1. INTERJÚ Az ember, aki jót akart Matematikus, Wagner rajongója, a lóver­senyek megszállottja, a Fradi-tábor bár­mikor „megtalálható” tagja, sörnagykö­vet, Magyarország legpechesebb humo­ristája - utoljára talán csak egy Habs­burg uralkodónak volt ilyen hosszú a pe­digréje, mint amit Farkasházy Tivadarról első nekifutásra fel lehet sorolni. Az ő esetében nem közhely, hogy csak szél­sőséges indulatokat képes kiváltani. Rengetegen szeretik fanyar, intellektuá­lis humorát, de már volt olyan is, aki puszta eilenszenvből.felgyújtotta az au­tóját. Teddy egyesek szerint kissé zárkó­zott, nehezen megközelíthető lelkű em­ber. Hogy aztán ez igaz-e, azt az alábbi interjú elolvasása után döntsék el önök.- Furcsa ez a mostani helyzet. Évtizede­kig természetes volt, hogy a humoristák egymás után, ugyanazon a színpadon lépnek fel. Aztán az utóbbi években kö­zöttük is kialakultak a különböző sze­kértáborok. Ön is így látja?- Eltérő az ízlésünk. Az ember pedig már csak olyan, hogy igyekszik magát ha­sonló ízlésűekkel körülvenni. Ezt teszem én is a Hócipőben. Elvégre ez egy magán- vállalkozás. Ettől függetlenül majd min­den humorista kollégámat tisztelem.-No és a Rádiókabaré?- Ott már kevésbé van jogom érvénye­síteni a saját ízlésemet, hiszen nagyobb a közönség, többrétegű humort kell űz­nünk. Én ugyanis a nagy elődöt idézve azt vallom, hogy a humorista olyan em­ber, aki humort űz szakértelemmel. És a hangsúly ezen az utolsó szón van. A kereskedelmi televíziókkal ellentétben hiszek abban, hogy egy kabaré akkor jó, ha nemcsak populáris, hanem intellek­tuális is. Rendszeresen együtt dolgozom Sinkó Péterrel, Tóth Tiborral, s az utóbbi időben nagy örömömre visszatért kö­zénk Sándor György is.- Ezek szerint a humorista-szekér- táborok között még van átjárhatóság?- Úgy látszik, igen. A szakmai kapocs nálunk talán erősebb, mint a.politikában. Bár bizonyos politikusok mindent meg­tesznek, hogy kettévágják ezt az országot.- Na és mi a helyzet a személyes ellentétekkel?- Ezt most nem értem...- Jó, akkor mondok neveket. Selmeczi Tibor. Fábry Sándor...- Selmeczi Tiborral összeköt a múlt, amit sohasem tagadok meg. Sőt, ellenke­zőleg. Mindig örömmel gondolok vissza arra az időszakra. A jelenről és a jövőről viszont már nem mondhatom el ugyan­ezt, útjaink egyszer és mindenkorra szét­váltak. Fábry viszont nagyon hiányzik. A gyermekeimnek is. Az elmúlt évben két észrevétele volt a Hócipővel kapcsolat­ban, amelynek több mint tíz éven át front­embere, egyik legnagyobb sztárja volt. Joggal kérdőjelezte meg a lap általa hely­telennek tartott irányvonalát, hiszen an­nak máig részvényese.- Azóta milyen a viszonyuk?- A legutóbbi Showderban besorolt en­gem is a szuperbalosok közé, meg akik­nek anyagilag igen jól jött a kormány- váltás. Ezzel, úgy érzem, átlépett a Rubiconon, már ami a kettőnk kapcsola­tát illeti. Ám mivel ő ezt a humor eszkö­zeivel tette, az e heti Hócipőben hasonló módon válaszoltam rá. Igaz, az én reak­cióm terjedelmesebbre sikeredett, de hát Fábry 1,5 millió nézőjével szemben én a legjobb esetben is csak 100 ezer ember­hez juthatok el ezzel. Megjegyzem, mind- háromszor csak védekeztem. Nem fenye­getésképp mondom, de ha folytatja, leg­közelebb már róla lesz szó,- Ez most nagyon úgy hangzott, mint egy üzenet. Régebben ez sem volt jel­lemző a humoristákra...- Ha minket osztanak, az a legkeve­sebb, hogy ezt higgadtan viseljük. Más kérdés, hogy ilyenkor vissza is kell vágni, pláne egy kollégának: nehogy már azt higgyék az emberről, hogy gyáva. No per­sze szigorúan a műfaj szabályai szerint, vagyis a mondandóban legyen némi szel­lemesség. Ezt próbáltam meg a Hócipő­ben, remélem, sikerült. De hagyjuk Fábryt, hiszen kifejezetten megkért, hogy ne foglalkozzak a személyével...- A Heti Hetesben Havassal is meg­szaporodtak a csőriéi.- Havassal jól megvagyunk, csak épp túl sokat fordít nekem hátat. Mivel mögöt­te már csak én ülök, ezzel elég nehéz helyzetbe hoz. Gyakran azonnal eltereli a témát, nem adván lehetőséget a többiek­nek, hogy a konkrét hírrel kapcsolatban is elhangozzék valami. Henriket egy ön­törvényű, tehetséges embernek tartom, aki néha sajnos sutba vágja a szakma leg­elemibb szabályait.- Talán a könyvírás terén a legkiéle- zettebb a kapcsolatuk. Szinte vetélked­nek, hogy kinek van nagyobb sikere. Egyetért ezzel?- Havas mostanában sikerkönyveket ír, sikertémákhoz nyúl, míg én ezen a te­rületen talán nem változtam. Nem írok több könyvet, mint annak előtte, és a té­maválasztásaimban sem befolyásolnak piaci szempontok. Már ezért se lehetünk egymás konkurenciája. Sőt, legutóbbi kötetemnek, A kék Mauritiusnak a cím­lapján is ott a képe.- Számomra úgy tűnik, mintha ha­lálra idegesítenék egymást...- A Heti Hetesben minden cukkolás- nak van alapja, de ezt kicsit el is túlozzuk. Sokáig egyébként rám a pechvogel szere­pét osztották: eltörtem a kezemet, felgyúj­tották az autómat, utána 40 fokos lázam lett. Amikor betelefonáltam, hogy tüzel a homlokom, Ónodi szerkesztő csak annyit mondott: nagyszerű, azonnal küldünk ér­ted egy mentőt. Na, ekkor lett elegem eb­ből az alaphelyzetből. Ezért lassan átpro­filíroztam magam polihisztorrá. Ez vala­mivel nyugalmasabb cseszegetésekkel jár.- Néhány hónappal ezelőtt felröp­pent, hogy kikerült a Heti Hetes alap­csapatából. Azóta is látni a műsorban. Reklám volt az egész?- Hát, akkor én vagyok az első, akit reklámokokból három hónapra elfelejtet­tek. November, december, január: ebben az időszakban talán ha kétszer voltam. A Heti Hetes e szempontból digitális módon működik: a heti meghívások száma vagy nulla, vagy egy... Nekem abban a negyed­évben kicsit sok volt a nulla. Önszántam­ból egyébként csak most hagytam ki adást, amikor Paul McCartney elmulasz­totta egyeztetni koncertje időpontját a He­ti Hetes főszerkesztőjével. Aki szintén kinn volt, otthagyva csapot-papot.- Miért akarták önt elfelejteni?- Ezt máig nem közölték velem, de örülök, hogy meg­változtatták a dön­tésüket. Ezt bizo­nyára a társaimnak is köszönhetem. Én ugyanis afféle elő­készítő ember va­gyok. Az ilyen néha nem árt, még ha a labdát többnyire ők is ütik le. Éhhez, harminc év tapasz­talatával a hátam mögött, megkoc­káztatom, van némi érzékem. Talán ez ed­dig némelyik vezető számára az RTL Klubnál nem volt eléggé méltánylandó szempont, de a közönség is besegíthetett, hiszen az interneten három hónapja veze­tem a Sztártőzsdét...- Ez azért pikáns, mert a „sztár” mi­nősítést már többször visszautasította.- Sokáig álltam a túloldalon, sok em­ber mögött, hozzásegítve őket, hogy sztár legyen belőlük. Volt alkalmam megfigyel­ni az életmód buktatóit. Nem mindig könnyű a kirakatban lenni. Bár én már ti­zenöt éve alanyi humorista vagyok. A ve­lem esett dolgokat írom meg, ugyanúgy, mint az alanyi költők. Az ismertség per­sze most már deformálja az élményeimet, hogy mást ne mondjak, egy csomó helyre nem juthatok el tétlen szemlélődőként. Na most hogyan írjak lakossági anomá­liákról, ha már attól javul a helyzet, hogy odaállok nézelődni? Jobboldali összejöve­telekre se igen mehetek el, így az informá­cióimat kénytelen vagyok á lapokból be­szerezni. Ez egyébként a Heti Hetesben is visszatérő probléma: ragozunk egy hírt, ami lehet, hogy nem is igaz.- Végeredményben az, hogy magáról ír, nem teszi ugyanolyan kiszolgáltatot­tá, mint ami miatt ódzkodik a sztárrá avatástól? Ismerjük az érdeklődési kö­rét, a családtagjait, arról pedig, hogy milyen autóval járt, a tűzoltóság embe­rei tudnának mesélni...- Valóban, a munkám a családom éle­tét is befolyásolja, aminek Mimi nem min­dig örül. Ennek a következményeit lehet, hogy annak idején nem gondoltam át, de Született: Budapest, 1945. december 15. Családi állapota: nős (1973), Benedek Noémi; gyermekei: Benedek (1974), Attila (1980). Pályája: hallgató a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen (1964-69), a Magyar Beruházási Bank közgazdá­sza (1969-72), a Közgazdász című egyetemi lap munkatársa (1972-75), a Rádiókabaré társszerkesztője (1975-85), szer­kesztő-rendezője (1985-93). 1994-ben elbocsátják. A Mikro­szkóp Színpad dramaturgja (1980-83), a Magyar Televízió kabarészerkesztőség vezetője (1986-87), a Hócipő fő- szerkesztője (1989-). Az RTL Klub Heti hetes műsorának állandó szereplője, több sikeres könyv szerzője. Elismerései: Karinthy-gyűrű (1986), Opus-díj (1991), Pulitzer- emlékdíj (1992), Maecenas-díj (1993), a Magyar Köztársasá­gi Érdemrend Tiszti Keresztje (polgári tagozat) (2002). ma már nehéz lenne ezen változtatni. Egyébként nem azért írok magamról, mert exhibicionista vagyok. Egyszer el­késtem egy riportról, és rájöttem, hogyan érhetem el, hogy ez ne forduljon elő töb­bet: ha önmagámmal készítek riportokat. Akik olvassák az írásaimat, tudhatják, hogy az általam megörökített eseteknek jobbára szenvedő alanya vagyok, hiszen baleknak lenni az egyik legnagyobb hu­morforrás. Amúgy ez a naplószerű doku­mentáció egyfajta kármentés is: ha már egyszer baj történt, legalább kiírom ma­gamból, megjelenik a Hócipőben, ennyi hasznom van belőle.- Apropó: Hócipő. Sokszor hangoz­tatja, hogy ez egy szegény újság.- Mert így is van. Tizenöt éve kis trafik­ként vegetálunk a nagy bevásárló- központok mellett.- Ne mondja, hogy ennyi idő alatt nem tudtak megizmosodni...- Rengeteg tanácsot kaptam, hogyan fejlesszem ezt egy jól menő vállalkozássá. Ezeket a tippadó főszerkesztőket azóta mind kirúgták a munkahelyükről. Ahogy mostanában elnézem az egy kézbe került Magyar Hírlapot és Népszabadságot, nem is bánom, hogy ennyire csórók vagyunk. Sok jó nincs a szegénységben, de ettől néha sokkal szabadabb lehet az ember. Azt tehetjük, amit akarunk.- Nemrég az egyik internetes fóru­mon azt találta mondani, hogy azokat a poénjait kedveli a legjobban, amelye­ket csak saját maga ért. Ezzel egyéb­ként be is került a Magyar Narancs Szüret című rovatába...- Roppant érdekes, hogy e kijelenté­semmel a lap a hülyék közé sorolt, holott ezt már több éve mondogatom, sőt, talán már meg is írtam, vagyis volt időm átgon­dolni. Nekem ez alatt a harminc év alatt mindig azt kellett csinálni, amit a kedves vevő akart. Frans Halsnak vagy 200 port­rét kellett festenie gazdag flamand keres­kedőkről. Miért baj az, ha egy piktor oly­kor magának is fest egy képet? Miért ne lehetne néha nekem is egy-egy poént el­sütnöm, ami szakmailag bizonyíthatóan az, de csak kevesen értik? Minden poén egy rejtvény: hol könnyebb, hol nehe­zebb. Engem most leggyakrabban egy olyan műsorban lehet látni, amit a késő esti kezdés ellenére is minimum 1,5 mil­lió embernek kell néznie. Ott ritkán en­gedhetek meg magamnak olyan vicceket, amiket csak egy szűk kör méltányol. Ezért igen jólesik, ha a megvágott adás­ban is benne marad.- Nehezebb most a humoristák dol­ga? Konkrétan arra gondolok, hogy egyesek szerint ön elnézőbb bizonyos politikusokkal. Márpedig kormány- párti humor - és ezt is hallottam már öntől - nem létezik.- Nem én találtam ki, hogy az ország csak fradistákból és Újpest-drukkerekből állhat. Ez bizonyos politikai erők érdeke. Biztos, hogy egy-két politikussal elnézőbb vagyok a kelleténél, de ez még nem jelen­ti azt, hogy ne állhatna hozzám sokkal kö­zelebb a túloldalról valaki, mint jó néhány személy abból a táborból, ahová engem is sorolnak. Ez egy ostoba helyzet. Még sze­rencse, hogy a műfaji szabályok olykor segítenek ebből kitömi, főleg a ciklusok végén, amikor a vesztésre állók már telje­sen ideológiamentesen utálják az újság­írókat. A múltkor például el kellett jön­nöm egy fogadásról, mert észrevettem, hogy minden körülöttem állóról írtam már valami kellemetlent. Nem tudtam odamenni senkihez...- A szárszói találkozók miért fonto­sak önnek?- Eleinte hittem abban, hogy egy asztalhoz ültethetek ellentétes politikai beállítottságú embereket. Ez remény­telen vállalkozásnak bizonyult. Igaz, másnak sem sikerült.- Hányadik találkozó is lesz az idén?- A tizenegyedik. A napokban dől el, hogy lesz-e. Eddig úgy tűnt, idén elma­rad, de most mintha nagyobb lenne az esélye annak, hogy mégis megtartjuk. Az igazság az, hogy a családom, a kör­nyezetem, és persze én is alaposan el­fáradtunk az előző tíz évben. Idén egyébként kitaláltam valamit, de hogy mi az, az egyelőre még titok. Remélem, sikerül meglepnem a vendégeimet.- Mire tippel? Elmegy akár csak egy fideszes politikus is?- Az elmúlt három évben még csak nem is válaszoltak a meghívásaimra. Ezért lehet, hogy idén megspórolok némi postaköltséget... Még nem tudom.- Ön mennyire magányos?- Ez érdekes kérdés... Nem vagyok az. Számomra ugyanis soha senki nem hal meg. Én nem csak az élőkkel szok­tam beszélgetni. Elég ehhez levenni egy könyvet a polcról, ránézni egy fotóra, vagy csak becsukni a szememet. Vi­szont ha valaki odajön hozzám az ut­cán, és elkezd vicceket mondani, akkor borzasztó magányos tudok lenni... De félretéve a poént: szeretem azokat a he­lyeket, ahol bárkit azonnal meg lehet szólítani. Ilyen a lóverseny, a futball­meccs, a kocsma. A metrót például egy nagy ostobaságnak tartom. Ül egy cso­mó ember összezárva hosszú ideig, és senki sem szól a másikhoz egy szót sem. Nem értem, miért gondolják azt, hogy pedofil az ember, vagy nőcsábász, ha megkérdezi a szemben ülőt, hogy mit olvas, vagy éppen megdicséri a ruháját...- Játsszunk egy kicsit a jövővel! Ha választhatna, mivel szeretne megma­radni az emberek emlékezetében?- Jelenleg sokkal jobban érdekelnek a fiaim. Hogy ne azt hallgassák: én vagyok az apjuk, hanem én dicsekedhetnék, hogy lám, ők az én gyermekeim.-Na de ez most van. Viszont tegyük fel, hogy az emberek 30-40 év múlva is emlegetik Farkasházy Tivadart. Mit szeretne, mi legyen az, ami mindenki­nek eszébe jut önről?- Nem tudom... Talán hogy: „jót akart”. Dián Tamás Farkasházy Tivadar

Next

/
Oldalképek
Tartalom